Jaj, de régen adós vagyok ezzel a mesével ! Igazában még a galambos híreim előtt kellett volna megírnom, mindjárt az orvos-látogatás után. Már nem is tudom, miért halogattam – aztán meg megszületett az erkélyen az első tojáska, és akkor az lett a fontosabb téma. A galambos bejegyzésemet megint csak nem akartam túl hamar lelőni egy újabb mesével, közben pedig találtam magamnak jó hosszú, több napra szóló elfoglaltságot a blog körül. Ráadásul alighogy belevetettem magam az új munkába,felbukkant egy ismeretlen druszám a vendégkönyvben, hogy segítsek elindítani a blogját, mert egyedül nem ismeri ki magát a szerkesztés rejtelmeiben. Erre is ráment három napom (amúgy óriási élvezettel, mert nagyon is nekem való volt a feladat), így sikerült elérnem, hogy szegény kis Csuvi Gyerek abszolút váratlan gondjairól még mindig nem számoltam be, pedig már bőven két hete voltunk a doktor bácsinál, és a baj megmutatkozott még akkor este, mindjárt frissiben.
Amint már említettem, nem először lettek ilyen csodálatosan rövidre vágva Szépséges Kékségesem karmocskái : első alkalommal még egészen picike volt Ő Urasága, amikor szintén ilyen pompásra sikeredett a pedikűr, és akkor is Tamás Doktor volt az elkövető. Nem emlékszem, hogy később bármi gondja lett volna ebből szegény kicsikémnek – sőt biztos is, hogy nem volt, hiszen a blogban nyoma lenne, még ha én el is felejtettem volna időközben. Gondolom, akkor nem voltak ennyire szörnyűek és hatalmasak a karmocskái vágatás előtt, mint most – vagyis nem lehetett akkora különbség a nyisszantás előtti és utáni állapot között. Két hete viszont nálam jobban csak szegény Csuvicsek rökönyödött meg azon, hogy micsoda sosem tapasztalt bajba sodorták őt a szokatlanul rövid karmai.
A vágatás estéjén még azt hittem, véletlen, de már akkor sem értettem, mi ütött az én kis gazfickómba, hogyan fordulhatott elő, hogy az arasznyira lévő másik bot helyett a kalitka aljában landolt, amikor át akart ugrani egyik ülőkéről a másikra. Csuvi világéletében kifejezetten ügyes, nagyon mozgékony, aktív és eleven madárka volt, kicsit se jellemző rá, hogy elvétsen egy ugrást vagy bármilyen mozgásos feladatot. Most pedig mégis lepottyant az áhított botról, noha már elkapta szegény feje – csak éppen nem tudta megtartani magát rajta, hanyatt fordult azzal a svunggal, amivel érkezett, és már el is engedték őt a lábacskái. Ijedten és értetlenül pillogott rám a kalitka aljából, hogy ezt most mire vélje, hogy érhette őt ekkora szégyen, és miért nem fogadnak szót neki a lábacskái. Én meg ugyanolyan értetlenül bámultam vissza rá, mert hamarjában bennem sem állt össze a kép, hogy mi lehet itt a baj, mitől pottyant le Csuvi.Igazában csak akkor kezdtem komolyan mélázni ezen, amikor másnap is láttam ugyanígy lepottyanni szegény kicsikémet, és pottyanás nélkül is észleltem párszor, hogy nem úgy közlekedik a botok meg az etetők között, ahogy máskor szokott, hanem valahogy kicsit ügyetlenül és bizonytalanul. A képén meg mindig ott volt a döbbent csodálkozás, nézett rám kérdőn és tanácstalanul, hogy mi ez az egész, mitől romlottak el hirtelen a lábacskái.
A válaszon nem kellett nagyon sokáig törnöm a fejemet : egyszerűen arról volt szó, hogy Csuvikának hiányoztak a megszokott, hosszú karmai. A landolásnál beleszámolta továbbra is a távolságba szegény a hatalmas kampókat, amik rákulcsolódtak a botra, és megtartották őt – most viszont ezek a szörnyű kampók már nem voltak sehol, csak a tövük maradt, ami nem kulcsolódik sehova, hanem lecsúszik az ágról, Csuvi Gyerek pedig lepottyan. Napokig kínlódott az istenadta, míg megtanulta, hogy a karmaira már nem számíthat, az ujjait kell a botra kulcsolnia a megérkezésnél. Érzésre olyan lehetett ez neki, mintha megrövidült volna a lába. Eddig sose tapasztaltam hasonlót a vágatások után – de nem is volt ilyen jó rövidre vágva Csuvika karma, úgy két és fél éve. Nyilván gyakrabban kéne vágatni, hogy ne legyen túl nagy különbség a régi meg az új hosszúság között – csak hát ez sem olyan egyszerű, mert sajnos a karom annál gyorsabban nő, minél gyakrabban vágjuk, az orvos-látogatás pedig elég nagy tortúra, nem volna jó, ha végül már havonta kéne nyisszantásra járnunk, vagy netán még gyakrabban. Esélyünk pedig van rá, hogy így lesz, mert Csuvika még túl fiatal ahhoz, hogy máris ilyen gondjai legyenek. De hát ez sajnos egyéni adottság, nem lehet vele mit kezdeni. Egyszerűen pechje van szegénykémnek a karmaival – nekem meg vele. Mindenesetre mára már nagyjából kibékült az új karmocskáival, és megtanulta használni őket – bár talán kicsit még mindig ügyetlenebbül mozog a botokon, mint régen.Én meg megint belevesztem nyakig a blogba, hiába nem születtek közben új mesék.
Talán úgy két héttel ezelőtt láttam az egyik számláló statisztikájában, hogy valaki a blog címkefelhőjét látogatta meg nálunk. Ezen igen meglepődtem, mert fogalmam se volt róla, hogy nekünk olyan is van – arról meg pláne nem, hogy mások számára is elérhető. Azt se tudtam, hol kéne keresnem : szerencsére be volt linkelve a statisztikában, így rá tudtam kattintani én is. Pontosan tudtam, hogy nem lehet benne semmi, hisz soha nem használtam címkéket, noha lassan kilenc éve blogolok – de azért szerettem volna látni, hogy más mit látott. Hát nem sokat... “A blog címkéi : állat, madár, papagáj.” Ennyi. Több nem is lehet, ha egyszer nincsenek címkéim. Sose fogtam fel (nem is méláztam rajta egy percig sem), hogy mire jók a címkék – most viszont hirtelen megvilágosodtam, és úgy találtam, hogy a címkehiány bizony óriási veszteség, és mellesleg nagy szégyen. Mit gondolhatott rólam az az ismeretlen, aki szerette volna látni a címkefelhőmet, de semmit sem talált ? Igazában teljesen mindegy, hogy mit gondolt szegény – mégis ez a kérdés jutott eszembe, és el is szégyelltem magam, hogy micsoda trehány blogger vagyok, ennyi év után. Meg valahogy az is egy pillanat alatt vált világossá, hogy én magam mi mindent nyerhetnék a címkécskék használatával. Vagyis fölfedeztem a spanyol viaszt, közel kilenc év után – és ki is adtam a jelszót rögtön, hogy gyerünk, Ádzsika, tessék a csorbát szépen kiköszörülni. Ennek már van vagy két hete – és azóta köszörülöm. Még nincs teljesen kész, de igenis nekiálltam utólag fölcímkézni az eddigi százhatvan bejegyzést. Remek játék, mit ne mondjak – de élvezem. Aki netán látni kívánja szorgos munkálkodásom eredményét, megtalálja a jobb oldali sávban, legalul. Tartozik hozzá egy használati utasítás : azt is kéretik megtekinteni.
*
*
Hogy ez ilyen szépen összeállt (illetve majd nemsokára összeáll), vérszemet kaptam, és kitaláltam mást is, nehogy SÜRGŐS tennivaló nélkül maradjak, és ne adj’ Úristen valami házimunkával üssem el a drága időt unalmamban. Kissé soknak találtam már a százhatvan bejegyzést ahhoz, hogy a tartalomjegyzékeimben egy oszlopban szerepeljen a rengeteg cím, hisz az élettől is elmegy a kedve a kedves olvasónak, míg a végére teker. Nekiültem hát tegnap, és fölszabdaltam az időrendes tartalomjegyzéket évekre, az ábécést pedig betűcsoportokra. Így most nem kell annyit tekergetni, könnyebben kezelhető mind a két lista. Nem volt nagy durranás, de azért pár órácskát eljátszottam vele, az eredményre pedig roppant büszke vagyok. Mivel nem voltam benne biztos, hogy meg tudom csinálni...
