Jaj, ha látnátok, amit én láttam, pár perccel ezelőtt ! Biztos megszakadna a szívetek – az enyém legalábbis folyton megszakadni készül, már tegnap este óta. Tisztára tudathasadás, mert semmit se imádok úgy, mint az esőt (az se baj, ha vihar), és tegnap ilyenkor már a gutaütés szélén álltam a fülledt melegtől meg az állandó napsütéstől – csakhogy az erkélyemen meg ott reszket a két ártatlan kicsikém, az édes, drága, gyönyörű kisgalambjaim : nekik nem akkora öröm az eső, mint nekem, bármennyire komfortos is a fészek. Tizenkét és tizenhárom naposak ma szegénykéim : a szüleik alatt már nem férnek el, de a tollruhácskájuk se nőtt még ki rendesen... El se merem képzelni, mit éltek át az éjjel a viharban. A régebbi tubikáimnál azt láttam, hogy kilenc napos koruktól egyedül éjszakáznak : nem tudom, megengedi-e a galambok rendtartása, hogy kivételes esetekben mégiscsak mellettük maradjon az apjuk. Legalább bátorításnak, ha betakarni nem is tudja őket. Hisz rágondolni is rossz, mennyire félhettek a sose látott villámoktól !
Reggel alig mertem bemenni a belső szobába, annyira féltem attól, hogy talán túl sem élték szegény kis árváim ezt a viharos éjszakát – és bizony nem is nagyon vigasztalt meg, amit láttam. Ugyanis az egyik gyerkőc gyanúsan el volt terülve a sarokban, és valahogy furcsán süllyedt-emelkedett a kis háta, kapkodva, pihegve vette a levegőt. Hogy melyik volt a kettő közül, azt nem tudom, mert a képeket még nem szedtem ki a gépből, látni meg nem látok el rendesen a ládáig. Bánatomban adtam soron kívüli hamit a szülőknek (meg persze a többinek is, aki elég élelmes volt ahhoz, hogy pont jelen legyen), a többit pedig a sorsra bíztam, hisz tenni semmit se tudok szegény kis tubikámért, ha netán megfázott. Azzal vigasztaltam magam, hogy a legtöbb városi galamb sokkal rosszabb körülmények között fészkel, mint az enyémek, vihar pedig máskor is van, és azért valahogy mégis felnőnek a kisgalambok. Szerencsére a déli etetés idején már mindkét kincsecském rendesen ült a fészekben, a kis betegem is tartotta szépen a fejecskéjét – úgyhogy talán mégse beteg.Na de mi lesz tovább ?
Annyira borzasztó, hogy pont ilyenkor tud jönni a hidegfront meg a tartós eső, viharokkal tarkítva, amikor nekem galambkák nőcsörögnek az erkélyemen ! Nálam jobban senki sem utálja a meleget és a napsütést, mást se csinálok télen-nyáron, csak várom a szép kövér felhőket – de persze egész évben süt az átkozott nap ezerrel, csak pont most nem tud, amikor kivételesen elviselném viszonylag békével, mivel pillanatnyilag a galambkák jólléte fontosabb volna, mint a sajátom. Pechjük van szegény tubiszülőknek, rosszul döntötték el a fészkelés időpontját. De hát miből gondolhatták volna szegénykéim, hogy visszajön még a hideg, mikor már szinte márciusban is nyár volt ? Nem tudják szegény állatok se mihez tartani magukat ebben a megbolondult világban, aztán csak szenvednek ők is, ártatlanul.
Amitől pedig a szívem készült megszakadni, amikor hazaértem a vásárlásból és beszaladtam egy pólóért a kisszobába : Tubianyu és Tubiapu ott kuporogtak az erkélyrácson, egymás mellett, majdnem összebújva a szemerkélő esőben – és olyan keserűséggel, olyan aggodalmasan, olyan lemondóan tekintgettek a fiókák felé, hogy én rá se mertem nézni akkor a fészekre. Látni persze úgyse láttam volna belőle semmit... Majd mindjárt adom a saját picinyeimnek a vacsorát, és akkor az erkélyre is szórok megint egy kis soron kívüli ellátmányt, és egyúttal le is fényképezem az aprónépet, mert rendesen csak képeken látom őket. Drága kicsi porontyaim.... Nagyon igazságtalan velük máris az élet, pedig még valójában el se kezdődött a számukra. Más galamboknak ennyi idős korukban nevet a szemük, ezek a kis szerencsétlenek meg mindig olyan bánatosak. *
Összeraktam egy galamb-galériát az utóbbi kilenc napról, mivel utoljára 12-én mutattam képeket a szegény kisgalambokról. Nem kell kattintgatni, maguktól váltakoznak a képek.
*
*
Ha azt hiszitek, hogy benti pincurkáim könnyebben vészelték át az éjszakai vihart, mint a kintiek, akkor hatalmasan tévedtek ! Csivikémről pici kora óta tudom, hogy utálja az esőt, Csuvikámról is megállapítottam már a legelején, hogy igazi kis hisztérika, fiú létére – ám amit az este műveltek, az minden várakozásomat (vagy inkább rémálmomat) felülmúlta. Csivike még csak hagyján, ő magába roskadva szenvedett szegénykém – de Csuvitézről komolyan azt hittem, hogy kész, vége, eddig tartott, elviszi az infarktus az én nagyszájú és vagány madaramat. Pedig mekkora legény, amikor nem dörög az ég ! Na de ha dörög... hát az Csuvikának maga a vég. Tapasztaltam már máskor is, hogy nagyon fél a dörgéstől.
Sejtettem már délután (még ragyogó napsütésben), hogy mégiscsak igaz lesz a vihar, amit az időjósok beígértek, mert mind a két madárkám megőrült, ahogy eső előtt kell : Csivike sírt és panaszkodott, Csuvika meg ész nélkül cikázott össze-vissza a szobában, és közben olyan erővel ordított, amilyet egy aprócska hullámos legénykéből ki se nézne az ember. Hittem is meg nem is, hogy tényleg közeleg a vihar – aztán (pechünkre) pont az esti szertartásaink idejére érkezett meg, átírva ezzel elég alaposan a szokásos forgatókönyvet.Ekkor már senki se sírt és senki se ordított (egyetlen hang nem jött ki a picinyke torkocskákon, míg tartott a dörgés-villámlás), viszont nem csak szóra, de evésre se nyíltak meg a csőröcskék. Csivike egy vértanú ábrázatával haldoklott a kakasülőn, szegény Csuvi pedig (aki köztudottan evőgép, ha nem esik az eső) hiába ugrott rá többször is a kezemben tartott etetőre, az első falat után mindig visszalépett a botra, és csak nézett rám nagy búsan, hogy nem lehet ilyenkor enni, hiába éhes, hiszen hallhatom, hogy mi folyik odakint. Pedig olyankor épp nem is dörgött, mikor Hős Vitézem egyáltalán hajlandó volt ráugrani az etetőre, csak az erkély tetején dobolt az eső, de Csuvinak ez is sok volt az evéshez.
Jött aztán (több hullámban) az igazi csinnadratta : az egyik dörrenés tényleg olyan hangosra és váratlanra sikeredett, hogy még én is összerezzentem tőle – Csuvitéz pedig úgy megrémült, hogy azt hittem, pillanatokon belül le is fordul az ülőbotjáról, mert végez vele az infarktus (amire a hullámos állítólag hajlamos, sajnos). Pedig pont bent se volt a kezem a kalitkában, mikor jött ez a hatalmas csattanás : ha véletlenül épp akkor ül Csuvika a kezemben tartott etetőn, bizonyára még jobban megrémült volna, hisz kétségtelenül megijedtem én is. Szerencsére a kakasülőn trónolt ekkor, én meg álltam vele szemben. Nagyjából egy magasságban volt a fejünk, így közvetlen közelről bámultam őszinte döbbenettel, mit hoz ki az ijedelem az én nagyszájú és vagány hullámos vitézemből. Félelmetes volt az élmény : szegény Csuvi üveges szemekkel bámult a semmibe, a bögyöcskéje nagy elánnal ugrándozott le-föl (amúgy maga a madárka mozdulatlanná merevedve kapaszkodott a botjába), a kis csőrét ütemesen tátogatta, mint aki levegő után kapkod, és hiába is szólongattam, hiába duruzsoltam a fülébe, láthatóan nem volt magánál szegény feje. Hosszú percekig tartott nála ez a lemerevedett állapot, én meg nemigen tudtam, mit kezdjek vele, hisz a dörgés- villámlást meg az eső dobolását nem állt módomban megszüntetni. Annyit tehettem, hogy kinyitottam a szoba ajtaját, hátha kevés idebent a levegő. (Szellőztetni nem lehetett, az állandó villámlás miatt.) Csuvinak mindegy volt a valamivel több és frissebb levegő : nem tért magához egészen addig, míg a vihar le nem csendesült. Akkor viszont úgy kezdett el nagy mellénnyel követelőzni, Csivikének erőszakosan udvarolni és persze ész nélkül falni, mintha hirtelen kicserélték volna, és nem is lenne azonos pár perccel korábbi önmagával.
*
Eddig is tudtam, hogy Csuvi fél az égzengéstől, de ilyen látványosan haldokolni még sose láttam őt (ha jól emlékszem). Búslakodtam is előre, hogy ez a mi formánk : igazán ritkán megyek el itthonról, de tudtam, hogy ma muszáj vásárolnom – az időjósok pedig mára is szörnyűséges viharokat ígértek. Hogy hagyjam itt betoji hercegemet, mikor tudom, hogy ennyire földhöz vágja őt a vihar ? De aztán szerencsénk lett, mert esik ugyan egész nap (szegény, szegény galambocskák !), de viharnak eddig még híre-hamva sincs, én meg már rég megjöttem a vásárlásból. Vagyis ma nem kellett a pincurkáimat magukra hagynom az égzengésben. Most már csak a holnapi napot kéne még megúsznunk (muszáj mennem az állatos boltba), és utána három napig zuhoghat, ahogy akar, én garantáltan nem megyek sehova. Habár (mint láttuk) szegény Csuvikán az se sokat segít, ha itt vagyok mellette.
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
Zsozso9 2015.05.25. 20:04:31
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2015.05.25. 22:01:35
Nem sokkal előbb zártam el a gépet, mint ahogy te írtad a kommentet.
Pedig hogy vártam, hogy itt is ránk találj !
Nagyon édes az avatarod, de ha átküldenéd az eredeti képet, tudnék rajta kicsit javítani.
Mármint élesebbé és világosabbá tenni...
Ha zavar, hogy segíteni szeretnék ilyesmiben,
töltsd le a gépedre (persze nem okostelefonra, hanem asztali gépre vagy laptopra)
a PHOTO FILTRE és a PHOTO SCAPE nevű programokat,
mindkettővel csodákat lehet művelni.
Teljesen legálisan, ingyenesen letölthető programok, és magyarul is tud mindkettő.
A letöltéshez ajánlom az ORIGO SZOFTVERBÁZIS-át.
Én mindig onnan töltök le mindent, mert amit ott találsz, az biztos megbízható.
Sajnos már elfelejtettem, miért tilalmasak a csonthájasok ágai
(talán túl sok bennük a csersav), amúgy meg nem vagyok egy nagy botanikus,
lévén lakótelepi gyerek (azaz vénasszony).
De hogy nem szabad adni a madárkádnak a csonthájasok ágait, az sajnos biztos.
Legalábbis több helyen így olvastam, még az elején.
Azt hittem, vidéken egyszerűbb ágakat szerezni... :-((
A szőlő venyigéje is jó, ha nincs más - bár azt az én picinyeim nem annyira szeretik.
De tilalmasnak nem tilalmas, és használjuk is, kábé egy éve (inkább több).
Nyárfát én még nem használtam, de mondták is meg olvastam is, hogy az is jó.
Leges-leges-legjobb a fűzfa volna - na de hol van egy használható fűzfa ???
Nem kérhetnéd meg esetleg a szüleidet,
hogy alkalom adtán menjetek el valami vízpartos helyre kirándulni ?
Egyedül eszedbe ne jusson ágakért elmászkálni sehova !!!
Feltétlenül felnőtt kísérőd legyen, ha útnak eredsz valamerre,
és anyukád tudjon róla pontosan, hogy hova mentél és kivel !
Mit jelent az, hogy "a többi fát már megmetszettük" ?
Soron kívül nem lehet ágat vágni egy megmetszett fáról ?
Hisz nem kéne olyan sok Szotyikának, abba a csöpp kis ketrecbe...
Bár persze fontos volna, hogy kalitkán kívül is legyenek ágai, amikre rászállhat -
de most a kalitka lenne a fontosabb.
Szotyika mit szól a viharokhoz ?
Vártam, hogy ennél a bejegyzésnél majd te is mesélsz valamit erről.
De még nem késő - még megteheted. :-))
Zsozso9 2015.05.26. 19:57:32
Azóta röptettem mégegyszer, két órát volt kint. (múlt hét pénteken) Tudom nem sok idő, de a 10 percnél jóval több. Na a kalitkába visszarakás már nehezebb volt.Mivel elég későn, ilyen 17:40-kor jött ki, két óra múlva már tényleg ideje lett volna a kalitkában lennie. (megjegyzem, hogy nem röpködött ő semmit... etettem kölessel az asztalomon, utána fölszállt a függönykarnisra, és ott volt végig)
Mivel a függönykarnist nem tudom levenni, és belerakni a kalitkájába, a fürtöshöz kellett nyúlnom.Próbáltam az ujjamra ültetni,csalogatni kajával,de nem sikerült. A karnisról csipegetett. Végül ráült a kezemre (hogy megörültem..:D) . De ahogy elkezdtem mozgatni ,szállt volna el. Próbáltam a lábai fölé tartani az ujjam hogy ne tudjon elrugaszkodni, elrepülni. A végén már az lett belőle hogy szinte le kellett fognom a lábát. De utána úgy gondolta hogy mégis eszik :) Visszaraktam a kalitkába ,rászállt az ülőrúdra. Etettem még kicsit ,aztán kivettem a kezem a kalitkából. Rájöttem hogy ez így nem mehet tovább! Mivel ilyen nehezen tudtam visszarakni,úgy döntöttem folytatom a szelídítését ,és inkább később engedem ki.
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2015.05.26. 20:20:08
mert most nyakig ülök az új mesében, amit szeretnék még ma éjjel láthatóvá tenni.
Addig is millió puszi (és csőrpuszi) Szotyikának !
Egyelőre csak annyit, hogy a röptetéshez az elején bizony sok idő és sok türelem kell.
De ne csüggedj : később kialakul. :-))
A megoldás semmiképp sem az, hogy szegény madár be legyen zárva abba az icipici kalitkába,
ami inkább szállító ketrec, mint lakosztály.
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2015.05.27. 14:22:02
A metszéssel kapcsolatban én azt kérdeztem, nem lehet-e soron kívül ágat lopni a fákról.
Tudom, hogy ennek is megvannak a szabályai (nem értek hozzá),
de nem hinném, hogy a fa komolyan károsodik egy-két ág lenyisszantásától,
hisz a nyári viharok is gyakran letépnek egy-egy ágat, a fa pedig él tovább.
Mindenesetre ne állj neki saját szakálladra, beszéld meg a szüleiddel.
De nem hinném, hogy lehetetlen,
mert nekem is vágott néha egy-két ágat a gondnokunk a suli kertjéből,
mikor még dolgozni jártam.
Ő pedig értett hozzá, hogy mit szabad és mit nem.
De mondom : ebben a kérdésben én teljesen kívülálló vagyok, nem értek a kerthez.
A röptetés bizony egy horror az elején, míg ki nem alakul a rendje.
Ügyelned kéne arra, hogy nagyjából azonos időben jöhessen ki Szotyika minden délután,
és akkor előbb-utóbb megszokja, hogy mikor van itt a szabadság ideje.
Viszont most az elején mindig csak akkor engedd ki,
amikor van időd és türelmed akár órákig ott ülni vele.
Fontos volna, hogy soha ne te vedd ki a kalitkájából,
hanem bízd rá, hogy önszántából mikor akar kijönni.
Az enyémeknek hosszú napokba (hetekbe ?) telt, míg összeszedték a bátorságukat.
Ahogy írtam valamelyik levélben :
gondoskodj róla, hogy a ketrec ajtaja mellett legyen kívül-belül valami ülőbot,
amin Szotyika ki-be tud sétálni,
illetve amiről el tud rugaszkodni, visszafelé pedig meg tud rá érkezni.
Sokáig probléma lehet az is, hogy kívülről esetleg nem ismeri fel a kalitkáját.
Legalábbis nálam ez volt a helyzet Csipikével és Csupikával...
Ezekkel a mostaniakkal már nem, mert nekik volt tanítómesterük
(az éppen özvegyen maradt madárka), aki mutatta az utat.
Kalitkán kívül soha ne adj enni Szotyikának,
hisz éppen az eleség az, ami előbb-utóbb feltétlenül visszacsalogatja a ketrecbe.
Az persze más, ha a kezedben lévő kölessel próbálod befogni.
De a cél az volna, hogy hazafelé is önszántából menjen, amikor jónak látja.
Ne csüggedj : nálunk hetekbe telt (ha jól emlékszem),
míg Csipike és Csupika megtanulta a hazafelé vezető utat.
Olvasd csak el a BABAGÁJ-BLOG-ban, mennyit kínlódtunk ezzel !
(WORD-ben elmentve megtalálod itt a jobb oldali sávban, fönt.)
2006. november 27-től (Repülünk !) nézd át a következő néhány mesét :
látni fogod, hogy nagyon apró lépésekben,
rengeteg kudarccal haladtunk az igazi röpködés irányába.
Ehhez képest ti nem is álltok rosszul : Szotyika nagyon ügyes és bátor madárka !
Mindenesetre ne erőltesd a dolgot... talán még nincs eléggé otthon a szobádban.
Én egy bő hónap után nyitottam ki nekik először az ajtót -
és akkor még napokba telt, mire Csipike élni mert a felkínált lehetőséggel.
Te is így indulj : néha nyisd ki az ajtót, de a többit bízd a madárra !
Az "igazi" röptetéssel talán most már megvárhatjátok a nyári szünetet,
mert akkor bőven lesz időd felügyelni az első próbálkozásokat.