2007-ben (akkor már Csipikéék is megvoltak) mindkét erkélyemen fészkeltek galambkák, ám hiába vigyáztam rájuk, mint a szemem fényére, tizenkét tojásból egyetlen kisgalambom nőtt föl, a többi mind elpusztult. Voltak, akik ki sem keltek a tojásból, néhányat megölt a szarka, volt, aki sérülten született, nem tudta etetni az anyja, és éhen halt, egy picikém megfulladt egy szem kukoricától, ami valahogyan a kis csőrébe került, egy vagy kettő lepottyant az erkélyről, amikor még nem tudott repülni – én meg egész nyáron mást se csináltam, csak sirattam és temettem. Nem kívánom az élményt senkinek. Ehhez jött még a szomszédokkal való állandó huzakodás : az is fölemészti az energiákat, hisz teljesen nyilvánvaló, hogy igazuk van. Ötven galamb kicsit sok egy erkélyre – mert persze a “sajátjaim” ellátmánya idecsalogatta a környék összes galambját. Most majd próbálom megállni (a feltűnés elkerülése végett, hisz ez a madárkáknak is elsődleges érdeke), hogy ne etessem őket, csak a lakást biztosítsam – de hát ez se könnyű, mert micsoda dolog éheztetni egy szoptatós anyát. Illetve anyát és apát, hisz a galambocskák mindent közösen csinálnak, váltott műszakban : a hím ugyanúgy költ és etet, ahogy a tojó.
Új kommentek