A legutóbbi bejegyzésben említett galambocska másnap reggelre meghalt.
Nem írom le még egyszer : itt van egy részlet egy ma délelőtti levélből :
A halott galamb sajnos sokkal több annál, hogy “szegény galambocska”.
Persze mi mást mondhatnál – de én ebbe bele fogok dögleni.
Jönnek sorban a jelek, amiket most már kénytelen vagyok komolyan venni.
Ebbe fogok beledögleni, nem a halott galambba (remélhetőleg).
Kedden, amikor befészkelte magát a ládába ez a kis szerencsétlen, mentem délután az állatos boltba. Épp a galambok miatt, hisz a saját picinyeimtől elég volna egy hónapban egyszer mennem. Hazafelé at Örsön láttam egy halott galambot a járdán : tudtam, hogy figyelmeztetés, hisz valójában láttam én már első percben, hogy legújabb kis albérlőm nem fészkelni jött az erkélyemre – csak NEM AKARTAM látni. Reménykedtem, hogy tévedek – pedig hát elég tisztán látszott szegényen, hogy mi várható, olyan rozzant volt.
Délután viszont nemhogy élt, de valamivel jobban is nézett ki – másnapra mégis meghalt. Ez volt szerdán, augusztus huszadikán, Csipikém nyolcadik (meg nem ért) szülinapján. Miután eltüntettem a kis testét (enyhén eszement állapotban – az élményt nem kívánom senkinek), nem győztem sikálni az erkélyt, utána meg saját magamat, mert borzasztóan féltem, hogy mit hurcolok be a saját madárkáimnak. Még a papucsot is kidobtam, ami a lábamon volt... De azért ekkor még kaptak ebédet szegény kis kosztosaim, noha tudtam, hogy most jött el az a pillanat, amikor végérvényesen abba kéne hagynom már az etetést. Csak hát megszakad a szívem, ha látom őket várakozni...
Mindenesetre szentül megfogadtam, hogy ez volt az utolsó : augusztus huszadika, jeles dátum, a galamb-étterem ezennel bezár. De persze nem bírtam ki... tegnap megint csak megetettem őket, noha valamivel kevesebbet kaptak, mondván, hogy majd fokozatosan állunk le. Nem mintha olyan sok hami jutna szegénykéimnek : egy nagy tejfölös dobozzal szoktam nekik kiszórni (az olyan három-négy decis lehet), és ölik egymást érte vagy harmincan, azon a csöpp helyen. Pár perc alatt el is pusztítják teljesen. Nemigen laknak jól vele, de utána csönd van, mert már hetek óta csak egyszer kapnak enni mindennap.
Este aztán véletlenül rákattintottam a GALAMB HUNGÁRIA honlapjára. Szerepelnek a blogom linkjei között, és időnként ellenőrizni szoktam, hogy működnek-e még a linkjeim. Hát a GALAMB HUNGÁRIA még nagyon is működik – de bárcsak ne láttam volna !!!
Bármelyik fület nyitom meg az oldalukon, a monitor felső részén ott szalad egy kis csík, azzal a felirattal, hogy “Újra támad a vírus ! Hasmenés, fulladás, hányás.” Tovább is van még a szöveg, valami versenyre vagy találkozóra vonatkozik, hogy oda csak állatorvosi igazolással lehet vinni a madarakat. És sajnos biztos, hogy nem régebbről maradt ott a figyelmeztetés, mert közvetlenül előtte egy tegnapi programot ajánlanak, ugyanezen a csíkon. Nyilván ahhoz kérték a papírt, hogy ezen az eseményen valaki részt vehessen...
*
Gondolhatod...
A galambos honlapon vírus-riasztás, én meg két halott galambot láttam két napon belül – noha máskor évek telnek el úgy, hogy egyet se látok. Ha még ez sem elég intő jel arra, hogy ki kell költöztetni a kosztosaimat az erkélyről, akkor tényleg nem vagyok normális.
A galambos honlapon vírus-riasztás, én meg két halott galambot láttam két napon belül – noha máskor évek telnek el úgy, hogy egyet se látok. Ha még ez sem elég intő jel arra, hogy ki kell költöztetni a kosztosaimat az erkélyről, akkor tényleg nem vagyok normális.
Próbáltam hívni többször is a GALAMB HUNGÁRIÁ-t, de persze zárva van : talán nem egynapos az a program, ami tegnap kezdődött, és akkor nyilván ott van a boltos srác is a madaraival, mert ő is nagy galambos. Meg akartam kérdezni tőle, hogy milyen úton terjed a vírus, és jelent-e veszélyt a madárkáimra meg rám. Bár elég hülye kérdés, mert Miklós doki már annak sem örült, amikor mondtam neki nyár elején, hogy galambok fészkelnek az erkélyemen... Pedig akkor vírusról még szó se volt – vagy legalábbis nem tudtam róla.
Most itt tartunk. Etetési idő van, szegény kis árva éhezőim ordítva zokognak mind a két erkélyemen – én meg úgy érzem magam, mint egy gyilkos. Illetve nem úgy, mert egy igazi gyilkost bizonyára nem mardos úgy a lelkiismeret, mint engem. De muszáj egyszer véget vetni ennek az őrületnek... Harminc galamb harca az erkélyen eléggé félelmetes látvány – nekem is, pedig én szeretem őket. Hát akkor mit szóljanak a szegény szomszédjaim ?
Úgyhogy most már nem csak a kapun kimenni, de itthon lenni sem jó – és ez így lesz még hosszú hetekig. Nagyon sokára hiszik el szegény kis kosztosaim, hogy tényleg vége a jó világnak, cserben hagyta őket az, akire eddig mindig számíthattak, galamb-generációk óta. És akkor nem elég a magam lelkifurdalása, a két öreg szomszéd néni, akik állandóan ott ülnek a kapu előtti padon, minden egyes vásárlásnál, indulásomkor és érkezésemkor is megró érte, hogy abbahagytam az etetést (közterületen már körülbelül egy hónapja). Mintha magamtól nem döglenék bele, hogy száz métereken át követnek a galambocskák...
Hát így vagyunk...
Közben meg félek attól is, hogy nem tör-e ki rajtunk valami kórság szegény kis halottam miatt. Arról meg végképp fogalmam sincs, hogy élem túl az előttünk álló heteket, amíg a galambkáim idejárnak sírni. És vajon hány halottam lesz még ? Mert tartok tőle, hogy majd idejárnak meghalni is... Szellőztetni már alig merek – még jó, hogy elég hűvös van. De hát így nem lehet élni...
Közben meg félek attól is, hogy nem tör-e ki rajtunk valami kórság szegény kis halottam miatt. Arról meg végképp fogalmam sincs, hogy élem túl az előttünk álló heteket, amíg a galambkáim idejárnak sírni. És vajon hány halottam lesz még ? Mert tartok tőle, hogy majd idejárnak meghalni is... Szellőztetni már alig merek – még jó, hogy elég hűvös van. De hát így nem lehet élni...
Eddig a levél. Azóta annyi történt, hogy délután elmentem vásárolni, és előtte becsuktam az ablakokat, mint mindig. Ekkor már több órával túl voltunk a szokásos etetési időnkön. A konyhaablak párkányán egy bánatos galambgyereket találtam : annyira picike volt (bár már teljesen galamb, gyönyörű, formás kis jószág), hogy azt hittem, még repülni se tud. A függönyt jó nagy hanggal húztam el, hisz nem tudtam, hogy ott van – de nem ijedt meg, maradt a helyén, nézett rám keserűen és szemrehányóan. Én még ilyen szomorú madár-arcocskát életemben nem láttam ! Éppen csak a könnyei nem potyogtak szegénykémnek : nyilvánvalóan éhes volt és reményvesztett. Én meg csak rácsuktam az ablakot. Ettől már elrepült, az erkély irányába, noha a becsukást nagyon óvatosan, finoman csináltam, nem úgy, mint a függöny elhúzását. Nyilván azt hitte, hogy sikerült az erkélyre csalogatnia, és mégiscsak kap enni valamicskét, ha jóval később is a szokásosnál. De persze nem kapott.
Hát most mondjátok meg : hogy lehet így élni ?
Hisz legszívesebben szembeköpném saját magamat !
Viszont ha meg tényleg valami vírus grasszál szegény galambok között, és megfertőzöm miattuk Csivikét meg Csuvikát, azt hogy fogom valaha is elszámolni a lelkiismeretemmel ? Hisz elsősorban értük vagyok felelős, ők az én madárkáim “hivatalosan” – hiába szeretem szegény kis árva kosztosaimat is ugyanúgy, mint őket. Nem látok életképes megoldást – és ebbe egyszerűen bele fogok zakkanni. Megszakad a szívem szegény galambkáimért.
*
*
*
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
Új kommentek