~ Kóstolgatnánk egymást is, ha nem villogna folyton az az átkozott vaku ~

Képzeljétek, milyen öröm ért tegnap este : úgy láttam, hogy szálkásodik az a picike kis venyigedarab, amit tegnapelőtt kötöztem föl próbaképpen a kakasülő fölé, két fűzfa vesszőcske mellé, változatosságnak. Csak remélni mertem, hogy előbb-utóbb talán majd ráharapnak a kíváncsi csőröcskék – azt azonban álmomban se gondoltam volna, hogy ilyen hamar, egyik napról a másikra.
Márpedig ez történt.
Néztem rögtön a kalitka oldala felől, hogy lássam a venyige hátulját – és valóban : úgy tűnt, hogy az bizony meg van rágva rendesen. Gyorsan le is fényképeztem, hogy jobban meg tudjam nézni, mert harminc centire már nem látok el a sasszememmel.

Nem csalás, nem ámítás : a venyige igenis meg lett kóstolva !

Beválni látszik tehát Andi hatalmas ötlete, hogy fűzfaágak híján talán szőlővenyigét is lehetne kínálni a madárkáknak rágcsálásra. Nem mondom, hogy rácuppantak és azóta is azt rágják – de az igazság az, hogy most nemigen rágnak semmi egyéb ágacskát se. Fogalmam sincs, min múlik az ilyesmi : néha napok alatt kivégeznek egy-egy ilyen pici kis rágicsát, máskor meg hetekig rájuk se néznek. Most éppen kevésbé rágcsálós korszakukat élik – de hogy föl lett avatva a venyige, az kétségtelenül látható a képen. Hogy ki volt a bátor tettes, azt sajnos nem tudom – de alighanem mind a kettő, hisz az ilyesmit együtt szeretik csinálni. (Általában Csuvika a Hős Felfedező, aztán két perc múlva csatlakozik a Banya, és legtöbbször el is zavarja szegény lovagját az új valami mellől. Mert elsőként kipróbálni gyáva, de ha Csuvikának tetszik az új játék, akkor már neki is kell – sőt csak neki kell, kizárólag, mert osztozkodni nem szeret.)

Kötöztem föl ugyanakkor egy pici kis bodzaágat is a bal első sarokba, mert ott is szanaszét volt már cincálva a régi ág – azt viszont azóta sem kóstolta meg senki. Igaz, nem is láttam, hogy abban a sarokban ücsörgött volna valamelyik mostanában.

Viszont egy nagyobb bodzaág, amit a mászókára szereltem, föl lett avatva szinte azonnal, talán egy félórával a felkötözés után. Természetesen itt is a Szépséges Kékséges volt a bátor úttörő – ám ide Csivi Pipi nem követte, sőt Csuvika sem ismételte meg később a látogatást. Talán az én bűnöm, mert nagy örömömben nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és azonnal megörökítettem Ő Uraságát, amint a bodzaágon grasszál. (Hamarjában innen a helyemről, jó három méter távolságból – úgyhogy használhatatlan lett a kép.) Megtanulhattam volna már pedig, hogy az új holmikkal való ismerkedést sose szabad fényképezni, mert a vaku villanása igencsak visszaveti az újdonsággal való barátkozást. Viszont lemaradni se szeretek a fontos pillanatokról, ha épp úgy alakul, hogy a jelenlétemben történik valami érdekes dolog.

Így a bodzáról még nem tudok nyilatkozni (csak a mentorom véleményében bízhatok, mint ahogy bízom is), ám a venyigéről már saját tapasztalatból is kijelenthetem, hogy adható a madárkáknak – hisz ha ártalmas lenne, már betegek lennének szegénykéim. De nyilván nem árt, hisz erre is megkaptuk Sándor engedélyét, és Csirip is azt írta a vendégkönyvben, hogy az ő Napsugija évek óta rágcsálja a szőlővenyigét. El se tudom mondani, mennyire hálás vagyok Andinak az ötletért – meg persze Gabó barátnőmnek is, aki mindjárt hozott pár szál venyigét mutatóba a telkéről, amint megemlítettem.

Tegnap kicsit meg voltam rémülve reggel, mert a szokásosnál bágyadtabbnak láttam a madárkákat (igaz, kivételesen elég korán kivertem őket az ágyból), és később is túl csöndesen viselkedtek, már fönt a szekrény tetején, a kedvenc ágaikon.
Én közben jöttem-mentem, tettem a dolgomat, de folyamatosan bennem volt a félsz, hogy valami nem stimmel, mégpedig Csivikével. Úgy hallottam, hogy sír és panaszkodik szegénykém, vagy inkább nyüszít, egészen gyönge hangon, elhalóan – Csuvi meg mintha aggódna érte, nagyokat hallgat, és próbálja vigasztalni. Az mindenesetre feltűnt, hogy nemigen mozdulnak el egymás közeléből.

Jobban megnézve aztán, hogy mi a helyzet a szekrény tetején, megállapítottam, hogy nyugodtan abbahagyhatom a Csivi állapota miatt érzett aggódást : nem készül halni a kisasszony, csak enyeleg, méghozzá teljes odaadással, elmélyülten és átszellemülten, ahogy kell. Csuvikának nyafogott a drágám, csukott szemmel, kitekert nyakkal : ájultan tűrte és követelte, hogy lánglelkű lovagja vakargassa a fejecskéjét, és csőrpuszik ezrével borítsa be azt a viszkető kobakot. (Bezzeg szegény Csuvikáé hiába viszketett az utóbbi egy-két hétben, az övét nem vakargatta, nem puszilgatta a világon senki !)

Szó se róla : én is pont tegnap tettem meg nagy nehezen az első komolyabb lépést a karácsony felé… Lehet, hogy Csivikém elirigyelte tőlem a készülődés hangulatát ? Ajándékot visszautasítani vagy fanyalogva fogadni nem illik, és nem is jellemző rám, hogy ilyesmire vetemednék – de azért nem bánnám, ha drága Tündérboszorkányom mást találna ki karácsonyra, nem pedig azt, ami tőle kétségtelenül a legnagyobb és legszemélyesebb ajándék… Ha így haladunk, még majd tojásokat rak karácsonyra. Praktikus megoldás volna, mert egyszerre megajándékozná Csuvit is, meg engem is.

(2013)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :