Bizony, már hétszázhetvenhét ! Hétszázhetvenhét napja van itthon az én drága kis Tündérboszorkányom. Ha másra nem is, erre jók a gicsó kis számlálók itt a blogban : ha nem felejtek el rájuk pillantani, meg lehet ünnepelni a jeles napokat. Persze egy ilyen hétszázhetvenhéthez nem jár nagy ünneplés, de annyit azért megér, hogy szót ejtsünk róla – én meg jól el voltam két napig a számjegyek megalkotásával. Az ilyesmi nekem való feladat : ha rajtam állna, mást se csinálnék soha. Csak hát ritkán adódik alkalom, hogy belevessem magam a gicsóimba.
Igazság szerint bánt a lelkiismeret e miatt a bejegyzés miatt, mert Csuvikának is nemrég kellett volna ünnepelni a hatszázhatvanhatodik napját, ám az elmaradt, sajnos, mert a galambokkal volt tele a fejem, miattuk búsultam, Csuvika jeles napja már nem fért be a gondolataim közé. Meg persze azt is tudtam, hogy három nappal később következik a szülinapja : úgy találtam, hogy fölösleges (vagy legalábbis nem feltétlenül muszáj) háromnaponta ünnepelni Csuvi Uraságot. De azért biztosan megtettem volna, ha nem áll akkor már vészesen kifelé a rúdjuk az én szegény kis tubigyerkőceimnek, akik itt születtek az erkélyemen. Csuvika hatszázhatvanhatodik napja hatodik hó hatodikára esett (azért emlékszem rá ilyen pontosan, mert frászt kaptam a rengeteg hatostól, noha állítólag nem vagyok babonás), Irinyó és Pirinyó pedig aznap este már nem alhattak a jó kis fészkükben, következő este pedig az erkélyen sem. Így aztán Csuvika sok szép hatoskája tényleg bajt hozott ránk, vagy legalábbis nagy szomorúságot.
A heteseknek nem sikerült ilyen tömegesen összejönniük mára, bár a hónap az stimmel, ráadásul ez a száztizenhetedik bejegyzés itt a blogban, abban is van hetes. Félek is a mai naptól rendesen, mert a szerencseszámok rám mindig inkább bajt hoznak, mint örömöt. Nagy rettegésemben (amit persze nem kell egészen komolyan venni) igen gyorsan le is beszéltem magam minden hasznos (és előre betervezett) tüsténkedésről, nehogy valami baleset találjon érni ezen a csupa szerencsés számokból álló napon. Mintha bizony a baj nem tudna megtalálni akkor is, ha egész nap meg se moccanok !De hát ha el kell bliccelni valamit, abban én mindig élen járok, roppant találékonyan.
Bezzeg az én kis ünnepeltem nem ilyen lusta disznó, mint a Mami !
Most ugyan (délután háromkor) éppen fönt sziesztázik a kakasülőn, és onnan válaszolgat Csuvikának, aki az ágak magasában szónokol - de délelőtt már megharcolt az egyik létrával a kalitkában, mert sehogy nem bír beletörődni szegény madár, hogy a létrák egy része az ő számára eleve mozdíthatatlan (lévén nagyon jópofa és biztonságos a felfüggesztése), ami meg leverhető volna, az rögzítve van egy-két kölescsipesszel, nehogy magára rántsa az én szorgos kicsi tündérem. Nem először futott neki Csivilány a létrapusztításnak, és nem is először hergelte saját magát a gutaütés szélére a teljesen hiábavaló, nagy igyekezettel. Mindig meg is sajnálom ilyenkor szegénykémet, és szívem szerint hagynék neki legalább egy olyan létrát, amit igenis le tud verni a helyéről – de persze nem hagyok, mert a nagy mérgelődés még mindig kisebb baj, mint netán egy baleset. Pedig pici korában Csipike is imádta ide-oda rakosgatni a létrákat, és sosem lett belőle baja. Akkor még nem voltam ilyen aggodalmas gazdi – de ma már azt mondom, több volt a szerencsém, mint az eszem.*
Ha a létrákkal nem is, de a spárgákkal igazán remekül boldogul az én kis ezermesterem. Madzag mellette épségben nem maradhat, egyetlen napig sem ! Nem győzöm újra és újra kötözgetni a különféle botokat, rudakat meg a kakasülőt a kalitkában (sőt újabban már a mászókán is), mert Csivi Banya fáradhatatlan csőre előbb-utóbb kettérágja mindegyiket. Tegnap éppen a kakasülő fölötti, vékony kis bodzaág egyik madzagja volt az áldozat : csak néztem döbbenten a vacsoraosztásnál, hogy mi a fene került már megint az itatóba, és főleg honnan. Közelebbről aztán láttam persze, hogy egy spárgadarab kígyózik a vizecskében, még hozzá szép hosszú. Ebben az a vicc, hogy amikor én próbálom ollóval leszedni ezeket a jól megkötözött kis csomókat (mert például kettérágták a madárkák az ágat, és cserélni kell), nekem sose sikerül egy darabban leszedni a spárgát, mindig több nyisszantással, apránként tudom csak leoperálni. De hát Csivike ennyivel ügyesebb.*
Csuvika sokkal elevenebb, nyugtalanabb madárka, mint Csivi : neki nem való az elmélyült munkálkodás, jön-megy, röpköd, nemigen ül meg egy helyben a fenekén. Különben sem ér rá a csőrével tárgyakat gyilkolászni, mert folyton tele van mondanivalóval, be nem áll a szája reggeltől estig. De azért időnként megirigyli Csivike játékát, és beáll neki segíteni egy kicsit. Pár nappal ezelőtt meg is örökítettem a harcát a kakasülő fölötti kis bodzával.
*
Csuvika egyetlen esetben csöndesedik el : ha jön a vihar. Mivel az égzengéstől borzasztóan fél, amúgy meg okos madárka, mostanában már akkor is fedezékbe vonul és hallgatásba burkolózik, mikor még a viharnak híre-hamva sincs, csak várható, hogy hamarosan megérkezik. (Nem is hiszek én már senki időjósnak, mert a madárkáimnál pontosabban egyik se jelzi, hogy milyen idő következik.) Így jártunk tegnapelőtt délután is : vihar előtt álltunk, bár még tényleg messze volt, mert csak éjjel érkezett meg. De a puszta ígérete is földhöz csapott bennünket : piciny gazfickóim hazavonultak a kalitkába (ami délután merőben szokatlan tőlük), én meg elaludtam a rekamién valami könyv fölött (ami még ennél is szokatlanabb). Az ilyen délutáni szunyóka persze nem igazi alvás (de annál finomabb), így azért félig-meddig hallottam közben is, hogy mi történik a szobában. Nem történt semmi : vélhetően a madárkák is bóbiskoltak. Egészen addig, míg el nem érte az óra mutatója a fél hatot. PONTOSAN fél hatkor (nem előbb és nem később) Csuvi keserves ordításba kezdett. Fölmászott a kalitka tetejére, hogy jobban rám lásson, de azért Csivikéjét se hagyja magára, és onnan zokogta bele a világba, hogy a Mami nem akar megmozdulni, pedig vacsoraidő van, és ő már nagyon éhes. Nem is hagyta abba az üvöltözést, míg föl nem tápászkodtam. Először csak mormogtam, később válaszolgattam neki, de ez nem volt elég : csak akkor nyugodott meg, mikor már függőlegesben látott. Onnantól kezdve viszont helyre is állt a világ rendje : elégedetten fölrepült az ágaira, és a továbbiakban legkevésbé sem érdekelte a megérkező vacsora.*
**
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
Új kommentek