Nagyon bejött nekünk idén a győzelem mindkét napja (amit ugyebár Európában május nyolcadikán, a volt Szovjetunió területén meg kilencedikén ünnepelnek), ugyanis mindkét napra esett egy-egy fióka-születés. Nyolcadikán Gombócka, kilencedikén Gömböcke bújt ki a világra, az erkélyemen található, összkomfortos galambfészekben. Ráadásul az este sikerült végre néhány használható képet csinálnom Csuvi Gyereknek egy olyan mutatványáról, amit már hosszú hetek óta szerettem volna megörökíteni, de soha nem bírtam eltalálni a masinám megfelelő beállítását, bal kézzel, vaktában, miközben a jobb kezemben Csuvi Uraságot egyensúlyozom valamelyik etető tálkán. Nekem ez is fantasztikus, nem várt győzelem volt – de még mekkora !
Viszont most a galambok fontosabbak, velük kell kezdeni a mesét. Nem merek még örülni nekik (szerintem ez így is marad a következő pár hétre, míg ki nem repülnek, ha megérik), sőt tegnap valósággal pánikba estem szegény Gombócka láttán. Nem is tudtam róla igazán cuki képeket lopni, mert annyira remegett a kezem a fényképezőgéppel, hogy bemozdult minden felvétel. Nem először születnek nálam kicsi galambok, így sajnos nagyon is tisztában vagyok vele, mennyi veszély fenyegeti őket, és micsoda szerencse, ha végül mégis sikerül felnőniük. Utoljára alighanem 2006-ban örültem felhőtlenül a szárnyas csecsemőknek : akkor bérelte ki először az erkélyem egyik virágládáját egy galambpár, nekem pedig fogalmam se volt róla, hogy a gyerkőcök problémátlan felnövése egyáltalán nem magától értetődő folyamat, hanem óriási szerencse. Következő évben aztán jól megtanultam... Mást se csináltam egész nyáron, csak temettem a tündérinél tündéribb galambkáimat. Akinek van kedve búsulni és rémüldözni szegény szárnyasok sanyarú sorsán, elolvashatja ezt a tömény gyászt és horrort a BABAGÁJ-BLOG 2007-es, tavaszi és nyári meséiben. 
2008-ban is jutott nekünk halott kisgalamb, ha jól emlékszem – utána pedig évekig nem akadt albérlője az erkélynek. Tavaly jelent meg újból egy párocska, abszolút váratlanul – és fel is nőtt nekik szépen Irinyó meg Pirinyó. Nagyon is valószínű, hogy ugyanazok a szülők fészkelnek itt most is – de ha igen, Tubianyu még a tavalyinál is félénkebbé vált időközben, pedig már tavaly is a frászt hozta rám azzal, hogy saját magát jobban félti, mint a tojásait vagy a fiókáit. A régebbi galambkáimnál nem ezt tapasztaltam, azok akár az életük árán is megvédték volna a porontyaikat, rólam pedig pontosan tudták, hogy nem bántom őket. Úgy látszik, nem csak az embereknek, de a galamboknak is egyre betegebb a kis lelkük.
De Gombócka és Gömböcke minderről még mit se tud, ők egyelőre virgoncan örülnek az életnek. Túl sokat ugyan nem láthatok belőlük, hisz Tubianyu pánikos természete miatt jól teszem, ha minél ritkábban megyek be a kicsi szobába – de azért (ha az időjárás is engedi), naponta egyszer igyekszem fényképezni őket. Már tegnap is úgy láttam (mikor még egyedül volt), ma meg különösen, hogy Gombóc Galamb életrevalóbb, érdeklődőbb, mozgékonyabb kis jószág, mint a tavalyi gyerkőcök voltak. Mást egyelőre nemigen tud mozgatni (hisz a kis teste egy hatalmas krumplis zsák), de a fejecskéje igenis forog ide-oda, és roppant kíváncsian nézeget körbe a világban (ami pillanatnyilag leginkább csak a fészek ládája). Tüneményes kis gombóc – remélem, sikerül épségben felnőnie, a húgocskájával együtt.Mint már mondtam az elején, a kinti aggodalmas örömök mellé az este idebent is nagy öröm ért. Nem mondom, hogy legyőztem az ügyetlenségemet, mert ez inkább szerencse dolga – mindenesetre sikerült végre megörökítenem Csuvika Nagy Mutatványát, amiről már hetekkel ezelőtt be akartam számolni itt a blogban, csak vártam hozzá a képeket. Mindeddig hiába – mert nem is olyan egyszerű ám vaktában, gondolomra fényképezni.
Azt már talán említettem korábban is, hogy Csivikém esti etetése nem könnyű feladat, ugyanis Csuvikára ilyenkor jön rá legjobban a bikaság, és hiába éhes az én szegény kis tündérem, enni nemigen tud, mivel alig dugja bele a csőrét a kezemben tartott edénykébe, lánglelkű lovagja máris ott terem a tálka peremén, és ragaszkodik hozzá, hogy Csivike az ő csőréből egyen, nem pedig az etetőből. Csivilány néha kötélnek áll és hagyja magát etetni – viszont ha igazán éhes, nem éri be azzal, amit Csuvika szervírozni tud neki, hanem a magokból is szeretne falatozni. Csuvi viszont magán kívül van a lelkesedéstől, és borzasztó erőszakosan megakadályozza, hogy Csivikéje a magokhoz jusson. Pici tündérem pedig fölmenekül az etetős botjáról a kakasülőre – bár ezzel se nyer túl sokat, mert Csuvi rohan utána, és ott próbálja etetni.Jobb híján ott próbálom én is.
Hogy mégis legyen valami éjszakára a kis pocakjában, végszükségben a kakasülőn szoktam etetni Csivi Pipit. Nem túl jó ötlet, mert egyrészt teleszórjuk magokkal az itatót meg a kalitka két méteres körzetét, másrészt eléggé nyakatekert pózban állok, és közben leszakad a karom, eltörik a derekam – de hát mit meg nem tesz egy aggodalmas madármami az imádott picikéje jóllakatása végett ? Hogy a szenvedéseim még fokozhatók, az meg se fordult a fejemben sokáig : nem is tudtam, milyen jó dolgom van, amíg csak Csivit kellett etetnem a kalitkába tekert jobb karommal. Mióta Csuvika is társult ehhez a produkcióhoz, azóta már tudom, hogy Csivike önmagában való etetése nem is volt olyan kényelmetlen feladat, sőt tiszta üdülésnek mondható, a Csuvis variációhoz képest.
Ennivalóan édes volt Féltékeny Hercegem, amikor még nem jött rá a megoldásra, csak döbbenten konstatálta, hogy bizony sehonnan se tudja megközelíteni az etetőt, ha Csivit a kakasülőn etetem, magasba emelve evégett az edényt. Próbált szegénykém célhoz érni mindenfelől, továbbá óvatosan, de mégis követelőzve csipkedte a kezem alsóbb részeit, ahol éppen elérte : minden módon igyekezett értésemre adni, hogy amit művelek, az nem igazság és nem rendes dolog, mert hát ő is itt van, nem csak Csivike, és hogy jövök én ahhoz, hogy az egyiküket külön etessem. Szegény Csuvi csőrözéstől függetlenül is mindig Csivike közelében akarna enni, de hát pechje van, mert Csivike ritkán közösködik, ő csak magában szeret csipegetni. Nemigen tűri meg Csuvikát akkor sem a tálka másik oldalán, ha éppen nem piszkálja őt a Hős Lovag, hanem tényleg csak enni szeretne. Sokszor sajnálom is emiatt szegény kis kakaskámat, mert nagyon el tud keseredni, amikor Csivi Boszi elzavarja az etető mellől, noha épp nem is csinált semmi rosszat. Viszont az együttérzésem sajnos mégse akadályoz meg abban, hogy kiszolgáljam Csivike rigolyáit, ha úgy találom, hogy még nem evett eleget vacsorára.
Napokig (vagy talán hetekig is) ment ez az ide-oda futkosás és méltatlankodás minden áldott este – míg aztán egyszer csak kis híján eldobtam szegény etető tálkát, amikor a túlsó végére mázsás súllyal ráugrott az én találékony Hercegem. Addig-addig szenvedett szegényke, míg végül csak sikerült megtalálnia az egyetlen járható utat ahhoz, hogy a kakasülőn is meg tudja zavarni Csivi nyugalmas táplálkozását. A kalitka hátsó falába erősített kis ülőbotjukról indult, halált megvető bátorsággal, mert felmérte, hogy az a kis zöld rudacska esik legközelebb az áhított etetőhöz meg a kezemhez. A távolság nem nagy, de azért így is kell ám bátorság meg ügyesség (és a Mamiba vetett feltétlen bizalom) ahhoz, hogy valaki csak úgy elrugaszkodjon, és megcélozza az amúgy is labilis etető tálkát a kezemben. Eddig még mindig sikerült, sose pottyant le Csuvika. Most meg már nemigen fog (csak el ne kiabáljam), mert vagy három hete gyakorolja a halálugrást minden este. Én meg tartom a mázsás fenekét, begörbített derékkal (kicsit alacsonyan van az ajtó), alá nem támasztott könyökkel (mert nincs mire támaszkodni), időtlen időkig, türelmesen. Ugyanis Csuvika roppant boldog ebben a helyzetben (hogy mégiscsak Csivikéje közvetlen közelében ehet, ráadásul úgy, hogy Csivi el se tud menekülni, mert útban van a kezem), és képes akár félórán keresztül folyamatosan falatozni, pedig közben neki is elzsibbad a talpacskája az etető peremén – az én karomról és derekamról meg már ne is beszéljünk. Két képecske összenövesztésével csináltam nektek “panorámaképet”
a kalitka belsejéről (oldalról nézve),
hogy lássátok, mindezt hova kell elképzelni.
hogy lássátok, mindezt hova kell elképzelni.
*
Magát az etető tálon való trónolást azért volt olyan nehéz megörökíteni, mert ívelt a kalitka teteje, és abban a magasságban, ahol a kakasülő van, már nem függőlegesen futnak a rács drótjai. Így nem lehet a kalitka oldalára fektetni a fényképezőgépet, hogy könnyen két drót közé tudjam illeszteni az ormányát, mert akkor jóval a kakasülő alatt lesz fényképezve a ketrec egy része. Ha meg hátrébb döntöm a gépet, hogy megfelelő szögben álljon, tíz esetből tízszer kettévágja a képet a rácsnak egy drótja. Könnyű úgy beállítani a gépet, ha ott állok oldalt, és látom, hogy mit készülök fényképezni – de vaktában, bal kézzel, miközben a jobb kezemben ott van az etető, rajta Csuvikával, akit nem kéne se ledobni, sem elriasztani... hát, ez bizony nem egyszerű. Vagy legalábbis az én képességeimet eddig meghaladta a feladat, pedig jó sokat gyakoroltam.
Aztán tegnap Gombóc Galamb idebent is meghozta a szerencsémet. Ahhoz képest, hogy eddig heteken át egyetlen használható képet se sikerült produkálnom, az este egymás után lőttem a nagyjából elfogadható sztárfotókat, és még Csuvika se menekült el a vaku elől, csodálatosképpen. Úgy látszik, tegnap különösen szerencsés napom volt – vagy idén a fényképezéssel ünnepeltem a győzelem napját. Úgyhogy most már ti is láthatjátok Csuvicsek akrobata mutatványát (vagy legalábbis annak eredményét) a gyakorlatban. Csak az nem tűnt fel nagy örömömben és igyekezetemben, sajnálatosan, hogy szegény Csivikémtől már egészen elhúztam a tálkát... De azért a lényeg így is látható.*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek