Tegnap ismét megállapítottam, hogy a jó öreg Murphy sosem alszik : meglátogattuk Miklós Doktort egy kis manikűröztetés végett, és mire hazaérkeztünk, itt várt Tamás Doktor válasza az egy héttel korábbi kérdéseimre.
Én meg épp azért húztam-halasztottam már pár napja az orvos-látogatást, hogy ha netán Tamás Doktornak lesz valami ötlete Csivike meddőségének vizsgálatával kapcsolatban, akkor ezúttal hozzá megyünk karmot vágatni, hisz két kiruccanás sok volna a madárkáknak (nekem is), egymáshoz közeli időpontokban.

Így kicsit félve nyitottam meg a levelet, hogy talán majd kezdhetem a magyarázkodást és halaszthatom későbbre az esetleges alapos kivizsgálást – de „szerencsére” nem volt mitől tartanom. Tamás Doktor is csak azt írta, amit Miklós is mondott (mert őt is kérdeztem, ha már ott voltunk) : a meddőség nem derül ki addig, míg a madárka nem hajlandó párosodni. Bármiféle vizsgálatról szó sem esett, vagyis nyilván nincs mód ezt valahogyan kimutatni. Azt pedig megint csak nem lehet tudni, hogy Csivikénk esetleges meddősége miben áll : előfordulhat az is, hogy soha nem fog tojni, de sajnos az is, hogy tojni azért tojik majd, csak élet nem lesz a tojásokban. Azt mindkét doki megjegyezte, hogy a picinyeimnél a párosodás egyéni szimpátia kérdése, vagyis a hiánya nem jelent feltétlenül meddőséget. Talán csak Csivi nem szereti eléggé Csuvikát, azért nem akar párba állni szegénykével.

Miklós Dokival arról is beszélgettünk, hogy hiányozhat a minta Csivikének : talán ha látná más madárkáktól, hogy hogyan is megy a fészkelés, kedvet kapna ő is utánozni a többieket. Ezt már máskor is olvastam sok helyen, hogy magányosan tartott párocska esetében ritka szerencse a családalapítás. Valójában sose hittem el, hiszen az én eredeti madárkáim minden gond nélkül, azonnal párba álltak, amikor megkapták az odút egyéves korukban. Csupikának ugyan szüksége volt némi segítségre, hogy rájöjjön, mit is kéne Csipikével csinálnia (első alkalommal az ujjamon szállítottam őt Csipi feneke fölé), de aztán elég hamar eszébe jutott, hogy mit látott pici korában a nagyoktól. Hogy Csivikém látott-e valamit, nem tudom.
A tenyésztője mindenesetre nagyon mondogatta, hogy ritka eset a fészkelés hobbi-madaraknál, és ne nagyon számítsak rá, hogy valaha is meg fog történni – de akkor ennek a figyelmeztetésnek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, és biztos most se lehetek benne, hogy valami mögöttes tartalomra kellett volna esetleg gyanakodnom.

Marad tehát továbbra is a bizonytalanság, Csuvikának pedig a (remélem, nem túlságosan elviselhetetlen) vágyakozás és szenvedés. Épp az előbb nézegettem szegényt, hogy míg Csivi szorgosan szereli a lámpáját, és közben láthatóan elégedett a világgal, búbánatos kis lovagja immáron nem csak lovagolja, de eteti is azt a nyomorult bojtocskát, amit kinevezett szerelmének, Csivike helyett. Nem lehet nagy öröm „pamutnővel” élni, mikor itt van az igazi, hús-vér madárkisasszony, csak nem elérhető. Pedig Csivi a maga módján igenis ragaszkodik Csuvikához. Többször is kínáltam már őt a tenyeremből, mikor egyedül volt a kalitkában : mindig boldogan vetette magát a hamira, de aztán két falat után fölnézett, hívni kezdte Csuvikát, és mivel ő nem jött, Csivike is ott hagyta a kezemet, kirepült a lovagja után.

Nehéz dolgok ezek… Ki láthat bele egy madárka lelkébe ?

Csivikéébe például sikerült erősen belegyalogolnom tegnapelőtt, pedig csak a jó szándék vezérelt, és őt akartam megmenteni valami komolyabb balesettől. Az történt ugyanis, hogy az előző nap fölfedezett lámpáját elfordította legalább harminc fokos szögben, miközben munkálkodott rajta. A lámpák kerek alátét-lapja belül üreges, a kampónak pedig egy szintén kerek lyuk van vágva a hátoldalán : semmi sem tartja függőlegesen a lámpát, csak a saját súlya, meg az alul kilógó vezeték. De ettől még lehet forgatni valamennyire, sőt ha valaki olyan ügyes, le is lehet verni. Legalábbis én ettől féltem.

Mivel muszáj volt lemennem vásárolni, hálát adtam a Papagáj-Gondviselésnek, hogy Csivike még épp időben megmutatta, mi a legújabb rettegnivalóm, és sürgősen leszereltem mind a két lámpát, mielőtt elmentem volna. Elképzeltem ugyanis, mi lesz, ha valahogyan kiforgatja a kampójából Csivike a lámpát, az meg lepottyan, és eltörik benne az energiatakarékos égő. Tudtommal abban valami ronda mérgező anyag van – más se hiányozna ! Így a lámpák eltűntek – Csivikémnek pedig hiába magyaráztam, hogy estére visszakapja őket, szegény kis tündérkém igen megsértődött és totális depresszióba süllyedt, hogy elvettem a játékát, amit ő annyira megszeretett.

Mire hazaértem, megszületett a koncepció, és álltam is neki rögtön lámpát szerelni, amint kipakoltam a szatyrokból. Pedig kicsit se fűlt a fogam semmilyen munkához, úgy elfáradtam a cipekedésben – de minél hamarabb meg akartam vigasztalni Csivikét. A cél az volt, hogy a lámpákból kikerüljenek az égők, viszont az ernyő nagyjából ugyanolyan magasságban maradjon, mint eddig, és leverni se lehessen. A részletekbe nem mennék bele : legyen elég annyi, hogy közel két órát dolgoztam, mire sikerült kitalálnom mindenre a lehető legjobb megoldást, és visszaszerelhettem a lámpácskákat a helyükre. Eddigre már minden bajom volt, de büszkén nyugtáztam, hogy mégiscsak teljesítettem a feladatot, és előre örültem Csivike örömének.

Csakhogy Csivike nem örült. Olyannyira nem, hogy sem akkor este, se tegnap egész délután még csak a közelébe se ment a lámpáknak. Vagy ha körül is repülte egyiket-másikat, azonnal látta, hogy nem olyan, mint volt, és bánatosan visszarepült a kalitkára vagy az ágakra. Én meg közben nem győztem szenvedni a megszokott fények hiánya miatt – de nem bántam volna, ha legalább Csivikének sikerül örömet szereznem, és ráadásul valamivel nagyobb biztonságban tudnom őt. Leesni így is leeshet elvileg a lámpa (bár kicsi a valószínűsége), de égő már nincs benne, nagy baj nem történhet – annyi esze meg talán csak van az okos madaramnak, hogy ha zuhan a játéka, elrepül róla. Mivel úgyis mindig a tetején babrál…

Szegény madár közben folyamatosan vágyakozott az elrontott játéka után : tegnap aztán igazán volt ennél nagyobb baja is (mivel ugye orvoshoz mentünk), de estefelé már egyre gyakrabban röpködött a lámpái felé. Rárepülni azonban nem mert egyikre sem. Ma megint csak ugyanezt láttam reggel : Csivike folyton a lámpácskái körül ólálkodott, egyre gyakrabban és egyre közelebb repült hozzájuk, de valamiért még mindig nem találta eléggé megbízhatónak egyiket se. Délelőtt viszont végre megtört a jég : a vágyakozása nagyobb volt pici tündéremnek, mint a félelme, és egyszer csak mégis rácsücsült a távolabbi lámpára. Nem győztem nem odanézni, hogy el ne riasszam. Később viszont már ez sem számított : nemhogy a figyelmet, de még a fényképezést is gond nélkül tűrte az én ezermester Banyácskám, annyira boldog volt, hogy mégiscsak használhatók a kicsit átalakított játékai. Órákig le se jött róluk, nem bírt betelni velük.

Csuvikának megígértem tegnap, a délelőtti kergetőzésnél, hogy kárpótlásul este addig lehet kalitkán kívül, ameddig csak akar – de azért arról nem volt szó, hogy pár perc híján tizenegyig ki is használja ezt a lehetőséget. Pedig így történt, és tartok tőle, hogy máskor is lesz ilyen, nem csak különleges alkalomkor. Sajnos igazam volt ugyanis, amikor pár napja arra tippeltem, hogy szegényke a bojtja után vágyakozik még, amikor esténként cirkuszol a kalitkában, és mindenáron ki akar szabadulni. Most már háromszor is láttam, hogy ha (nem is ennyire) későig engedem kint maradni, akkor egyrészt valóban a bojtjának udvarolgat, másrészt utána megnyugodva tér haza, és nagyon hamar túljutunk az esti műsorainkon. Csak Csivike miatt aggódom egy kicsit, mert ő ilyenkor már nagyon álmos, meg éhes is, de Csuvika nélkül nem hajlandó enni. Ha meg hazajön Csuvika, ő is farkaséhes, és Csivikéjét elzavarja az etető mellől. Mert ahhoz sajnos mind a kettő ragaszkodik esténként, hogy csakis abból az etetőből esznek, amit én tartok a csőrük elé. A homokot legtöbbször tudják szépen együtt enni (pedig az kisebb tálkában van, mint a magocskák), de az igazi eleségeket nem. Azt mind a kettő csak egyedül szeretné – így meg Csivike sokszor éhen marad. Kölesfürt van ugyan előttük éjszakára, de azért az nem igazán megfelelő eleség.

A befogástól nem hiába rettegtem napok óta (hisz Csuvika mostanában nagyon eleven és nagyon vad) : ennyire szörnyű még sose volt, mint tegnap. Csuvi mozgását szinte szemmel se bírom követni – hát még a kezemmel, ami amúgy is remeg ilyenkor az izgalomtól !
A frász tör ki, hogy valami bajt okozok neki – ő meg nyilván érzi, hogy bizonytalan vagyok, és annál inkább menekül, biztos fölénye teljes tudatában. Hosszú percekig kergetőztünk – és közben volt jó néhány pillanat, amikor azt hittem, hogy föladom, mielőtt valamelyikünk infarktust kap. De végül aztán csak meglett Csuvika, Csivit befogni pedig már semmiség. Ő sokkal szelídebb, és inkább csak tisztességből menekül előlem, de aztán nagyon hamar megadja magát. Miklós kezében viszont éppen fordítva : ott Csuvika viselkedett szépen és nyugodtan, Csivike meg izgett-mozgott, fészkelődött, mindenáron szabadulni akart. De azért sikeresen le lett vágva rövidre az összes karmocska, és mindkét kis gazfickóm agyon lett dicsérve, hogy pont megfelelő kondiban lévő, gyönyörű, egészséges madarak.

A közlekedéssel (meg az időjárással) oda- vissza szerencsénk volt. El se akartam hinni : egy órára kaptunk időpontot (és be is lettünk híva, percre pontosan), de kettőkor már az Örs vezér téren szálltunk ki a metróból, noha jó sokáig beszélgettünk Miklóssal, a rendelő pedig a város túlsó végén van. (Na jó… éppen egyik sem a város vége, de tényleg elég nagy a távolság.) Legközelebb talán már még jobb dolgunk lesz, mert állítólag lassan átadják a négyes metrót, és akkor mehetünk végig a föld alatt, egészen Újbudáig. A villamosokra se lehet semmi panaszom, de azért a metrónál gyorsabb járat biztos nincs Budapesten.

(2014)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :