Ó, ha én azt el tudnám mesélni nektek, mit álltam ki ma délután, amikor kinéztem az erkélyre, hogy tiszta vizet és vacsorát adjak a Tubi-családnak ! Ha képes volnék értelmesen elmondani, mi minden fért bele néhány pillanatba, elképzelni akkor se tudnátok az értetlen rémületnek és a tehetetlen bénultságnak azt az elegyét, amit a galambocskáim fészke láttán éreztem. Azt hiszem, ezt nevezhetik sokknak a “pszi”-vel kezdődő tudományok művelői : csak álltam ott hülyén, egyetlen értelmes gondolat nélkül, és nem hittem el, hogy amit látok, az igaz lehet, sőt azt sem, hogy éppen velem történik, ami történik. Egyszerűen eszemet vesztettem, szinte lebénultam a rémülettől.Ugyanis a ládában csak egy madárkát láttam. Akárhogy meresztgettem a szememet, a másik gyerkőc nem volt sehol. Tubianyu épp jött etetni (csak persze a láttomra rögtön fölmenekült a nagyszoba erkélyének tetejére) : búsan-mérgesen károgott szegénykém, amit lehetett úgy is érteni, hogy tragédia történt Pirinyóval, legyek szíves segíteni, ha már ilyen nagy benga szárnyatlan vagyok. Bár azért mégiscsak inkább méltatlankodásnak hallottam a szövegét (ami ugye azt jelenthette, hogy szíveskedjek sürgősen távozni az Ő ERKÉLYÉRŐL, hisz láthatom, hogy épp etetési idő van), ám én annyira meg voltam ijedve, hogy inkább panasznak értelmeztem a szidalmait, mert az illett bele az elképzelésembe. Már tudniillik abba, hogy árván maradt az egyik kismadár – feltehetően Irinyó, a fiúcska.
Fogalmam se volt róla, hogy mit kéne tennem. Érteni ugyan nem értettem, hogyan kerülhetett ki a ládából, pláne hogyan pottyanhatott le az erkélyről szerencsétlen jószág, amikor még repülni se tud, az erkély pedig szigorúan körbe van fogva gyékénnyel, pontosan a galambgyerkőcök biztonsága végett – de akár értettem, akár nem, a ládában csak egy fiókát láttam, nem kettőt. Szaladjak le érte az udvarra ? Délután órákig vásárolni voltam – ki tudja, milyen rég történt a baleset ? Azóta száz kutya és ezer szarka megölhette szegény kis porontyomat, aki még el se tud menekülni, hisz csak holnap lesz háromhetes, egy ekkora galamb még nem repül. Vagy ha nem is tépte szét senki : hogyan fogom megtalálni ? Hisz akárhova eltotyoghatott (ha mégis túlélte a zuhanást), én meg a sasszememmel meg se fogom őt látni a fűben. Hatalmas alattunk az udvar, alaposan átfésülni szinte képtelenség. Ráadásul alig van esély rá, hogy élve hozom vissza szegénykémet, ha tényleg leesett. Hiába madár, ha egyszer nem tud még repülni !
Ne úgy képzeljétek, hogy órákig álltam az erkélyajtóban és méláztam a lehetőségeken : valahogy egyetlen másodperc alatt szaladt át rajtam, egyszerre volt bennem mindaz, amit itt most leírtam. De leginkább a hitetlenség, hogy velem ez nem történhet meg, nem lehet igaz. Hisz már majdnem felnőttek a picikéim ! Annyira édesek, annyira fegyelmezett, jó kis madárkák, annyi gonddal, annyi szeretettel nevelgetik őket a tubiszülők (pedig mennyire félnek tőlem) – és akkor épp most pusztul el Pirinyó, mikor már szinte kész galambocska, és nemsokára meg is kezdhetné az önálló életét ? De hát miért ???? Tubianyu és Tubiapu nem ezt érdemlik a Galamb-Gondviseléstől ! Meg Irinyó sem, hogy magára maradjon – hiszen olyan jó testvérkék, annyira szeretik egymást ! Meg kell őket zabálni, ahogy szorosan összebújva keresik folyton a másik test melegét és biztonságát.
Hát ez az...! Az összebújás meg a biztonság...
Mint később kiderült, ez okozta bennem a pánikot.
Pár perccel azután, hogy véget ért ez a kis rémtörténet, hatalmas felhőszakadás zúdult a nyakunkba, teljesen váratlanul. (Délelőtt a viharos szélből és fekete felhőkből sem jött eső, most meg sütött a nap.) Én nem tudtam, hogy mi következik, de a galambkák vélhetően igen. Mindössze annyi történt, hogy a ládában a gyerkőcök már felkészültek az özönvízre (nem először volt benne részük) : behúzódtak a legvédettebb sarokba, és Irinyó lovagiasan ráfeküdt Pirinyóra, hogy megvédje a kishúgát az esőtől. Mert hiába a tető az erkély fölött, hiába a gyékény, hiába a (lyukacsos) zöldséges rekesz : azért nagyobb felhőszakadások idején biztosan jut nekik is az áldásból, nincsenek teljesen védve tőle. Nyilván próbálták már, hol vannak leginkább biztonságban, és most behúzódtak időben oda, ahol kevésbé éri őket az eső. Vagy Tubianyu rendezte el őket, mielőtt én kimentem volna az erkélyre.
Minderre úgy jöttem rá, hogy a hamiosztás után mégiscsak odaguggoltam közvetlenül a láda mellé, mert nem bírtam belenyugodni, nem akartam elhinni, hogy tényleg odavan az egyik madárkám. Akkor vettem észre a sötét sarokban a másik fejecskét, ahogy ijedten pillogott kifelé a bátyuskája mögül – vagy inkább alóla, mert Irinyó valósággal ráfeküdt Pirinyóra. Gyorsan csináltam róluk egy-két képet is, mert örömömben már nem hittem a szememnek : igazában csak akkor nyugodtam meg, mikor a fényképezőgép kijelzőjén is két fejecskét láttam az egyetlen testhez tartozni.Hát ez volt a mai napra rendeltetett izgalom.
A galambkákról egyébként akkor is olvashattok, ha éppen nincs új mese a blogban : szinte mindennap írok róluk a vendégkönyvben. Tudom, hogy a saját picikéimről nagyon rég nem meséltem semmit : ígérem, hogy hamarosan azt is pótolom. Most épp gyászban vannak szegénykéim, mert tegnap mászókát zuhanyoztam, és a víztől elromlott a bojt, ami nélkül Csuvika létezni se tud. De Csivi is meg van sértve, hogy nem pont ugyanoda került vissza némelyik játék, ahol eddig volt. Majd valamelyik nap elmesélem mindezt részletesen.*
UTÓLAGOS MEGJEGYZÉS :
A vendégkönyvet később sajnos másikra kellett cserélnem,
a benne lévő szövegek elvesztek -
de a galambkák 2014-es képeinek nagy részét láthatjátok
EBBEN AZ ALBUMBAN.
a benne lévő szövegek elvesztek -
de a galambkák 2014-es képeinek nagy részét láthatjátok
EBBEN AZ ALBUMBAN.
.
.
.
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
.
Új kommentek