Ez a blog csak tartaléknak indult, a FREEBLOG sűrű haldoklásainak idejére, ám most már úgy tűnik, hogy állandónak lehet tekinteni. Jobb híján WORD-ben az alábbi linken olvashatók a CSICSU CSALÁD meséi, mivel máshol már sajnos nem érhetők el. Jelenlegi blogom annak folytatása.
Rettenthetetlen madárkáim vagy két-három órája röpködnek zokogva a két szekrény teteje meg a kalitkájuk között : nem találják helyüket, mert NEM MERNEK rárepülni az imádott mászókájukra. Égig ér a keserűség, átkoznak ezerrel, amiért a délutáni takarítás közben el mertem rontani, használhatatlanná mertem tenni az ő legkedvesebb tanyájukat. Mert ugyebár hogyan is képzelhettem, hogy az a mászóka még akkor is mászóka marad, ha én orvul felkötözök rá további két kis rácsos labdát, az eddig is meglévő labdapár mellé ? Csakis egy szárnyatlan gondolhat akkora butaságot, hogy okos és elővigyázatos madarak majd ész nélkül rárepülnek egy olyan mászókára, amin váratlanul megjelent egy új labda ! Sőt nem is egy, hanem mindjárt kettő ! Mi rá a garancia, hogy ettől még a régi mászóka ugyanaz maradt, ami eddig volt ? Jobb az ilyesmivel vigyázni : ki tudja, micsoda csel sül ki abból a két új valamiből, ami labdának látszik ugyan, de sose lehet tudni... Akkor már inkább a sírás és messzire elkerülés – pedig mászóka nélkül mit sem ér az egész szoba.
Most itt tartunk : a sírás-rívásnál. Pedig én csak jót akartam – és nem is magamtól jutott eszembe, hogy újabb rácsos labdákkal ékesítsem föl ma délután az imádott mászókát.
Pár nappal ezelőtt ámulva fedeztem föl este, hogy a madárkák két kis rácsos labdája lent hever a padlón, a mászóka alatt. Azt hittem, a spárgáját rágták el a szorgos pici csőröcskék, mert hogy netán másképp is leszerelhették a helyéről, azt el se tudtam képzelni. Márpedig a spárga ép volt. Hogy kinek sikerült így is lerángatnia, nem tudom (inkább Csivikémre gyanakszom), de a teljesítmény egészen elképesztő, hisz a labdácskák madzagját legalább tíz centis darabon kell fölfelé húzni az ágon, ahhoz, hogy lepottyanjon. Hittem is meg nem is, hogy ez valamelyiküknek sikerülhetett, de hát a két labda lent volt, a madzagjuk egyben, másképp biztos nem történhetett a dolog. Valahogy nem is méláztam rajta, annyira valószínűtlen volt az eset.
Másnap délelőtt azonban kénytelen voltam visszatérni a labdácskák rejtélyéhez, mert egyszer csak durr : valami koppant. Megint nem láttam, ki volt az elkövető, csak a csattanásra kaptam oda a fejemet – és bizony a labdácskák megint a padlón díszelegtek. A madzagjuk pedig megint maradt épségben – vagyis valaki igenis megtette velük azt a madártestnyi utat, ami szükséges ahhoz, hogy a végén a madzagot le tudja húzni az ágról. Ámulva és vigyorogva gratuláltam mindkét lehetséges elkövetőnek, a labdákat pedig visszaakasztottam a helyükre. Térültem-fordultam, valamiért kimentem a konyhába : mire pár perc múlva visszajöttem, a két kis labda megint a padlón heverészett, ám ezúttal már a szoba közepén. Vagyis nyilván feldühítettem az én kis röplabdás erőművészemet azzal, hogy makacsul folyton visszarakom az ágra a labdát, és dühében elhajította szegénykém olyan messzire, amilyenre csak bírta. Én meg pont lemaradtam a mutatványról... Micsoda veszteség !
A gyanú mindenesetre megerősödött bennem, hogy Csivi Boszikám lehet a tettes, mert Csuvi Gyerek nem olyan kis pukkancs, mint ő. Persze azért esküdni nem mernék a dologra – de az tény, hogy Csivikémet sikerült megörökítenem később, a spárgával folytatott kemény harca közben. Csak hát a fényképezkedést sajnos ő is eléggé úúútálja , így ott is hagyta rögtön a labdácskákat meg a mászókát, amint észlelte, hogy miben sántikálok a rusnya masinámmal.
*
Már akkor megfordult a fejemben (ez talán tegnapelőtt lehetett), hogy kéne helyet keresni további labdácskák számára a mászókán : hadd dobálják szegénykéim, ha egyszer örömet okoz nekik, legalább addig elfoglalják magukat valami olyasmivel, aminek garantáltan siker a vége. Csak arra nem számítottam (pedig százszámra vannak hasonló élményeim), hogy az új labdácskák nem örömet és lelkesedést, hanem félelmet és elkeseredést gerjesztenek majd a picinyke kis oroszlánszívekben. Viszonylag elfogadható helyet csak az egyik labdának sikerült találnom, a másikat már inkább csak kínomban akasztottam föl akárhova – de bíztam benne, hogy az esztétikai szempontok nem gátolják majd labdagyilkoló kis gazfickóim örömét. Hát nem is gátolták – mivel ugye közelébe se mentek a mászókának, mióta befejeztem a takarítást. Pedig máskor azon munkálkodnak szinte reggeltől estig – most viszont csak sírnak és átkozódnak, hogy ezt is elrontottam, a jó kis mászókát, mint már annyi mást.
*
A gödénységet csak azért említettem meg a címben, hogy később majd vissza tudjam keresni könnyen a videót, ha ilyesmi kerül szóba – valójában ez csak egy villanás, vagy talán még annak is kevés. Megint a vakutól való félelem döntötte dugába a reményeimet : a masinám láttán ezúttal Csivike volt az, aki sértetten szoborrá merevedett, és nemhogy inni, de mozdulni se volt hajlandó, míg kezemben látta a gépemet. Pedig annyira édesen vedeltek vállvetve a kezemben tartott itatóból, míg oda nem léptem a fényképezőért – nekem meg olyan régen fáj a fogam egy ilyen gödényes kis filmecskére. Mert hogy az én madárkáim már megint nem olvassák a szakirodalmat, és fogalmuk sincs róla, hogy egy rendes hullámos papagáj alig iszik : ők bizony vedelnek minden este, boldogan, többször is egymás után – de csakis a kezemben tartott edénykéből. Meg persze a kakasülő fölött leledző vékony kis ágról és a rácsos labdáról, amiről imádják lenyalogatni a vízcseppeket.
Új kommentek