Hogy megértsétek rendesen mindazt, amit ma el akarok mesélni nektek, megint Ádám és Évától (vagy legalábbis egy hónappal ezelőttről) kell kezdenem a krónikát. Szerencsére kommentben már leírtam Csuvika majdnem-balesetét, még frissiben, a december 8-ról 9-re virradó éjszakán. Az egyszerűség kedvéért most idemásolom az akkori szöveget. Utána mondom a folytatást - de bizony a mai mesém itt kezdődött, jóval karácsony előtt.
*
*
Most lettem kész a mai (tegnapi) napra rendelt munkálkodással :
ha azt mondom, hogy meg vagyok dögölve, még nem is mondtam semmit.
Abszolváltam végre a mászóka-zuhanyozást : tegnap akartam, de nem voltam jól.
Remek móka, olyan öt-hatórás munka.
Ha nem kötöztél még gyors egymásutánban több száz csomót vékony spárgából,
jó szorosan - akkor nem is tudod, hogy mi az élet.
Kezecskéim rojtosak, hátam beszakad, derekam letörik -
pedig a vége felé már ülve csináltam, amit lehetett.
Majdnem fél kilenc volt, mire végeztem :
akkor meg már kezdeni kellett volna a madárkákkal az esti szertartásainkat.
Az megint legalább másfél óra ácsorgás - hát nem voltam rá képes.
Muszáj volt előbb egy kicsit leülnöm pihegni -
így volt vagy fél tizenkettő, mire ágyba kerültek szegény kincsecskéim.
Én meg állhattam neki (éjfélkor !) folytatni ugyanazt, amit egész nap csináltam,
ugyanis Csuvikát majdnem baleset érte a finisben,
mikor már vége felé jártam a mászókás mókának.
Arra kaptam föl a fejemet (ott ültek pont fölöttem az ágakon),
hogy Csuvika valahogy furcsán csapkod a szárnyacskáival.
Hát tényleg furcsa volt szegénykém : egy helyben repült (azaz csak próbált),
ugyanis az egyik lába beleakadt az ágakon lógó hinta madzagjába.
Persze - mert az láncszemezett műrafiából készült... a franc a hülye fejemet !
Mentségemre szolgáljon (de persze nem szolgál), hogy ezer éve megvan,
Csipikéék is rengeteget mászkáltak rajta, és sose volt belőle semmi baj.
De talán nem voltak ilyen borzalmas karmaik, mint most Csuvikának.
Gondolhatod...
Egy másodperc alatt felmértem, hogy nem tudok segíteni szegény madáron,
ugyanis megfogni nem hagyja magát,
és ha föllépnék a sámlira, hogy elérjem őt a szekrény tetején,
olyan pánikba esne, hogy eltörné (tán még ki is szakítaná) azt a gyufaszál kis lábát.
Nem kívánom azt a néhány másodpercet senkinek, amíg ott vergődött...
Én meg alatta vergődtem, hogy most mi lesz,
hisz plusz ijedség nélkül is megtörténhetett volna, hogy eltöri a kis lábát.
De végül nem törte el...
Fájni ugyan fájhatott neki, mert erősen rezegtette a farkát szegénykém -
de fél perc múlva már ugyanúgy tette a szépet Csivikének, mint a baleset előtt.
Néztem később a kis lábát többször is, nem látok rajta semmi rendelleneset.
Biztos le akart mászni az ágról a hintára,
és ehhez használta volna azt az istenverte madzagot - mint máskor is.
Csak eddig sose lett belőle baj - most meg lett.
Képzelheted, hogy egy percig sem maradhatott tovább a kötél :
lefektettem a madárkákat, aztán kicipeltem a konyhába az ágaikat,
és kicseréltem mind a négy hintácskán a láncszemezett madzagot vastag spárgára.
(Sajnos nem elég vastag - de kevésbé veszélyes, mint a láncszemek.)
Boldogságom határtalan volt, mert másra se vágytam még az éjszakában,
mint arra, hogy további csomókat kötözgethessek, a rongyosra csomózott ujjaimmal.
Majdnem egy óra volt, mire kész lettem és vissza is pakoltam a "vázákat" a helyükre.
ha azt mondom, hogy meg vagyok dögölve, még nem is mondtam semmit.
Abszolváltam végre a mászóka-zuhanyozást : tegnap akartam, de nem voltam jól.
Remek móka, olyan öt-hatórás munka.
Ha nem kötöztél még gyors egymásutánban több száz csomót vékony spárgából,
jó szorosan - akkor nem is tudod, hogy mi az élet.
Kezecskéim rojtosak, hátam beszakad, derekam letörik -
pedig a vége felé már ülve csináltam, amit lehetett.
Majdnem fél kilenc volt, mire végeztem :
akkor meg már kezdeni kellett volna a madárkákkal az esti szertartásainkat.
Az megint legalább másfél óra ácsorgás - hát nem voltam rá képes.
Muszáj volt előbb egy kicsit leülnöm pihegni -
így volt vagy fél tizenkettő, mire ágyba kerültek szegény kincsecskéim.
Én meg állhattam neki (éjfélkor !) folytatni ugyanazt, amit egész nap csináltam,
ugyanis Csuvikát majdnem baleset érte a finisben,
mikor már vége felé jártam a mászókás mókának.
Arra kaptam föl a fejemet (ott ültek pont fölöttem az ágakon),
hogy Csuvika valahogy furcsán csapkod a szárnyacskáival.
Hát tényleg furcsa volt szegénykém : egy helyben repült (azaz csak próbált),
ugyanis az egyik lába beleakadt az ágakon lógó hinta madzagjába.
Persze - mert az láncszemezett műrafiából készült... a franc a hülye fejemet !
Mentségemre szolgáljon (de persze nem szolgál), hogy ezer éve megvan,
Csipikéék is rengeteget mászkáltak rajta, és sose volt belőle semmi baj.
De talán nem voltak ilyen borzalmas karmaik, mint most Csuvikának.
Gondolhatod...
Egy másodperc alatt felmértem, hogy nem tudok segíteni szegény madáron,
ugyanis megfogni nem hagyja magát,
és ha föllépnék a sámlira, hogy elérjem őt a szekrény tetején,
olyan pánikba esne, hogy eltörné (tán még ki is szakítaná) azt a gyufaszál kis lábát.
Nem kívánom azt a néhány másodpercet senkinek, amíg ott vergődött...
Én meg alatta vergődtem, hogy most mi lesz,
hisz plusz ijedség nélkül is megtörténhetett volna, hogy eltöri a kis lábát.
De végül nem törte el...
Fájni ugyan fájhatott neki, mert erősen rezegtette a farkát szegénykém -
de fél perc múlva már ugyanúgy tette a szépet Csivikének, mint a baleset előtt.
Néztem később a kis lábát többször is, nem látok rajta semmi rendelleneset.
Biztos le akart mászni az ágról a hintára,
és ehhez használta volna azt az istenverte madzagot - mint máskor is.
Csak eddig sose lett belőle baj - most meg lett.
Képzelheted, hogy egy percig sem maradhatott tovább a kötél :
lefektettem a madárkákat, aztán kicipeltem a konyhába az ágaikat,
és kicseréltem mind a négy hintácskán a láncszemezett madzagot vastag spárgára.
(Sajnos nem elég vastag - de kevésbé veszélyes, mint a láncszemek.)
Boldogságom határtalan volt, mert másra se vágytam még az éjszakában,
mint arra, hogy további csomókat kötözgethessek, a rongyosra csomózott ujjaimmal.
Majdnem egy óra volt, mire kész lettem és vissza is pakoltam a "vázákat" a helyükre.
*
Hogy hiába szenvedtem ezzel is a mászóka-mosdatás éjszakáján, az a legközelebbi ágzuhanyozásnál bírt kiderülni : a fényképek tanúsága szerint 21-én. Nem vagyok jó se spárgából, se fizikából, így el se tudom képzelni, mi késztette arra szegény jó madzagokat, hogy többszörösen összetekeredjenek a zuhanyozás hatására. Az eredményt döbbenten szemléltem – és állhattam neki (megint soron kívül, a karácsony előtti őrületben) új felfüggesztésről gondoskodni a hinták számára. A kisebb “vázával” nem is vacakoltam, arról csak levágtam a két hintát, és nélkülük raktam vissza a helyükre a lemosdatott ágakat, a nagyobbik “váza” hintáit pedig dupla madzagra kötöztem, jó kövér kis csomókkal. Így sokkal jobban mutatott az egész, én pedig azt hittem, hogy megoldottam a problémát, mert megduplázva már talán csak nem fog betekeredni a szédült madzag.
Természetesen megint tévedtem – ám ezt csak ma kellett tudomásul vennem. Végig fel voltam mentve házimunkából, míg állt a karácsonyfánk, így kimaradt egy ágzuhanyozás : ma vittem először füröszkélni a duplán madzagolt hintácskákat. (A kisebbik “váza” hintáit föl se kötöztem egészen ma délelőttig, mert megfeledkeztem róluk : egyszer se tűnt fel bő két hét alatt, hogy hiányzik valami azokról az ágakról.) Azt hittem, elsírom magam, mikor megláttam a mai zuhanyozás eredményét : ha nem is annyira, mint a szimpla spárga, de bizony tekerte szegény hintákat rendesen a dupla is. (Lefényképezni elfelejtettem.) Jobb ötletem nem lévén, a kicsi "váza" hintácskáit egyszerűen csak helyre húztam a kezemmel, és addig-addig igazgattam, csavargattam őket, míg valahogy beletörődtek, hogy nem szabad tekeredniük. Azóta is állnak szépen.Na de mi legyen a nagyobb hinták hosszabb madzagjaival ? Azoknak hiába magyaráztam, hogy hogyan kéne állniuk, ők bizony csak röhögtek és vígan tekeredtek. Nekem meg nem volt igazán kedvem (időm pláne nem) tartani őket addig, míg megszárad rajtuk a spárga.
Először arra gondoltam, hogy talán rájuk kéne kötözni egy-egy súlyt a konyhai mérleg készletéből : úgy képzeltem, hogy ha lehúzná őket a súlyocska, talán nem lenne kedvük tekeredni. Lehet, hogy ez butaság : mondom, hogy nem vagyok jó fizikából. Mindenesetre elvetettem az ötletet, mert a madárkák szempontjából balesetveszélyesnek tartottam, ahhoz meg túl sok dolgom volt még hátra, hogy itt maradjak a szobában és őrizzem őket.
*
De ha se a kezem, sem a súly, akkor mi legyen ?
Mindenesetre fölraktam a “vázát” a helyére, mondván, hogy a szekrény tetején melegebb van, mint a kis asztalon, gyorsabban szárad a spárga – és ott még hűségesen markoltam jó darabig a hintákat, egy kis sámlin ácsorogva. Alighanem jót tett a sámli magaslati levegője, mert egyszer csak hirtelen megvilágosodtam. Eszembe jutott, hogy két kezecském helyett biztos megteszi egy újabb madzag is, amivel összekötözöm a két hintát, megakadályozva ezzel a spárgájuk össze-vissza tekeredését. És lőn ! A hintácskák azóta is összekötve búslakodnak (már este van), hogy jól megszáradjanak : feltételezem, hogy szárazon már nem óhajtanak majd galád módon ide-oda csavarodni.
Csuvi Gyerek persze totálisan kiborult ekkora rendbontás láttán : jó darabig nem is volt hajlandó odarepülni az ágaira szegénykém (ezt nem is igen bántam, mert télen féltem a madárkákat a vizes ágaktól, zuhanyozás után), később meg fönt kukorékolt ugyan a megszokott helyén, de órákig csak veszekedett, hogy nem úgy állnak a hintácskák, ahogy állniuk kellene. Én meg rohangáltam be percenként a szobán kívüli porszippantás, felmosás közben, hogy ellenőrizzem, nem akadt-e bele Kékséges Gazfickóm az összekötő madzagba. (Legközelebb majd vastag spárgával kötöm ki a hintákat.) De több baj és bosszúság már nem ért minket (még eddig), szerencsére. Reggelre pedig a nagyobbik “váza” hintái is úgy fognak lengedezni, ahogy kell. Legalábbis remélem...*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek