Az éjjel nekiültem végre, hogy rendet csináljak Blogocska tartalomjegyzékeiben, mert bizony csúnyán el voltam maradva azzal is, mint minden mással mostanában. Kínlódtam is vele büntetésből épp eleget, mert nem volt egyszerű megtalálni azt a három bejegyzést (még szeptemberből), ami a tartalomjegyzékekben MÉG nem, az új bejegyzések között pedig MÁR nem szerepelt. Tiszta szerencse, hogy az ősszel elhagyott a grafomániám és hónapokig alig írtam – különben még több mesét keresgélhettem volna a nagy káoszban.
*
Tudtam, hogy nem sok bejegyzésem született az adventi időszak előtt, de pontosan nem emlékeztem rá, hogy hogyan is néz ez ki a valóságban – és döbbenten vettem tudomásul, hogy novemberben egyetlen életjelre futotta belőlem : az sem igazi mese, csak adventi köszöntő, a hónap legutolsó napján. Sajnálom, így utólag, hogy kimaradt a krónikából egy teljes hónapunk – bár pontosan tudom, hogy az istenverte novemberi tavasz volt az oka mindennek : sütött a nap végig, egész hónapban, engem meg a guta ütögetett, hogy nem akar vége lenni az elátkozott nyárnak, amit még akkor is utálok, amikor itt van az ideje, nemhogy novemberben. Nem is csináltam az égvilágon semmit (a picikéim ellátásán kívül), míg vége nem lett a rohadék őszi tavasznak. (Akkor születtek a karácsonyi képeslapok.)
Most úgy nagyjából hasonló a helyzet : szét tudnék robbanni, ha csak kinézek az ablakon. A karácsonyunkat is tönkretette az állandó, átkozott napsütés. Mindjárt le kell szedni a karácsonyfát, és havat még tán nem is látott szegényke. Az éjjel ugyan esett egy kevés, de hát sokra megyek vele : éjszaka amúgy sem süt a nap, reggelre meg már itt virított a képembe, el is vitte azt a pár szem nyomorult hópelyhet, ami az éjjel végre le bírt potyogni. Következésképp most sincs kedvem a világon semmihez (én ősszel és télen csakis jó felhős időben működöm), de próbálok erőt venni magamon, hogy ne legyen szegény blogban több elvesztett hónap. Nem mintha hiányozna bárkinek is, hisz lassan senki nem kíváncsi ránk...Viszont amíg nem hagyom abba végleg, addig muszáj mesélni.
Most éppen a karácsonyra kapott, aranyárban vásárolt csodanasiról.
Amint azt a vendégkönyvben már elmeséltem, pár nappal ezelőtt szórtam egy kis csodanasit (PRESTIGE SNACK) a fénymagos edénykébe, ugyanis karácsony óta senki nem vette még a fáradságot, hogy lemásszon az alma és körte formájú kis etetőkhöz, így épp a leges-leges-legfinomabbnak ígérkező ajándékuk nem lett eddig fölfedezve a madárkáknak. Az ötletem által viszont annál dicsőségesebben indult be a karrierje : finnyás és igényes Csivikém úgy vetette rá magát a kezemben tartott zöld kis tálkában, mintha egész eddigi életében csakis és kizárólag ilyen ízekre vágyott volna. (Tényleg finom lehet, mert az illata is hívogatóan kellemes.) Borzasztóan örültem, hogy végre sikerült még egy olyan ajándékot találnom a madárkáimnak, amit garantáltan szívesen fogadnak (eddig csak a tojásos rúd volt ilyen), tervezgettem is, hogy milyen alkalmakra rendelhetek majd az új kedvencből, ami állandó használatra megfizethetetlen - ám az örömöm nem tartott sokáig, másnapra vége is lett.
Nem tudom, melyikünk rémült meg jobban tegnapelőtt este, Csuvika vagy én. Egyedül ücsörgött szegénykém a markomban tartott edénykén, és boldogan habzsolta a fénymag tetejéről a csodanasi apró darabkáit, amikor egyszer csak fölkapta a kis fejét, szoborrá merevedett, és nézett rám döbbenten, ijedt csodálkozással, hogy ilyenkor most mi van és mi történik vele. Magam se vághattam sokkal értelmesebb képet, mint ő : egy körülbelül három centi hosszú, egy centi széles, tarka- barka kompozíció lógott ki a csőréből, amit egy szépen fejlett pókháló tartott össze, és a csodanasi színes darabkái ékesítettek. A csodanasié, amiből 690 Ft a tizenkét és fél dekás csomag – gyanítom, hogy baráti áron.
*
Köpd ki, Csuvika ! – mondtam szegény madárnak, és persze mozgattam is kicsit az edényt a feneke alatt, hogy leessen a csőréről, ami nem oda való. Vélhetően sikerült is elkerülni a bajt, nem jutott a szájába a pókhálós műremek – én viszont azonnal romjaimba dőltem, hogy így jártam a sikeresnek vélt ajándékommal (mint mostanában sok minden mással is).
Csuvikát nem vágta földhöz a dolog, bár eléggé meg volt sértve szegénykém, hogy elveszem tőle a kedvenc eleségét, és pusztán az unalmas fénymagot kapja vissza helyette. Én viszont állhattam neki (de ezt már tegnapra halasztottam) átvizsgálni a csodanasi többi részét, a másik két kis etetőben, meg a pici kis neszkávés üvegben, amiben tárolom. Az almában és a körtében nem találtam pókhálót, teljesen hibátlannak tűnt az ottani készlet – az üvegből viszont mindjárt legelső nekifutásra sikeresen kikanalaztam egy hasonlóan fertelmes szövevényt, mint amilyet Csuvikám csőréből láttam kilógni. Mafla voltam, nem készítettem oda a fényképezőt az asztalra, és mire ideléptem érte a géphez, a kiskanálról már sajnálatosan lezuhant a szépséges kompozíció. Többet meg nem találtam, így dokumentálni sajnos nem sikerült a bosszúságunkat. Ma már előrelátóbb voltam, amikor felbontottam a másik zacsit : készenlétben állt a masinám, hogy megörökítsem a világra szóló botrányt, ha lesz – hát naná, hogy nem lett. A második zacskó hibátlannak és teljességgel pókhálómentesnek tűnik – de most meg ezért dühöngtem, mert nagyon szerettem volna egy pókhálós képet, ha már így jártunk. Hogy nem kell kidobnom újabb 690 forintot, az kicsit se vigasztalt : jobban bosszantott, hogy nem tudom nektek megmutatni a pókhálót.
*
*
Pedig volt – a fene egye meg ! Ment is mindjárt a cinkéknek az először fölbontott zacskó – mert ilyen baromi jól megy nekünk, olyan hamival etetjük a cinkéket, aminek kilója több mint 5500 forint. Így mulat egy magyar úr – illetve így mulatnak nálunk a szegény cinkék.
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
Új kommentek