Tegnap délután Csuvika szívet tépő, keserves ordítására rohantam be a konyhából : el nem tudtam képzelni, milyen bajba tudta sodorni magát pár perc alatt, hisz még alig léptem ki a szobából, szinte máris szaladhattam vissza. Márpedig a sírása olyan volt, hogy a csapás komolyságához kétség sem férhetett : nem győztem rémeket látni abban a két-három másodpercben, míg beértem a konyhából a szobába. Kerestem az én kis sérültemet, aki nyilván begyűjtött magának valami balesetet, még ha ez gyakorlatilag ki is van zárva – és meg is találtam őt rögtön, az egyik ág hegyén, hiánytalan épségben, keservesen ordítva. De hát mi történt, Csuvika ? – ámultam én. – Miért sírsz ? Miért csaptad be a Mamát ? Csuvika nem nyilatkozott, csak sivákolt tovább – én viszont körülnéztem jobban, és meg is értettem mindjárt, milyen csapás érte szépséges kakaskámat : az ő imádott bojtján ott trónolt Csivike, és láthatóan nem is tervezte, hogy egyhamar távozni készülne onnan.
Hát ez volt Csuvika hatalmas szívfájdalma – és már nem is először. Csivi Banya van olyan rafinált, hogy mindig megvárja, míg eltűnök a szobából : kizárólag olyankor zavarja el Csuvikát a bojtjáról, mikor tudja, hogy senkitől se kap segítséget a szegény kárvallott. Meg hát ugyebár ő jó kislány (egyébként tényleg az), előttem sose rontaná a renoméját Csuvika szándékos bosszantásával. Hogy én átlátok a szitán (szerencsés esetben), az azért már Csivikének is magas, ennyire ő se géniusz. Mire én előkerülök (mert a tegnapi már a második vagy harmadik ilyen eset volt), Csivi Boszi a világ lehető legártatlanabb képével csücsül Csuvika pamutnőjén, és néz rám értetlenül, hogy neki fogalma sincs, mi baja lett hirtelen Csuvikának, mert ő aztán egész biztos nem bántotta. Ő csak itt ücsörög szépen ezen a bojton, láthatom, hogy egyáltalán nem is csinál semmi rosszat.*
Próbáltam egy filmecskén is megörökíteni a jelenetet tegnap, de nem lett igazán jó, se minőségre, se tartalmilag : mire előkerült a kamera, Csuvika már nem üvöltött, Csivike pedig csak kedvetlenül ücsörgött a bojtocska mellett, eltűnt a képéről a kaján kis vigyor.
Amúgy Csivike részéről teljesen jogos és érthető, hogy elege van a bojtocskából : Csuvi gyakorlatilag mást se csinál reggeltől estig, csak a bojtját kényezteti. Azt puszilgatja, azt etetgeti – Csivike meg el van felejtve. Bár ha épp nincs elfelejtve, akkor meg az a baj... Úgy veszem észre, szegény kis tündérem (bár meg tudja védeni magát) egyre inkább fél Csuvikától. Pedig biztos kötélből vannak az idegei : az esti cirkuszok idején, mikor én már a gutaütés határán állok, és legszívesebben kidobnám a kalitkából Csuvikát, Csivike angyali nyugalommal, békésen falatozik a kezemből, mintha minden a legnagyobb rendben volna, vagy nem látna és nem hallana semmit. Csuvika szinte szétveri körülötte a berendezést, Csivi meg decensen vacsorázik, ahogy jól nevelt úrilányhoz illik. Közben voltak már jobb napjaink, nyugalmas estéink is : fogalmam sincs, mitől függ Csuvikánál, hogy épp rájön az őrület, vagy sem. Mindenesetre most egy pár napja megint borzasztó nehéz vele az élet.
Csuvikából egyébként sztár lett az INDAFOTÓ-n. Legalábbis ahhoz képest, hogy eddig nemigen nézte ott a képeinket senki. Most meg egyszer csak azt vettem észre (még valamikor húsvét körül, ha jól emlékszem), hogy sorban jönnek az értesítések a kedvencelésekről. Először azt hittem, valaki szórakozik velünk (nem is én volnék, ha nem ez lett volna az első feltételezésem), és különféle neveken jelölgeti kedvencnek ugyanazt az egy képet – míg aztán úgy az ötödik értesítésnél eszembe jutott, hogy tán meg kéne tekintenem az INDAFOTÓ címlapját, hátha ott lesz az érdeklődés magyarázata. És valóban : kikerült a főoldalra a “Szárnyacskák” nevű albumunk, az ajánlott látnivalók közé. Ebből emelték ki a szerkesztők azt a képet, amit aztán pár nap alatt jó néhányan bejelöltek kedvencnek. Nekem ez a képecske távolról sem a kedvencem – de hát én csak kattintgatom a masinámat, érteni nem értek a fényképezéshez, fogalmam sincs az elbírálás szempontjairól. Mindenesetre gratuláltam Csuvikának, hogy húzza ki magát és legyen nagyon büszke, mert így most már mások is elismerték róla, hogy gyönyörű madárka. Szegény Csuvika viszont oda nyilatkozott, hogy neki bőven elég volna, ha Csivike találná gyönyörűnek, idegen szárnyatlanok rajongásával nem sokra megy, és nem is igényli. De azért a képeket továbbra is kattogtatjuk szépen.
