Ez most csak egy rövid híradás lesz, nem a szokásos kisregény – és (mint a címből látható) nem is a saját picikéimről fog szólni. Elvileg ugyan ez egy papagájos napló (és az év túlnyomó részében gyakorlatilag is az), ám tavasszal átalakul galamb-híradóvá, amikor kibérelik a kisszoba erkélyét a galambok. Most épp ilyen időket élünk – és nem állom meg, hogy meg ne osszam veletek az örömömet. Pedig tényleg csak egy apró kis szösszenet, amit ma meg akarok örökíteni.Valamelyik nap (nem lehetett régen, mert már fióka is volt a fészekben, nem csak tojás) úgy döntöttem, hogy juttatok egy kis ráadás-ellátmányt a szegény szülőknek, hisz embert (galambot) próbáló feladat éjjel-nappal etetni azokat a folyton éhes, követelőző kis csőröcskéket. Gondoltam, jólesik majd némi váratlan meglepetés az ügyeletes szülőnek, és a saját szárnyaskáim vacsorájának osztása közben az erkélyre is kiszórtam egy maroknyi eleséget, az ő maradék magocskáikból. Mivel ez már elég késői, szokatlan időpont, bíztam benne, hogy valóban a célszemély (meg esetleg a párja) fogja elfogyasztani, nem pedig az idegen galambok. Már feltéve, hogy egyáltalán megeszi... de ha nem, akkor olyan nagyon talán nem is lehet éhes. Igaz, egy galamb nem sokra megy a kölessel és hasonló, apró magocskákkal – de azért a semminél ez is több, ha éhes valaki.
Talán két vagy három nappal ezelőtt ejtettem meg az első vacsoráztatást – és bizony első alkalommal (de még másodszorra is) totális kudarc lett belőle. Én legalábbis csak azt láttam. Túl sokáig aztán nem nézegettem, hisz a szegény Tubianyu már a puszta látványomtól is frászt kap, a kicsik biztonságát pedig nem kockáztathatom. (Ha nem lenne ilyen jó idő, még ennyit se mutatkoznék a kisszobában, de most nincs hideg, nem fáznak meg a picikék, ha a pánikos anyjuk elmenekül róluk a nagyszoba erkélyének a tetejére.) Bizony, nem kérte Tubianyu az esti extra ellátmányt, csak a nyugalmat. Azt még elviselte szegény, hogy kinyitom az erkélyajtót, sőt azt is, hogy picit elhúzom a szúnyoghálót – az viszont már sok volt neki, hogy kidugom a kezem a résen, és kiszórok egy kis adag magot a betonra. Elmenekült szegénykém, első meg második alkalommal is.
Harmadik nap (ez tegnap volt) kicsit később szórtam ki a tubivacsorát, bízva abban, hogy valamikor alkonyattájt megtörténik a váltás, és nem az anyuka, hanem az apuka fog kotlani, amikor szervírozom neki az esti magocskákat. Igazam is lett. Tubiapu nem hagyta cserben az aprónépet, viszont (látszólag) tudomást se vett a fini kis vacsoráról, amit a szeme előtt, vele szemben szórtam a betonra. Ücsörgött tovább a helyén szép nyugodtan, ahogy az egy rendes galambapuhoz illik. Gondoltam, ez már az ő dolga : én megadtam a lehetőséget, hogy él-e vele, azt majd eldönti saját hatáskörében. 
Mindenesetre ma hezitáltam erősen, mielőtt kiosztottam volna idebent a vacsorát, hogy érdemes-e rendszert csinálni az erkélyen a vacsoráztatásból, mikor láthatóan nem tart rá igényt senki – azt viszont könnyen elérhetem, hogy fölfedezik az idegen galambok is az új lehetőséget, aztán attól fogva lesz itt jó kis cirkusz este is, nem csak ebédidőben. Eddig se volt esti etetés, most se kéne bevezetni... Igen ám – csakhogy eddig galambcsecsemők se voltak. Azok pedig igazi kis evőgépek – és honnan lesz elég begyteje Tubiapucinak meg Tubianyucinak, ha ők maguk nem táplálkoznak rendesen ? Ráadásul kicsit mintha hűlne is a levegő, állítólag holnapra megjön az eső – mi lesz a szegény tubiszülőkkel, ha a hideg és az eső mellé még éheznek is ? Hisz mi az a kis csekélyke ellátmány, amit délben kapnak ? Hazacipelni rengeteg, de millió csőr között elosztva nem sok az a búza meg a kukorica...Így huzakodtam magammal órákig – igazában nem csak a vacsoraosztás előtt, hanem már korábban, takarítás közben is, majdnem egész délután. Egyik bagószünetben úgy láttam helyesnek, hogy majd csak akkor folytatom az esti kényeztetést, ha már Gombóckáék is tanulják az önálló evést, félóra múlva meg szidtam magam, hogy ez mégiscsak disznóság, hát miből áll kiszórni a szülőknek egy maroknyi eleséget. Ha megeszik, jó, ha nem eszik, az ő bajuk - de nem az én lelkemen szárad, hogy üres marad éjszakára a bögyöcskéjük.
Aztán persze mégiscsak kiszórtam a vacsorát – és milyen jól tettem !
Amikor beléptem a kisszobába, azt hittem, a gyerkőcök éppen levegőznek : Tubiapu fönt ült az erkélyrácson, onnan figyelte őket, hogy jól viselkednek-e a ládában. Legalábbis én így gondoltam - abszolút tévesen. Nem is Tibiapu sétafikált a rácson, hanem Neje Őnagysága : Tubiapu ült a piciken hűségesen, ahogy kell. Hinni se mertem, pedig rögtön tudtam, hogy mi ez a szokatlan felállás : várták az én kis drágáim a vacsorát. Ma először... én meg pont ma készültem galádul megvonni tőlük. Micsoda csalódás lett volna szegény kis éhezőimnek !
Tubiapu meg se rezzent, csak nézett rám az okos kis szemeivel, míg kiszórtam az ellátmányt a szokásos helyre – Tubianyu viszont fölmenekült rögtön a másik erkélyem tetejére. De jött is vissza azonnal, amint becsuktam az ablakot, és boldogan vetette rá magát az apró magokra. Tubiapu se sokáig kérette magát : gond nélkül, lazán elhagyta őrhelyét, és csatlakozott az asszonyához, hogy ki ne maradjon valami ehetőből. Annyira édesek voltak a csak nekik tálalt, személyre szóló vacsorájukkal, hogy azt el se tudom mondani ! (A képek meg nem sokat segítenek, mivel ablakon és szúnyoghálón keresztül nem lett jó belőlük egy se.) Így aztán olyan jó kedvem kerekedett estére, amilyen már régen volt. A sok aggodalom közé végre sikerült egy kis örömöt is csempésznem szegény galambkák sanyarú életébe.
Bizony, megfelel nekik a köleske is, ha nincs más – és azért akadnak nagyobb, komolyabb magocskák is a saját madárkáim maradékában, nem csak az iciri piciri kis kölesszemek.
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek