Délután úgy találtam, hogy ideje véget vetni a henye életmódnak, és firkantani végre valamit Blogocskába – hát azt hiszitek, hogy sikerült ? Ugyan már ! Nem is én volnék, ha célra tartott tekintettel masíroznék előre, és nem hagynám magam erre-arra eltéríteni kicsit útközben ! A gépet ugyan bekapcsoltam nagy lelkesen, hogy legalább megkíséreljem behozni a bőven kéthetes elmaradásomat – ám várt egy levél kedvenc állatos boltom tulajdonosától, és úgy éreztem illőnek, hogy arra rögtön válaszolnom kell. Igen ám – de kellett volna hozzá egy kép is, mégpedig pont olyan, ami épp nem szerepelt a meglévő készletben. Nosza, nekiálltam fényképezni – csakhogy akkor már a többi fényképezőből is kiszedegettem a képeket és filmeket, több hétre visszamenőleg. Ez már önmagában jó sok idő, de még az is eszembe jutott, hogy van valahol a BABAGÁJ-BLOG-ban egy régi mese, ami illik a megírandó levél témájához : naná, hogy megkerestem azt is. Újabb időveszteség, ráadásul fölöslegesen, mert a szöveget végül mégse találtam elküldendőnek. Mire idáig jutottam, Csuvika már ordított, hogy kéri a vacsorát, utána meg sztrájkba lépett a BLOG.HU : bizonyos funkciói működtek, mások meg nem. Nem jött elő az eddigi bejegyzéseim listája, és az új mesém címét se sikerült (próbaképpen) elmentenem. Újabb félóra dühöngés és vacakolás, mire (talán) rájöttem a hiba okára. Így sikerült elérnem, hogy megint este kezdek el mesélni, amikor már nem érdemes nekifogni semminek, hisz mire belelendülök, fektetnem kell a madárkákat, előtte meg még enni is kéne valamit, hogy meglegyen az ebédem, majd úgy este nyolc körül. Vagyis alvás megint nem lesz az éjjel, legföljebb valamikor hajnalban.
Amúgy se nagyon akaródzik mesélnem, mert szegény galambkáim az élettől is elveszik a kedvemet, nemhogy a mesétől. Nem való már nekem ez a tömény izgalom és rettegés, amit a galambocskák jelentenek : nagyon úgy tűnik, hogy tartósan itthon van a szomszédom (vagy legalábbis valaki a lakásában), és ideje nagy részét kint az erkélyen tölti. Hogy mit tud ott csinálni, mikor semmit se lát az udvaron a fák lombján kívül, azt sajnos el se tudom képzelni. Mindenesetre a galambok frászt kapnak tőle (velem együtt, mert én meg félek így kimenni etetni és itatni), folyton kimenekülnek a fészekből, ha a szomszédos erkélyen megjelenik valaki. Ez pedig azért baj, mert tegnap reggelre született egy újabb tojás a fészekben. Tegnapelőtt délután pottyanhatott oda (csak nem vettem észre, mert délben néztem ki utoljára), ugyanis délutánra már meglett a párja is. Egy nap nem születhetett két tojás, mert a galamb (is) csak egyet tojik egy nap, azért gondolom, hogy az első tegnapelőtti. *
"Született július 4.-én"...
Nem éppen biztató ómen.
*
Hogy kik a boldog szülők, az se világos : egy kicsi kis tojót láttam többször is kimenekülni a fészekből, aki biztosan nem Tubianyu, és nem is csak az én felbukkanásomra menekült, hanem Tubiapu is üldözte, vadul veszekedett vele. Először azt gondoltam, hogy egy idegen, fiatal tojócska, aki kihasználta az alkalmat, hogy Tubiapuék most alighanem a fölöttem lévő kis virágerkélyen fészkelnek – de végül is nem tudom, mit gondoljak a dologról, mert úgy láttam, hogy Tubiapu is őrzi itt az erkélyt meg a tojásokat. Lehet, hogy akkor a fiatal kis galamb az ő lánya, aki egy emelettel följebb született... Láttam már olyan csodát, hogy a nagyobb fióka segített az apjának kotlani az új tojásokon. Talán most is ilyesmi történik.
Akárki is pottyantotta ide nekem a két újabb tojáskát, én teljesen dugámba dőltem tőlük. Megvan a programom nyár végéig, hiszen (ha valami csoda folytán mégiscsak lesz belőlük kisgalamb, sőt idővel nagygalamb) túl leszünk augusztus huszadikán, mire az újabb fiacskák ki fognak repülni. Én meg mikor állhatok le az etetéssel és (főleg) az állandó rettegéssel ? Hisz a fiókanevelés idején megint csak etetni kell a kedves szülőket, később meg magukat a kicsinyeket is, amikor tanulnak önállóan enni. Addigra véget is ér a nyár, és mire apránként nullára csökkentem az ellátmányt az erkélyen, már kezdhetem is elölről, mert ugye télen megint muszáj etetni. Jaj szegény fejemnek ! Erről valahogy nem volt szó : tavaly nyáron csak két fiacskát neveltek föl a tubiszülők, utána üresen állt hosszú hónapokig a fészek.Saját pindurkáimra meg alig marad figyelem és törődés a tubis aggodalmak közepette, pedig volna mire figyelni és volna mit mesélni, ha nem a galambokkal lenne mindig tele a fejem. Erről a mai meséről is azt hittem, hogy végül róluk fog majd szólni – de most már úgy látom, hogy mégse. Megérdemelnek egy külön bejegyzést szegénykéim, ami csak az övék lesz, galambok nélkül. Hogy aztán mikor kerül rá sor... hát az egyelőre nagy kérdés.
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek