Az elmúlt napok rengeteg izgalma után immáron megnyugodva, hulla fáradtan jelentem, hogy túl vagyunk az újabb megpróbáltatáson : szegény kicsi Karomkirályomnak ismét le lettek nyisszantva a karmocskái, abszolút soron kívül, hisz vele még (hála Istennek) nem tartunk ott, hogy havonta kelljen látogatnunk a különféle doktor bácsikat. (Azért ez a “különféle” kissé túlzás, mert nekünk csak kettő van belőlük.) Talán azért is viselt meg az átlagosnál sokkal jobban a tudat, hogy megint vihetem orvoshoz a madárkákat, mert a szívem szakadt meg szépséges Kék Hercegemért, aki nehezen tűri a korlátokat (meg a napirend bármilyen változását), ráadásul egy ilyen manikűrös tortúra az ő számára óriási stressz és sok szenvedés : borzasztó igazságtalannak találtam a sorstól vagy a Papagáj-Gondviseléstől, hogy ekkora plusz terhet rakott azokra a pincurka kis vállakra. Hisz ha jobban sikerül a decemberi nyisszantás, még hosszú hetekig nyugalmunk lett volna, és Csuvika is ahhoz van szokva, hogy két-három havonta kerül sor erre az igen kellemetlen kalandra, nem pedig öthetenként. Annyira sajnáltam szegénykémet, hogy azt el se tudom mondani ! Csivikém sokkal nyugodtabb, békésebb madárka, miatta nem aggódtam annyira, de tündér pici gazfickómért a szívem készült meghasadni, mert tudtam, hogy mi vár rá.
Soha orvos-látogatástól még nem féltem ennyire, mint ettől a maitól – pedig hát értelmes okom nem volt rá. Napok óta folyton rémeket láttam, és még ma reggel sem igen tudtam elképzelni, hogy megússzuk épségben ezt a kirándulást. Hogy miért, azt igazában én sem értem : talán végképp eszemet vették a fölöttünk vonulgató frontok. Vagy pusztán csak az újdonságtól féltem (ami pedig nem is újdonság), hogy nem a szokott helyünkre, nem a szokott doktor bácsihoz megyünk. Mert bizony nem oda mentünk, hanem a Jász utcába : Miklós helyett Tamás doktorhoz. Nála is jártunk már nem egyszer (általában komolyabb bajok esetén), de karmot vágatni Miklóssal szoktunk. Ezer éve ismerjük, szeretjük, és nehezen szánom rá magam a hűtlenkedésre. Viszont a Jász utca közelebb van és (főleg) egyszerűbben elérhető, átszállás nélkül odarepít minket a harminckettes busz. Talán majd az lesz az új rend, hogy télen Tamáshoz járunk, nyáron meg Miklóshoz – ugyanis a kánikulában meg lehet fulladni a buszon, olyankor kellemesebb a metró meg a villamos.
A madárkáim szempontjából komoly hátránya a Jász utcának (ami felőlem nézve sokkal inkább előny), hogy kettőkor kezdődik délután a rendelés, hamarabb nem lehet érkezni. Így nem tudom olyan későn ébreszteni csavargásra ítélt áldozataimat, hogy ne kelljen két-három órát raboskodniuk a kalitkában, mielőtt átköltöztetném őket a kis ketrecbe. Tudtam, hogy ez lesz a napunk legkeservesebb része, és nagyjából igazam is lett. Tízig hagytam őket aludni, de utána még mindig maradt két óra, amit a lakosztályukban kellett eltölteniük, ahelyett, hogy boldogan röpködtek volna szanaszét, mint ahogy más napokon szoktak. Odatettem az orruk elé a szállító kalitkát, hogy legalább értsék, mi vár rájuk és miért nem jöhetnek ki – de hát ez egyáltalán nem vigasztalta őket. Érdekes módon az ébresztő után nem is Csuvika, hanem Csivike volt az, aki minden módon szeretett volna kiszabadulni, akár a csukott ajtón keresztül – később aztán ő beletörődött sorsába és magába roskadt, Csuvi Gyerek viszont folyamatosan ordított, majd’ két órán keresztül, hogy mi ez a méltánytalan bánásmód. Nehezen is adta meg magát szegénykém, amikor eljött végre a befogás ideje : Csivikét kivettem gond nélkül, egy pillanat alatt, Csuvikával azonban hosszú percekig kergetőztünk, és teljesen reménytelennek tűnt, hogy valaha is a markomban fog kikötni Ő Urasága. De aztán valahogy mégiscsak ott kötött ki, szegény.
Jó nagy rátartással indultunk, nem bízva igazán a harminckettes buszban – ám ez hiba volt, mert az lett az eredménye, hogy ott álltunk már fél kettőkor a még bezárt rendelő előtt. Szerencsére hamarosan érkezett az egyik doktornő, és akkor végre bemehettünk a jó melegbe. Én nem bántam ugyan a kinti ácsorgást, de a madárkákat féltettem, hogy megfáznak. Jött aztán Tamás is, bőven időben, és kettőre tényleg be is jutottunk hozzá.
Csuvika neki sem adta magát könnyen, és bizony harcolt keservesen szegénykém : más fegyvere nem lévén, kóstolgatta szorgosan a doktori kezet. Ezúttal Tamás sem tekerte be őt semmibe (legalábbis az elején), csak úgy puszta kézzel fogta, ahogy Miklós szokta. Később mégis fölállt papír törlőért – nem is tudom, talán vérzett kicsit az egyik levágott karmocska. Vagy csak nagyon csípett Csuvika... Ott ültem velük szemben, jó fél méterre tőlük, de nem emlékszem pontosan, mert alighanem jobban izgultam, mint a madár. Csak akkor kezdtem észhez térni, amikor szegény kis kakaskám visszakerült a ketreckéjébe.
Le is mázsálta őt a Doktor Úr, ha már ott voltunk – és bizony Csuvicsek (már úgy szemre is) kövérnek lett nyilvánítva. Négy és fél deka a drágám : Tamás szerint ez épp a felső határa a normál súlynak, de ha így haladunk, gyorsan el fog hízni. “Azt nem mondhatom, hogy mozogjon többet – folytatta Tamás –, mert láttam, hogy igazi madárpalotájuk van otthon, és annyit repülnek, amennyit akarnak.” Csak bámultam, mint az a bizonyos borjú az új kapura... Hol látta ezt a doki ? Csak nem járt a blogunkban ??? Rá is kérdeztem, de Tamás nem emlékezett : lehet, hogy én küldtem neki régebben képeket, de nincs kizárva az sem, hogy látta már a blogot. (Bár ezt talán csak udvariasságból hagyta rám.) Csuvika mindenesetre kövér... Én meg pont amiatt szoktam aggódni, hogy néha soványnak látom.
Én inkább Csivikét találom gombóckirálynőnek, ám az ő súlyával Tamás ránézésre is meg volt elégedve, őt le se mérte. (Hogy egészen pontos legyek : őrá azt mondta, hogy kicsit kövér... Csuvika meg nagyon.) Pici tündérkémet ugyan csak társaságnak vittem, de azért megnézte őt is Tamás, ha már ott volt. Meg volt vele elégedve, egészséges madárkának találta. Meséltem Csuvika szenvedéseiről, hogy Csivike nem hajlandó párba állni vele, és ennek kapcsán szóba került a gyerekkori trichomonas fertőzés, amiből Tamás kezelte ki végül szegény kis tündéremet. Én ezért azóta is borzasztó hálás vagyok, de a Doktor Úr szerényen hárított : “A trichomonast szeretjük, mert könnyű belőle kikezelni a madarat.” Na ja... ha valaki fölismeri, hogy az trichomonas. Csivikével már jó három hónapja jártam mindenféle vizsgálatokra, mire a Jász utcában megszületett a helyes diagnózis. (Vagy talán inkább az Egyetemen... Tamás doktor ott is rendel. Hogy ő hibázott rá, az biztos.)
Hazafelé már repültem a dög nehéz szatyorral (meg a kis gazella termetemmel), mint aki nem is a földön jár. Akartam valami különlegesen finom nasit is venni útközben, “mert megérdemlem”, ám erről az istenek másképp rendelkeztek : az útba eső kis közértnek teljesen üres volt a süteményes hűtője. Így beértem egy ünnepi ebéddel (az éppen volt itthon), nasinak meg ott van a karácsonyi habcsók és szaloncukor. A nap kis hősei viszont tényleg megkapták a jussukat, ahogy ilyen nehéz napon dukál : most hoztam be nekik az almás tojást, amit Csuvi már föl is fedezett. Naná, hogy fényképezni nem hagyta magát – de emiatt ma nem álltam neki huzakodni vele. Ami késik, nem múlik. Legalábbis remélem...
*
Este feltűnt, hogy Csuvi sűrűn eldugja az egyik lábacskáját, mindig a jobbat. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy milyen rég nem csinált ilyet. Csivike szokott fél lábon ücsörögni, ahogy egészséges hullámoshoz illik - de Csuvikát hónapok óta nem láttam ebben a pózban. Így most nem tudom eldönteni, hogy fáj-e esetleg a jobb lába, vagy éppen ellenkezőleg : azért nem ült eddig soha fél lábon, mert a túl hosszú karmai miatt nem tudott rendesen kapaszkodni, nem tartotta meg őt egy lábacskája, csak kettő. Mindenesetre semmi más jelét nem látom annak, hogy esetleg fájna bármilyen alkatrésze picinyke gazfickómnak.
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
*
Új kommentek