Jaj, Kedveskéim... ha még nem zakkantam meg teljesen (bár talán már igen), alighanem a galambkáimba fogok belebolondulni. Pontosabban az értük való aggódásba. A tegnapi nap szegény Goncika jegyében telt – és hogy túléltem, azon azóta is csodálkozom. Annyi erőm mindenesetre nem maradt estére, hogy elmeséljem még frissiben a kalandjainkat – amit persze most már bánok, mert jelenleg se mondhatnám, hogy szétvet a közlési kényszer, így két zivatar között, csöndes esőben, amikor inkább aludni volna kedvem, mint firkálni. De hát mese nincs (illetve : mesének lennie KELL), muszáj megörökítenem Gonci Galamb nehéz napját, aminél talán csak az enyém volt nehezebb, pedig nem én tűntem betegnek.
A történet elejét megint leírtam már a vendégkönyvben, és megint azt a szöveget lopom be ide, hogy ne kelljen oda-vissza kattintgatnia annak, aki még nem olvasta. Később meg már nehézkes is lenne megkeresni a vendégkönyv kommentjei között, hogy melyik is az idevágó iromány. Ez tehát a tegnap délután előzménye, három nappal ezelőtti kiadásban :
*
... attól félek, nem sokáig leszek háromszoros tubinagyi. Úgy látom, Gonci Galamb már vagy két-három napja nem nő és nem fejlődik. Az eddigi gyakorlat alapján nem így kéne kinéznie egy tizenkét napos kisgalambnak. El nem tudom képzelni, mi lehet a baj. Mintha csak egy szülőt látnék körülötte (de ebben se vagyok biztos) - az meg nyilván nem elég egy ekkora fióka táplálásához. Ráadásul hétvége van, így nincs is kitől tanácsot kérnem.
Nem tudom, hogy létezhet ekkora különbség galamb és galamb között. A tavalyi fiókáim, meg az idei májusiak, még egyszer ekkorák voltak ugyanennyi idősen, és a tollacskáik is szépen nőttek már. Goncika meg nem nő és nem növeszt tollakat. Nem tudom, mi van vele. Ugyanakkor a szemecskéi fényesek, a csőre tiszta, és a bögyét sem látom (talán) üresnek. De nem is nagyon mozog, már vagy két napja ugyanabban a sarokban fekszik folyton. Pedig az ő fészkében van hely bőven a ficánkolásra.
Akkor kezdtem aggódni, mikor a fényképező gépből kiszedtem a képeket tegnap éjszaka. Szabad szemmel föl se tűnt (nyilván az új kis madárkákkal voltam elfoglalva, meg hát ugye nem is nagyon látok), hogy a piros láda földje tele van valami fehér rondasággal, amiről nem tudom, hogy mi lehet. Azt meg aztán végképp nem, hogy honnan és hogyan került oda, hisz a fészek elég védett. (Tető van az erkélyen.) Rögtön kitört rajtam az üldözési mánia, hogy talán valamelyik fölső szomszéd fölfedezte a fészket, és el akarja tenni láb alól Goncikát. (Noha kicsi a valószínűsége, hogy bárki beláthatna a fészekbe, ráadásul a másodikon meg a harmadikon is teljesen normális, jó lelkű szomszédok laknak fölöttem.) Azért támadt ilyen rémítő ötletem, mert pár nappal ezelőtt találtam két kibelezett kenyérszeletet a madárkák erkélyén. Azt pedig valaki odadobta.... hogy hogyan és honnan, azt megint csak nem tudom elképzelni. Amikor megtaláltam, már mindkét szeletnek csak a héja volt meg körben, a közepe eltűnt. Nem tudom, hogy így dobták be, vagy már a madárkák ették ki a belét. Az utóbbi eset elég nagy baj lenne, mert galambot nem szabad kenyérrel etetni, felfúvódik tőle és bele is halhat. Innen ered az üldözési mániám, a két kis kenyérhéjtól.
Az éjjel alig aludtam valamit (én !!!! az alvás világbajnoka !!!), annyira aggasztott, hogy mi lehet Gonci ládájában az a sok fehér, és hogyan fogom ma eltüntetni. Mert persze félek ám a galambkáimtól, nehogy behozzak valami fertőzést tőlük a saját picinyeimnek (meg magamnak). Féltem, hogy reggelre meg is hal Goncika, mert addigra azt is fölfedeztem a képeken, hogy nem fejlődik - körülbelül a kenyérbedobás napja óta. Nincs kizárva, hogy az apukáját pont eltrafálta egy kenyérdarab - és abba akár bele is halhatott szegény.
Nem tudom, hogy létezhet ekkora különbség galamb és galamb között. A tavalyi fiókáim, meg az idei májusiak, még egyszer ekkorák voltak ugyanennyi idősen, és a tollacskáik is szépen nőttek már. Goncika meg nem nő és nem növeszt tollakat. Nem tudom, mi van vele. Ugyanakkor a szemecskéi fényesek, a csőre tiszta, és a bögyét sem látom (talán) üresnek. De nem is nagyon mozog, már vagy két napja ugyanabban a sarokban fekszik folyton. Pedig az ő fészkében van hely bőven a ficánkolásra.Akkor kezdtem aggódni, mikor a fényképező gépből kiszedtem a képeket tegnap éjszaka. Szabad szemmel föl se tűnt (nyilván az új kis madárkákkal voltam elfoglalva, meg hát ugye nem is nagyon látok), hogy a piros láda földje tele van valami fehér rondasággal, amiről nem tudom, hogy mi lehet. Azt meg aztán végképp nem, hogy honnan és hogyan került oda, hisz a fészek elég védett. (Tető van az erkélyen.) Rögtön kitört rajtam az üldözési mánia, hogy talán valamelyik fölső szomszéd fölfedezte a fészket, és el akarja tenni láb alól Goncikát. (Noha kicsi a valószínűsége, hogy bárki beláthatna a fészekbe, ráadásul a másodikon meg a harmadikon is teljesen normális, jó lelkű szomszédok laknak fölöttem.) Azért támadt ilyen rémítő ötletem, mert pár nappal ezelőtt találtam két kibelezett kenyérszeletet a madárkák erkélyén. Azt pedig valaki odadobta.... hogy hogyan és honnan, azt megint csak nem tudom elképzelni. Amikor megtaláltam, már mindkét szeletnek csak a héja volt meg körben, a közepe eltűnt. Nem tudom, hogy így dobták be, vagy már a madárkák ették ki a belét. Az utóbbi eset elég nagy baj lenne, mert galambot nem szabad kenyérrel etetni, felfúvódik tőle és bele is halhat. Innen ered az üldözési mániám, a két kis kenyérhéjtól.Az éjjel alig aludtam valamit (én !!!! az alvás világbajnoka !!!), annyira aggasztott, hogy mi lehet Gonci ládájában az a sok fehér, és hogyan fogom ma eltüntetni. Mert persze félek ám a galambkáimtól, nehogy behozzak valami fertőzést tőlük a saját picinyeimnek (meg magamnak). Féltem, hogy reggelre meg is hal Goncika, mert addigra azt is fölfedeztem a képeken, hogy nem fejlődik - körülbelül a kenyérbedobás napja óta. Nincs kizárva, hogy az apukáját pont eltrafálta egy kenyérdarab - és abba akár bele is halhatott szegény.
Reggel első dolgom volt kimenni az erkélyre, hogy eltüntessem a piros láda földjéről azt a sok fehér rondaságot. Szinte egész éjjel a legjobb megoldáson törtem a fejem - végül oda lyukadtam ki, hogy Goncit kivenni a fészekből nem merem (noha érdemben csak úgy lehetne takarítani) : beérem azzal, hogy lopok a fölső ládákból földet (sajnos pont nincs itthon tartalék), és rászórom a sok csúnyaságra, Gonci körül. Esetleg ki is lapátolok egy kicsit a ronda földből - bár ettől féltem, nehogy sérülést okozzak szegény picikémnek.
Nem voltam se eleven, se hótt, hogy neki kell állnom, annyira féltem.
Aztán kiderült, hogy lényegében nincs mitől. Fogalmam sincs, mi látható a tegnapi képeken (leginkább olyan, mintha pattogatott kukorica lenne), ugyanis ma délelőtt nyomát se láttam semmilyen rondaságnak. Illetve annyi volt, hogy a száraz föld itt-ott nem fekete, hanem szürke - de olyasmit, ami a képeken van, nem találtam egyáltalán. Vagy legalábbis nem olyan sokat... Magának a virágföldnek láttam csak világosabb darabjait. Hogy aztán mi volt az, amit tegnap sikerült megörökítenem, azt most már végképp nem tudom. Üldözési mánia ide vagy oda : gyakorlatilag lehetetlen bármit a fészekbe dobni, bármelyik fölső lakásból - pláne úgy, hogy a betonra meg ne hulljon semmi. Úgyhogy talán kitört rajtam a galambos elmebaj - bár a tegnapi képeken ott van az a fehér rondaság, az nem lehet az én flúgom.
Goncika bent dekkolt a hátsó sarokban, így szépen körül tudtam őt szórni tiszta földdel. Később még kimentem ellenőrizni, nincs-e valamitől összeragadva a pici kis csőre, hogy esetleg ne tudná nyitni és azért nem tudna enni - de úgy tűnik, hogy az is rendben van. Én viszont továbbra is aggódom, mert úgy találom, hogy Goncikám túl pici, a korához képest.
Nem voltam se eleven, se hótt, hogy neki kell állnom, annyira féltem.
Aztán kiderült, hogy lényegében nincs mitől. Fogalmam sincs, mi látható a tegnapi képeken (leginkább olyan, mintha pattogatott kukorica lenne), ugyanis ma délelőtt nyomát se láttam semmilyen rondaságnak. Illetve annyi volt, hogy a száraz föld itt-ott nem fekete, hanem szürke - de olyasmit, ami a képeken van, nem találtam egyáltalán. Vagy legalábbis nem olyan sokat... Magának a virágföldnek láttam csak világosabb darabjait. Hogy aztán mi volt az, amit tegnap sikerült megörökítenem, azt most már végképp nem tudom. Üldözési mánia ide vagy oda : gyakorlatilag lehetetlen bármit a fészekbe dobni, bármelyik fölső lakásból - pláne úgy, hogy a betonra meg ne hulljon semmi. Úgyhogy talán kitört rajtam a galambos elmebaj - bár a tegnapi képeken ott van az a fehér rondaság, az nem lehet az én flúgom.Goncika bent dekkolt a hátsó sarokban, így szépen körül tudtam őt szórni tiszta földdel. Később még kimentem ellenőrizni, nincs-e valamitől összeragadva a pici kis csőre, hogy esetleg ne tudná nyitni és azért nem tudna enni - de úgy tűnik, hogy az is rendben van. Én viszont továbbra is aggódom, mert úgy találom, hogy Goncikám túl pici, a korához képest.
*
Amint azt a vendégkönyvben is írtam, hétvége volt, Goncikáért nem tehettem semmit az aggódáson kívül. Teljesen földhöz vágott szegénykémnek a gondja, nem volt kedvem a világon semmihez, annyira féltem, hogy el fogom veszíteni ezt a kis tündérmadarat – de hát annyira nem volt beteg, hogy orvoshoz fussak vele, még ha esetleg lett is volna kihez. Igazában azt se tudtam eldönteni, hogy tényleg a madárral van baj, vagy csak én vagyok elmekórtani eset az állandó rémlátomásaimmal. Hétfőre kicsit összekaptam magam, és úgy döntöttem, hogy próbálok kevesebbet figyelni a galambkákra. Délutánra viharokat jósolt a meteorológia, átszerveztem a programjaimat, hogy ne kelljen magukra hagynom az égzengésben a madárkákat, nekiálltam takarítani. (A viharból persze semmi sem lett.)
Kedden (azaz tegnap) viszont már nagyon bántam, hogy a lakásra pocsékoltam el a hétfői napot : úgy találtam a déli etetésnél, hogy szegény Gonci nemhogy nem nőtt semmit napok óta, de talán még össze is esett kicsit a boldogtalan : tisztára úgy láttam, hogy kisebb a kis teste, mint amilyen már korábban volt. Egy ilyen korú galambnak látványosan fejlődnie kéne napról napra - legalábbis eddig mindig így volt az én kis lakóimnál. Most meg semmi.
*
Persze rögtön láttam (illetve képzeltem) azt is, hogy szenved szegényke, talán fáj is valamije. Olyan kis boldogtalan képet vágott... De hát milyet is vághatna szegény madár, mikor szinte fele akkora csak, mint a tavalyi picikéim voltak, ugyanennyi idős korukban ? A kis bögye nem tűnt ugyan üresnek, de ez a kis apróság nem bírt megingatni a hitemben, hogy Goncika beteg, mégpedig valami komoly baja van, ha egyszer ennyire nem fejlődik. Talán el is kéne altatni, hogy ne szenvedjen – én meg csak itt nézem a szerencsétlent, és lamentálok fölötte, ahelyett, hogy végre lépnék valamit, és megpróbálnék segíteni rajta.
*
Első körben fölhívtam a GALAMB HUNGÁRIÁ-t. Ott egy jó nevű galambász férfiú viszi a boltot, aki már igen sokszor segített nekem galamb-ügyekben, igazában ismeretlenül, és abszolút önzetlenül, türelmesen – ámde most sikerült olyat kérnem tőle, amire nemet mondott. Felelős madarászként nem is igen mondhatott mást, belátom - de azért eléggé dugámba dőltem a rövidke beszélgetésünktől. Arra próbáltam rávenni, hogy küldhessek neki képeket Goncikáról, ő pedig (mint gyakorlott, sőt kiváló szakember) döntse el, hogy Gonci mérete és fejlettsége belefér-e a normál variációkba, vagy pedig tényleg csökött szegényke, ahogyan én gondolom. Hát ezt nem vállalta a jeles galambász : ragaszkodott hozzá, hogy vigyem a madárkát orvoshoz. A Jász utcában Tamás Doktort megfelelőnek találta (bár előbb valaki mást javasolt) – oda meg ugyebár elég jól ismerem már a járást.
Hát így kötöttünk ki tegnap az EXO-PET-ben, abszolút soron kívül.
De amíg odáig eljutottunk... !
Azt se tudtam, van-e egyáltalán rendelés a Jász utcában, és ha van is, Tamás nincs-e éppen szabadságon : ismerve a megszokott formámat, számítottam rá, hogy nem lesz szerencsénk. De lett. Személyesen a Doktor Urat hívtam, ő pedig nem mondott nemet, lévén áldott jó ember – pedig úgy tele volt a délutánja, hogy már két-két beteg közé is jelentkeztek be pót-páciensek. Mégis vállalta, hogy valahogy majd Goncira is sort kerít, bár időpontot természetesen nem tudott adni. Jobb is volt így, mert egy izgulni valóval kevesebb : legalább attól nem kellett tartanom, hogy nem érünk oda a megbeszélt időre. Ha meg már ott vagyunk, semmi baj nem érhet, előbb-utóbb majd csak ránk kerül a sor.
De hol volt még az indulás ! Előbb el kellett döntenem, hogy miben utazzon Goncika, mert az világos volt, hogy a szállító ketrecekből nem áldozok fel egyet sem (bár akad belőlük itthon jó néhány), mert ki tudja, mi baja van szegény madárnak, én meg nem tudnám úgy kifertőtleníteni utána a ketrecet, hogy később esetleg a saját picikéimet is bele merjem rakni. Sőt annyira sem, hogy egyáltalán behozzam a szobába... Goncika csakis olyasmiben utazhat, amit utána rögtön kidobok – ez világos volt. Legnagyobb döbbenetemre azonban nem találtam alkalmas méretű és formájú papírdobozt (pedig lomokkal biztos túlteszek bármelyik ószeresen) – vagy csak nem volt türelmem nyugodtan és alaposan körülnézni.
Végül egy ételtartó műanyag dobozt találtam jónak, aminek a tetején eleve volt három lyuk (mivel tartozik hozzá egy olyan elforgatható korong, amivel a lukjait nyitni-zárni lehet), én pedig fúrtam hozzá még néhányat, hogy több legyen Gonci levegője. (Lefényképezni sajnos elfelejtettem - mármint a kifúrt doboztetőt.) Szerencsére azonban már itthon láttam, hogy jobb lesz, ha a tetőt nem rakom rá a dobozra, mivel iszonyú meleg volt, és úgy tűnt, Goncika megadással tűri sorsát, nem próbál kiszökni, szép nyugodtan ücsörög a dobozában. A tető alatt csak fekve fért volna el, tető nélkül meg ülhetett kényelmesebben, tekergetve a kis nyakát erre-arra, hogy milyen érdekes is a világ a konyhában. A ládájában még sose láttam ülni szegénykémet, csak feküdni – ebben a kis dobozban viszont mindjárt följebb emelkedett, hogy többet lásson. Elképzeltem a hőmérsékletet egy ilyen lezárt dobozban – és úgy döntöttem, hogy inkább vállalom a kiszökés kockázatát. Hiszen a szatyorból (ami szintén csak egy műanyag reklámszatyor volt) úgyse tud menekülni sehogy az istenadta.De hol volt még a lefedés vagy le nem fedés problémája !
Először is ennem kellett valami reggelit (kora délután), mielőtt útra kelünk – és abban a helyzetben ez legalább olyan reménytelen feladat volt, mint az összes többi, ami várt még rám. Egyetlen porcikám se kívánt egy falatot sem, mert egyszerűen sajnáltam ilyen fölösleges butaságokra fecsérelni a drága időt, mint az evés. Ellenben szerettem volna majd egészben haza is érni, így mégis kénytelen voltam erőszakkal magamba tömni némi üzemanyagot. Nyilván jobban esett volna, ha akkor eszem, amikor már túl vagyok Goncika befogásán – de hát nem aszalhattam szegénykét a pici kis dobozában, amíg táplálkozom.
Hogy Goncika elrepüljön előlem, az a veszély ugyebár nem fenyegetett – féltem viszont hozzányúlni a törékeny kis testéhez, nehogy valami sérülést okozzak neki. És hát persze féltettem magamat is, meg (főleg) a saját madárkáimat : hiába a külön erkélyes öltözék, erkélyes papucs, gumikesztyű – azért sose lehetek benne biztos, nem hozok-e be valami fertőzést, pláne egy beteg madártól, akiről nem tudhatjuk még, hogy mi baja. De azért valahogy csak meglett Goncika. Bekerült a szállító dobozába, mindjárt az erkélyen. Hogy a felnőtt galambocskák mit szóltak ehhez a merénylethez, azt a fantáziátokra bízom... Mindenesetre nemigen sikerült a szárnyatlanok jó hírét öregbítenem szárnyas körökben.A kapun kilépve szabályos kemencébe érkeztünk : itt bent a lakásban fogalmam se volt róla, mennyire meleg van odakint. Visszafelé 39 fokot mutatott a Bosnyákon a köztéri hőmérő, pedig árnyékban volt, és addigra már amúgy is alább hagyott a hőség. Tényleg nem lehetett volna szegény Goncit lezárt dobozban szállítani, mert nem érte volna meg élve az Örs vezér teret se (ahol fölszálltunk a buszra), nemhogy a Jász utcát. Így meg gyönyörűen viselte az utat a drágám : úgy ücsörgött a dobozában, mint aki világéletében nejlon szatyrokban utazgatott, és már hozzá van szokva. Látni nemigen láthatott semmit a szatyorban, de azért nézegetett jobbra-balra, hogy így kitágult a nagyvilág körülötte.
A buszokkal iszonyatos pechünk volt : jár vagy négyféle a harminckettes vonalán, és mi oda-vissza kifogtunk egy-egy légkondis példányt, aminél nagyobb csapás utasokat nem érhet. Jó nagy volt a tömeg, levegő meg egy szál se, mert ugye minden ablakot gondosan zárva kell tartani, ha megy a hűtés. Csakhogy amikor odakint negyven fok van, a buszban sincs harmincnál kevesebb (inkább több), és friss levegő nélkül ez maga a pokol. A Jász utca meg jó messze van... Mire leszálltunk, patakokban folyt rólam a víz, és egyetlen egy ambícióm az maradt, hogy elérjek élve a rendelőig. Elég hosszú séta, közben magamhoz is tértem – de azért az asszisztens hölgyikének első dolga volt a fenekem alá tolni egy széket, mikor meglátott. Nekem akkor ez föl se tűnt, csak utólag jutott eszembe, hogy elég érdekesen nézhettem ki a csatakosra ázott pólómmal meg a nyilván vörös fejemmel.
De ott
voltunk, és ez a lényeg !
voltunk, és ez a lényeg !Csupa nyuszika várt előttünk, meg valami pici kis agáma. Ahhoz képest, hogy abszolút soron kívül, pót-pót-pót páciensnek érkeztünk, nem is kellett túl sokáig várakoznunk. Goncikám itt is nagyon szépen viselte magát, és csodálói is akadtak volna, ha közel merek engedni hozzá bárkit is. De nem mertem, mert nem tudtam, hogy mi lehet a baja, és féltem, hogy esetleg megfertőz valakit valamilyen ronda kórsággal.
Aztán kiderült, hogy nem jelentettünk veszélyt senkire. Talán még Fülöpkére sem, aki a Doktor Úr tündér kis sárga kanárija, és épp a jelenlétünkben hozta őt vissza a markában egy kedves arcú leányzó (alighanem ő is orvos) , mert már túl sokat randalírozott a másik rendelőben. Goncika egészségesnek lett nyilvánítva – de hogy pontosan hogy jutottunk el idáig, arról ne várjatok hiteles beszámolót. Részben nyilván a meleg, részben az izgalom miatt nem emlékszem az egészből szinte semmire : úgy maradt meg bennem ez a tegnap délután, mintha nem is velem történt volna, legföljebb álmodtam volna ezt a kirándulást.
Az mindenesetre biztos, hogy szegény kicsikém túlélt egy begytamponos vizsgálatot : az nagyjából olyan lehet a madárnak, mint nekünk a gyomortükrözés. Csak drasztikusabb, mert gyorsabb. Sitty-sutty, máris lent van a fülpálcikához hasonló pálca a bögyöcskében – és hiába tudom ilyenkor, hogy a madár a lehető legjobb kezekben van, ezt bizony még nézni is elég borzasztó. (Csivikével is végigcsináltuk már egyszer.) Talált is a Doktor Úr trichomonast, amire gyanakodott – hogy aztán kezelést adott-e rá végül, azt esküszöm, nem is tudom. Mindenesetre megbeszéltük, hogy nincs túl sok értelme, mert az anyukája úgyis visszafertőzi Goncikát. Nagyobb madárcsapatokban mindig jelen van a trichomonas.
Mondom, hogy nem voltam magamnál, így lényegében nem tudom, mi mindent nézett még Tamás Goncikán. Elég sokáig és türelmesen vizsgálta, még le is mérte (arra se kérdeztem rá), és végül oda lyukadt ki, hogy nincs az én kicsikémnek a világon semmi baja. Picinek talán picike (bár a Doktor Úr szerint nem is az), de ezzel nem kell törődni : ő egyszerűen ilyen, ettől még lehet belőle igazi galamb. Tapogassam csak meg a kis bögyét, mennyi benne a magocska ! Amíg tele van a pocakja, nem kell féltenem : biztosan fejlődik, csak a maga tempójában, ami lehet más, mint a korábbiaké. Úgyhogy megint teljesen fölöslegesen aggódtam és szintén fölöslegesen tartottam fel a Doktor Urat – aki egyébként egy fillért sem kért Goncika vizsgálatáért. Pedig vittem pénzt elég sokat, mert tudom már Csivike példáján, hogy a különféle vizsgálatok és kezelések nem olcsók. Most azt mondta Tamás, hogy ez a galamb nem az enyém, hanem “a természet madara”, nem kell fizetnem érte, mintha "igazi" gazdája lennék. Ilyen ember a mi doktor bácsink.
A végére pedig megint csak álljon itt egy máshonnan lopott szöveg.
Részlet a Doktor Úrnak küldött, tegnap esti levélből :
Nagyon-nagyon köszönöm a Doktor Úr nagylelkű segítségét – és hálásan köszönik Goncika szülei is. Mert igenis megvannak, mind a ketten - hála Istennek ! Csak véletlen lehetett, hogy Tubiaput napok óta sohase láttam : bizony, most előkerült ő is, annak örömére, hogy visszatért a fészekbe az elveszettnek gondolt gyerek. Az esti etetés után mindketten bemásztak Goncikához, aki nagyon édesen sírt a fészekben, nem győzte hívni a szüleit.
Nagyon féltem, hogy úgy lesz, ahogy a Doktor Úr jósolta, és a szülők nem is fogják keresni már az elveszett fiacskájukat (aki vélhetően kislány, mert a nagyobbik tojás nem kelt ki), de bíztam benne, hogy a hasuk idehúzza őket vacsoraidőben (ugyanis az erkély egy galamb-Kánaán), és akkor tán csak észreveszik, hogy a kis csavargó megkerült. Így is lett. Goncika úgy sírt, mikor hallotta a nagyokat veszekedni az erkélyen a hamiért, hogy még én is tisztán hallottam, csukott ablakon keresztül, a szoba legtávolabbi túlsó végéből, ahol lesben álltam. Nem hiába leskelődtem : a vacsora végeztével Tubianyu igenis beugrott a fészekbe, és nemsokára követte őt Tubiapu is. Elég sokáig bent maradtak nála mind a ketten – pedig az Galambéknál nagy ritkaság. Általában csak váltják egymást a szülők, nemigen időznek együtt a fiókáik fölött. De most biztos együtt örültek Goncinak, aki eltűnt és megkerült.
Elmondhatatlanul hálás vagyok a Doktor Úrnak, hogy fogadott minket és megnézte ezt a kis ártatlant. Remélem, ő azzal fogja meghálálni a Doktor Úr jóságát, hogy igenis galamb lesz belőle, akármilyen picike is még most, kéthetes létére. Felnőtt korában majd biztos elrepül a Jász utcába, személyesen köszönetet mondani az ő kedves doktor bácsijának.
Addig pedig én köszönök mindent helyette : B.Á.
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Klári Bodó 2015.08.06. 21:38:21
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2015.08.06. 21:49:07
Goncika sok-sok kis csőrpuszit küld neked. :-))