Tegnap (sok egyéb mellett) letakarítottam a madárkák mászókáját, és ámulva fedeztem föl, hogy a szép kis emeletes hinta, amit még Csuvika kapott a hazajövetelének másfeledik évfordulójára, végre meg lett találva és föl lett avatva. Ama bizonyos évforduló február kilencedikére esett, úgyhogy majdnem napra pontosan három hónap kellett ahhoz, hogy észrevegyék a madárkáim az alig feltűnő, “aprócska” hintájukat. Én meg azt nem vettem észre, hogy mikor is fedezték föl pontosan. Szerintem távollétemben, valamelyik vásárlás alkalmával történhetett a dolog, talán tegnapelőtt – mert ha látni nem is látok rendesen, hallani hallanom kellett volna, hogy mi történik a mászókán, mint ahogy hallottam ma is. *
Ugyanis a hinta fölfedezése (természetesen) abból állt, hogy szorgos csőröcskék elkezdték rágni rajta a jó kis baboshegyi bodzákat, amiket az egyik blogos barátnőnktől, a kutyás Anditól kaptak a madárkáim, még karácsonyra. Hihetetlen, hogy hirtelen mekkora sikere lett a hintácskának - pláne ahhoz képest, hogy előtte három hónapig nem érdekelt a világon senkit. Előbb vagy utóbb mindenre eljön nálunk az idő – csak legyen, aki bírja türelemmel és kivárja. Tudtam én, hogy jót találtam ki Csuvikának – csak persze nehéz bízni a majdani sikerben, ha az ember ajándékára rá se néznek, kerek három hónapig. De most már ez is eljött, hála Istennek : a madárkáknak lett egy “vadi új”, remek játékuk, nekem meg vadi új takarítani valóm, mert hogy mi keletkezik a padlón a lelkes bodzahámozástól, azt el se bírjátok képzelni. (Lefényképezni elfelejtettem.)
Csivike már nem issza a BISOLVON-t, tegnap abbahagytuk, mert megvolt az egy hét, és el is múlt szépen a prüszkölése. Most már tényleg csak evés közben tüsszent néha (azt is ritkán), ami egy másik blogos ismerősünk szerint lehet a magok porától. De jól tettük, hogy elmentünk a dokihoz, mert a BISOLVON előtt egészen másképp, hosszabban (és főleg igen gyakran) prüszkölt szegény kis tündérem. Mégiscsak megfázhatott egy kicsit.
Az erkélyen nem prüszköl senki, pedig nem volna csoda : szegény Tubikát borzasztóan sajnálom, mert az utóbbi időben elég hűvös volt és sokszor esett az eső. Mára vártam a pincurkák megérkezését, de még nem láttam semmi nyomát, hogy kibújtak volna a tojásból. Nálam idáig minden kismadár tizennyolc napra született, kint is meg bent is, de úgy tudom, huszonegy napig is eltarthat a költés. Talán pont azért kelnek később szegénykék, mert nem volt elég meleg rájuk mostanában. Ugyanakkor Tubikát izgatottabbnak láttam a szokottnál tegnap is meg ma is, és valahogy más pózban is ül a fészkén, mint eddig : nincs kizárva, hogy mégis megvannak már a picikék, csak én nem vettem észre a születésüket, Tubika meg ügyesen titkolja őket. Nem mertem olyan közel menni hozzá, hogy ijedtében fölemelkedjen egy kicsit – pont azért, mert nincs hozzá elég meleg. Ma ugyan jó idő volt, de amíg az erkélyre idesütött a nap, én vásárolni voltam, előtte és utána pedig hűvös volt.bw.jpg)
Tubika egyébként egy hős : valamelyik nap kimentem, hogy megigazítsam a felborított műanyag tálkát a fészek mellett, és friss magokat szórjak a tetőn lógó etetőbe – Tubi pedig tűrte, hogy ott nyúlkálok közvetlenül mellette. Nagyon félt az istenadta, kicsit még morgott is, mint valami kiskutya – de el nem mozdult volna a tojáskáiról, semmi kincsért. Reménykedem, hogy talán nem lesz hiábavaló a türelmes és önfeláldozó ücsörgése, hanem igenis megszületnek a fiókái, sőt fel is nőnek szépen, épségben. Bár hogy milyen életre... arra inkább igyekszem nem gondolni. Nem szerencsés dolog manapság városi galambnak születni – de galambszemmel nézve mégiscsak lehet benne valami jó, hisz különben nem akarná továbbadni az életet a sok szegény tubiszülő. Én mindenesetre drukkolok nekik.*
*
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
Új kommentek