Kicsit (sőt nagyon) sajnálom, hogy az utóbbi napok eseményeit nem itt a blogban,
hanem csak a vendégkönyvben örökítettem meg –
mivel ugye elvileg ez egy papagájos blog, nem pedig galambos.
Be kellett látnom azonban,
hogy a galamb-gyerkőcökön kívül pillanatnyilag képtelen vagyok bármi mással foglalkozni,
és ha arra várok, hogy a saját picinyeimmel kapcsolatban is ihletem támadjon,
szegény Blogocska lassan el is felejtődik.
Gyakorlatilag átköltöztem a vendégkönyvbe blogot írni...
most már azt mondom, hogy igen helytelenül.
Mindenesetre olybá veszem, hogy mindazt, amit ott leírtam, olvasta mindenki,
akit érdekel a madárkáim sorsa : még egyszer nem mesélem el.
Csupán csak annyit jegyeznék meg,
hogy az előző mese riadalma kutyafüle volt ahhoz képest,
amit már azóta át kellett élnem a galambgyerkőcök miatt.
Mire ők kirepülnek, én infarktust kapok, ha így haladunk.
Nehéz kenyér ez a galambászkodás, semmiképp sem aggodalmas vénasszonyoknak való.
hanem csak a vendégkönyvben örökítettem meg –
mivel ugye elvileg ez egy papagájos blog, nem pedig galambos.
Be kellett látnom azonban,
hogy a galamb-gyerkőcökön kívül pillanatnyilag képtelen vagyok bármi mással foglalkozni,
és ha arra várok, hogy a saját picinyeimmel kapcsolatban is ihletem támadjon,
szegény Blogocska lassan el is felejtődik.
Gyakorlatilag átköltöztem a vendégkönyvbe blogot írni...
most már azt mondom, hogy igen helytelenül.
Mindenesetre olybá veszem, hogy mindazt, amit ott leírtam, olvasta mindenki,
akit érdekel a madárkáim sorsa : még egyszer nem mesélem el.
Csupán csak annyit jegyeznék meg,
hogy az előző mese riadalma kutyafüle volt ahhoz képest,
amit már azóta át kellett élnem a galambgyerkőcök miatt.
Mire ők kirepülnek, én infarktust kapok, ha így haladunk.
Nehéz kenyér ez a galambászkodás, semmiképp sem aggodalmas vénasszonyoknak való.
*
Ma nem mondhatom, hogy vacsoraidőben láttam először a gyerkőcöket az erkélyen,
ugyanis láttam őket már hajnalban is – csak az a kicsi probléma,
hogy nálam akkor még tegnap volt, utána mentem aludni.
Félig kómában, ötórás alvás után csináltam végig a mai napot,
pedig a szerda nem szédelgésre való, akkor van a legtöbb cipekedni valóm,
és akkor megyek a legmesszebbre vásárolni.
De hát úgy alakult, sajnálatosan, hogy hajnali fél ötkor kerültem ágyba
(másoknál akkor már fél hat volt), tízkor meg kegyetlenül csörgött a vekker.
ugyanis láttam őket már hajnalban is – csak az a kicsi probléma,
hogy nálam akkor még tegnap volt, utána mentem aludni.
Félig kómában, ötórás alvás után csináltam végig a mai napot,
pedig a szerda nem szédelgésre való, akkor van a legtöbb cipekedni valóm,
és akkor megyek a legmesszebbre vásárolni.
De hát úgy alakult, sajnálatosan, hogy hajnali fél ötkor kerültem ágyba
(másoknál akkor már fél hat volt), tízkor meg kegyetlenül csörgött a vekker.
Éjjel kettőig írtam a tegnapi beszámolót, de nem is ez volt a fő baj,
hanem az, hogy a sok aggódásban és tubifigyelésben egész nap nem volt kedvem enni.
Így hajnali kettőkor, mikor végre kész lettem a mesével,
eszembe jutott, hogy addig még csak egy szem zsömlét ettem egész nap.
Éhesnek ugyan egyáltalán nem voltam éhes,
hanem az, hogy a sok aggódásban és tubifigyelésben egész nap nem volt kedvem enni.
Így hajnali kettőkor, mikor végre kész lettem a mesével,
eszembe jutott, hogy addig még csak egy szem zsömlét ettem egész nap.
Éhesnek ugyan egyáltalán nem voltam éhes,
de nem mertem így lefeküdni : nekiálltam a következő zsömlének, hajnali kettőkor.
El is nyammogtam vele úgy háromig –
viszont ugye tele hassal nem lehet aludni menni, előbb kicsit függőlegesben kell maradni.
Nekiálltam olvasni, tényleg csak kényszerből,
és mire felocsúdtam, már szépen világosodott, elmúlt négy óra.
Mentem a kisszobába, hogy kinyissam az erkélyajtót,
és meglegyen a lefekvés előtti szellőztetés.
Noha már világos volt, meg se fordult a fejemben,
hogy a tubigyerkőcöket nem a legédesebb álmukban találom.
Pedig nem ott találtam, hanem a zöldséges rekesz tetején.
Ott reszkettek szegénykéim, láthatóan álmosan és rémülten,
ugyanis az apukájuk már a másik erkélyem tetején birkózott az ellenséggel,
hogy megvédelmezze a jó kis fészek tulajdonjogát.
Szegény picikéim meg csak sírtak a láda tetején, hogy akkor ők most hova legyenek.
*
Természetesen futottam a fényképezőgépért,
és azt hiszem, az eddigi legédesebb képet sikerült róluk elkapnom –
örülni viszont kicsit sem örültem neki az adott pillanatban,
mert nagyon mentem volna már aludni, fáztam is a tizenöt fokban,
de az világos volt, hogy nem hagyhatom magukra a picikéket,
míg be nem vonulnak a jó kis rejtekhelyükre, vagy vissza nem jön az apjuk.
(Bár hogy baj esetén mit csináltam volna,
hajnali fél ötkor, egy szál pendelyben, hátsó kapukulcs nélkül, azt nem tudom –
de akkor ezen valahogy elfelejtettem mélázni.)
Aludni úgyse lettem volna képes, míg nem tudom biztonságban a kicsikéket.
*
Borzasztóan sajnáltam őket,
ahogy elveszetten és tanácstalanul totyogtak ide-oda a láda tetején,
és próbáltam nyugtatgatni szegénykéimet,
meg biztatni, hogy repüljenek le és menjenek be a jó kis rejtekhelyükre –
de nagyon is elképzelhető, hogy a jelenlétem ugyanúgy riasztotta őket,
mint az apukájuk harca az idegen galambokkal.
Álltam ott vagy tizenöt-húsz percet,
mire végre szót fogadtak, és azt cselekedték, amit mondtam :
lerepültek a zöldséges rekeszről, és betotyogtak szépen a virágos láda mögé.
Én meg boldogan csuktam rájuk az erkélyajtót,
mert tudtam, hogy ott már nagyjából biztonságban vannak.
Hát így esett, hogy a tegnapi napnak ma reggel fél ötkor lett vége.
Fölkelni ugyan elég rosszulesett délelőtt,
viszont a gyerkőcök felől abszolút nyugodt voltam : tudom már és beletörődtem,
hogy mióta fölfedezték a jó kis rejtekhelyüket, ott töltik az egész napjukat.
Nem is ellenőriztem őket délelőtt,
annyira biztos voltam benne, hogy nem jöttek ki hajnal óta.
Hogy mégis tegyek valamit értük, fölhívtam a GALAMB HUNGÁRIÁ-t.
Véletlenül tudom, hogy egy olyan férfiú viszi a boltot, aki maga is jó nevű galambász.
Megkérdeztem tőle, hogy mit adhatok enni a huszonhét napos nagygalamboknak,
ugyanis mióta kijárnak a ládából és önállóan esznek,
szegény szüleiknek is inkább csak búzát mertem szervírozni,
nehogy megártson a kicsiknek valami nagyobb mag.
De most megkaptam az engedélyt mindenre, amit felnőtt galamb megeszik,
úgyhogy alaposan bevásároltam délután az állatos boltban.
A saját pindurkáim vacsoraideje után többször is hosszasan unatkoztam a kisszobában :
lestem a gyerkőcöket, hogy mikor kegyeskednek előgyalogolni a virágos láda mögül,
hogy megvacsorázzanak és megmozgassák egy kicsit a szárnyacskáikat.
Jó sokáig kellett várnom, már kezdtem rémeket látni, mire megjelentek.
Pár napja még hat óra körül bújtak elő, most meg már közelebb jártunk a héthez.
Ráadásul egyáltalán nem érdekelte őket a hami,
mentek rögtön a saját ládájukba, mintha máris aludni akarnának.
Tubiapu pedig nem mutatkozott – és igazában nem is láttam hajnal óta.
Nagyon aggódtam, hogy talán megölték az idegen galambok.
Csak remélni merem, hogy végül is ő került elő, nem pedig Tubianyu.
Mert valamelyik mégiscsak előkerült –
és ő bezzeg azonnal fölfedezte a fejedelmi lakomát !
Ettől aztán a gyerkőcök is kedvet kaptak falatozni :
egymás után ugrottak ki a ládájukból, és mentek Tubiapunak segíteni.
Tudnak már szépen enni napok óta,
de azért még most is az az igazi, amit Tubiapu ad a csőréből.
Tündérien könyörögtek neki egy kis szopikázásért, és nem is hiába.
Nagyok ugyan már a gyerkőcök, de ki tudna ellenállni a bűbájos könyörgésüknek ?
Nézzétek csak a filmen :
jó sokára ugyan, de a vége felé látható ez az édes kis jelenet.
*
Csináltam öt filmecskét, gyors egymásutánban (üvegen és szúnyoghálón keresztül),
de végül pont akkor nem filmeztem, amikor a leginkább kellett volna :
Tubiapu ült az erkélyrácson, a virágos láda fölött,
és onnan hívogatta a gyerkőcöket, akik a saját ládájuk tetején táncikáltak.
Majd’ frászt kaptam, mikor Irinyó igenis nekilendült, és repülni kezdett az apja felé.
Szerencsére fölfelé még nem igazán vitték a szárnyacskái,
így nem a rácson, hanem a nagy láda peremén kötött ki, a virágok között.
Tubiapu túlságosan merész,
hisz a gyerkőcök még a saját ládájuk tetejéről is csak félve röppennek le a betonra.
Isten ments, hogy ekkora gyakorlattal fölrepüljenek az erkélyrácsra !
Mi lesz, ha lepottyannak ?
Össze már nemigen törnék magukat – de hogy visszajönni nem tudnának, az is biztos.
Én ennyivel is roppant meg voltam elégedve : hogy Irinyó igenis repült !
Átrepült a zöldséges rekesz tetejéről a virágos ládára.
Tubiapu még egy darabig békésen eszegetett és játszott velük,
aztán faképnél hagyta őket, minden búcsúzkodás nélkül.
Az én kis drágáim pedig kötelességtudóan be is röppentek rögtön a ládájukba,
hogy elmenjenek szépen alukálni.
Hát nem tündérek ? Nem imádnivaló kis teremtmények ? Az én kis húsvéti ajándékaim...
*
*
*
*
UTÓLAGOS MEGJEGYZÉS :
A vendégkönyvet később sajnos másikra kellett cserélnem,
a benne lévő szövegek elvesztek -
de a galambkák 2014-es képeinek nagy részét láthatjátok
EBBEN AZ ALBUMBAN.
a benne lévő szövegek elvesztek -
de a galambkák 2014-es képeinek nagy részét láthatjátok
EBBEN AZ ALBUMBAN.
*
*
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
>
Új kommentek