A fentiekből következően szegény madárkáim megint nem túl sokat láttak belőlem mostanában, a klavira görnyedő hátamon kívül. Tulajdonképpen így megy már hónapok óta, mert mindig rákattanok valamire, amin aztán elüldögélek éjjel-nappal. Föl is ébredt pár napja a lelkiismeretem, hogy ez már mégiscsak disznóság, szegény szárnyasok tisztára árvák itt mellettem. Igazában a címkézgetés hozta rám a szégyent : nem győztem olvadozni a régi képek és mesék láttán, hogy egykor mennyire imádta Pici Tündérem a kezemet, és Csuvika is hogy szeretett falatozni a tenyeremből – most pedig meg se tudnám mondani, mióta nem terpeszkedett a markomban az a kis bársonypocak. El is határoztam rögvest, hogy megpróbálok valamicskét majd javítani a helyzeten, és igyekszem újra magamhoz édesgetni drága pici Tündérbanyácskámat, amíg még (talán) nem túl késő
Első este bizony nagyon úgy tűnt, hogy késő. Hiába kínáltam Csivikémnek a tenyeremről a zabocskát : nemhogy nem jött a kezemre, de úgy megriadt az elébe tárt tenyeremtől, hogy szoborrá merevedett, meg se mert moccanni. Csuvika is rögtön abbahagyta éppen aktuális szónoklatát, és segített Csivinek rémüldözni. Szerintem ő nem bánta volna, honnan kapja a zabocskát (a tenyeremről vagy a kezemben tartott etetőből), de mivel látta, hogy Csivike halálra ijedt, nem mert a kezemről enni ő se. Szégyenkeztem, búsultam, de nem volt mit tenni : visszaszórtam a zabot a helyére, és a tálkájukból már boldogan habzsolták mind a ketten. A tálkát persze én tartottam, mert ahhoz azért ragaszkodnak (főleg Csivilány), hogy lefekvés előtt csakis a kezemből fogadják el a vacsorát, maguktól nemigen esznek. Csak éppen nem közvetlenül a kezemet kérik, hanem a kezemben tartott etető tálkákat.Másnap újra próbálkoztam. Csivike ült az “etetős” boton a jobb első sarokban , Csuvika a lifegő mögül, a hátsó sarokból figyelt. Szegény kicsi tündérem igazán nagyon igyekezett (mint aki nem akar megbántani), de még mindig nem volt elég bátorsága a szerinte túl bizalmas kapcsolathoz. Hosszas hezitálás és nekikészülődés után többször is lehajtotta a fejecskéjét a tenyeremre, és nagy bátortalanul megpiszkált egy-egy zabszemet – de ennél tovább nem jutottunk. Láthatóan megkönnyebbült szegénykém, mikor elvittem az orra elől a kezemet. Próbálkoztam Csuvikánál is, de vele még ennyi se sikeredett : látta, hogy igazában Csivike sem evett, így magára nézve is kötelezőnek ítélte a tartózkodást.
Két kudarcos nap után egész komolyan el voltam keseredve, hogy ezt jól elbaltáztam, elvadítottam magamtól szegény picikéimet a mindig csak másra figyeléssel – aztán ehhez képest tegnap este olyan boldogan kezdett falatozni Csivike a tenyeremből, mintha soha nem is ette volna máshonnan a zabot. Tudtam már a homokevésnél (esti szertartásaink első felvonásánál), hogy ezúttal van némi esélyem a bűnbocsánatra, ugyanis Banyácskám maga kezdte puszilgatni a homokos edényt tartó ujjaimat. Ettől éreztem magam fölbátorítva a zab tenyérből való kínálására - és végre sikerült is eltalálnom a kellő pillanatot. Jött rögtön Csuvi is, látva, hogy szabad a vásár – és ő nem csupán csipegetett a kezemből, hanem rá is ugrott rögtön, hogy jobban elérje rajta a vacsorát. Fülig érő csőröcskékkel, lazán és felszabadultan ettek a kezemből, mintha nem is tartottunk volna soha szünetet a nassolásnak ebben a módjában. Kép nem készült a Nagy Pillanatról, hisz örültem, hogy végre eljutottunk idáig, eszemben se volt elriasztani szegénykéimet a vaku villogásával. *
Aztán ma megint nem akart a tenyeremből enni egyik sem – nehogy túlságosan elbízzam magam. Hogy min múlik az elfogadás vagy el nem fogadás, most már végképp nem értem. (De talán a frontok is belejátszanak, mert ma este meg volt őrülve mindkét madárkám.)
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek