Sehogy sem akart megszületni a századik bejegyzés ebben a blogban,
és tulajdonképpen nem születik meg most sem,
mert nem azt kapjátok, amit vártok.
Talán nem is baj.
A századik mesében nem lesznek se jó, se rossz hírek,
ugyanis nem a saját madárkáimról fogok most írni.
Így legalább tényleg más lesz ez a bejegyzés, mint a többi.


Még november vége felé vettem egy édes kis madáretetőt,
amit azonnal ki is akasztottam a kisszoba erkélyére.
Alig vártam, hogy megmutathassam majd nektek itt a blogban,
ám addig nem akartam eldicsekedni vele,
míg nem használta senki.
Gondoltam, majd akkor ejtek szót róla,
amikor már cinkés képeket is tudok mellékelni a beszámolóhoz.

Aztán csak vártam, csak vártam…
A cinkék meg csak nem jöttek, csak nem jöttek.
Tévedés kizárva : a tél folyamán többször is ellenőriztem a magocskákat,
és bizony nem hiányzott belőlük egy szem sem.
Még a szél se fújta ki őket,
mert karikákat csavartam a házikó oldalaiba,
és három felől ki van kötve spárgával az erkély tetejét tartó rudakhoz,
hogy ne himbálja és ne csapkodja ide-oda a szél.


Egész télen búslakodtam,
hogy hiába próbáltam gondoskodni a cinkékről,
úgy eltűntek szegénykéim, mintha sose jártak volna az udvarunkban.
A (szintén még novemberben kiakasztott) cinkegolyókat sem ette senki,
azok is majdnem érintetlenül csúfoskodnak a házikó mellett.
Pedig régebbi teleken nem győztem hazahordani az utánpótlást.

A tündér kis madáretető felavatására négy és fél hónapot kellett várnom.
Tegnap jött el a nagy nap :
hívatlan kosztosom kissé ugyan XXL-es méret a házikóhoz képest,
de legalább végre örül már valaki az ajándékomnak,
amit pár számmal kisebb éhezőknek szántam.

Találtam egy jó kis éléskamrát. Csak valahogy kicsit szűköcske…

Lehet, hogy nem is nekem szánta a Szárnyatlan ???

De hát nincs itt senki, rajtam kívül !
Akkor kié lehet ez a sok finom hami ?

Még jó, hogy itt ez a kötél, amire rá tudok ülni.

Bár lehetne vastagabb, mert vágja a talpacskámat.
Lehet, hogy ez is kisebb lábakhoz lett kitalálva ?

Jövök majd máskor is,
bár itt néha villog valami az ablaküvegen, és azt nem szeretem.
De nem vagyok gyáva madár, ettől még nem repülök el.

A képek sajnos (jó koszos) üvegen és szúnyoghálón át készültek,
így meglehetősen ócskák.
De azért a lényeg látható rajtuk :
végre valaki kegyeskedett elfogadni a több hónappal ezelőtti ebéd-meghívásomat.

(2014)

Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :