Tegnap megint őszintén csodálkoztam, hogy még mindig nem ütött ki az infarktus ebben az iszonyatos hőségben, ugyanis olyan meglepetés várt az erkélyen délután, amiről úgy találtam, hogy már végképp több a soknál, bármennyire is peches banya vagyok. Amúgy is rossz napom volt : ezúttal a saját aktuális nyavalyám miatt rettegtem már reggel óta, de azért igyekeztem tenni a dolgomat, ahogy kell - csak éppen elrontottam, összekevertem, elfelejtettem mindent, amihez nyúltam. Azért a vásárlást valahogy elintéztem – és utána jött az igazi nagy csapás, amikor már azt hittem, hogy túl vagyok a nap nehezebb részén.
Lufit és Pufit csak kétnaponta fényképezem, mert ahhoz ki kell mennem az erkélyre, hogy őket elérjem a nagy láda mögött – az pedig külön tortúra, mert másik ruha, zokni, másik papucs kell hozzá. De a tegnapi fényképezős nap volt. Délelőtt nem csináltam képet róluk – nem annyira lustaságból, hanem inkább azért, mert már kitanultam, hogy ameddig süt a nap, használhatatlanok lesznek a képek, a gyékény résein átszűrődő fénycsíkok miatt. Pontosan tegnap döntöttem el, hogy most már csak délutáni etetésnél fényképezem a pótfészket.Szidtam aztán magamat – nem is csak azért, hogy délelőtt nem próbáltam fényképezni, hanem azért is, hogy csak másnaponta ellenőrzöm a nagy láda mögötti fészket. Ugyanis a gépem kijelzőjén azt kellett látnom, hogy a kis virágládában csak egyetlen madárka van.
*
Eszemet vesztve próbáltam további képeket lőni – de bárhányat is kattintottam, a kis kijelzőn mindig csak egyetlen galambocskát láttam. Mellette meg valami tollakat... Azt hittem, ott pusztulok el menten – pedig a java még hátra volt. A sokadik képen vettem észre a másik kis testet, szorosan a láda végéhez simulva, a betonon : nyilvánvaló volt, hogy az egyik galambocskám elpusztult, illetve valaki megölte. De kicsoda ??? A szarkát hallottam ugyan többször is cserregni a közelben, de ez a kis pótfészek annyira el van rejtve, a tubiszülők meg annyira figyelnek – hogyan juthatott be a szarka a fiókákhoz ? Akik már ráadásul egyáltalán nem is kicsik... prédának szerintem túl nagyok – bár persze ki tudja ? Valószínűbbnek találtam, hogy egy másik galamb volt a tettes – de képes volna ekkora gonoszságra ? Egymással elég kegyetlenek ugyan, amikor a fészkükért harcolnak – de hogy megöljék a másik család fiókáját ??? Ilyesmit eddig még soha nem is hallottam.
Hogy milyen hangulatban oldalogtam ki a konyhába rágyújtani, az egyszerűen leírhatatlan.
Mintha nem is én lettem volna... mintha nem is velem történne ez az egész szörnyűséges rémálom. Ennyi csapás nem érhet egy embert – és pláne nem szegény kis galambkáimat !
Miért kellett ennek az ártatlan kis tündérmadárnak elpusztulnia ? Miért ? MIÉRT ???
Mindegy – tettem a dolgomat, lélek nélkül, mint egy gép. Fogtam a megfelelő zacskókat és két gumikesztyűt, hogy eltüntessem a láda végéből azt a drága kis élettelen testet.
Hogy hozzáférjek, ahhoz a nagy ládát is el kellett húzni a helyéről egy kicsit – amit viszont már kevéssé helyeselt az én kis halottam. Fölemelte a fejét, és nézett rám méltatlankodva, hogy mi ez a nagy ribillió, hova viszem a fészkük mellől a falat. És egyáltalán.... hogy merészelem zavarni az ő délutáni sziesztáját, amit inkább a betonon tölt, mert ott kicsit hűvösebb van, mint a földdel bélelt fészekben. Eszében se volt elpusztulni a kis csavargónak – csak épp körülnézett a ládán túli világban. De hát még csak ma kéthetes ! Tegnap még annyi se volt.... Ki gondolta volna, hogy már önállósítja magát, és kimerészkedik a ládából ? *
Hisz az egy héttel idősebb Goncika még csak meg se próbálkozott eddig ilyesmivel !
Fölmarkoltam Pufikát és visszatettem Lufika mellé – és most szállt ki végképp minden erő belőlem, az örömtől és a megkönnyebbüléstől. Amúgy is álmos voltam, mert éjszaka világos reggelig ültem a blogon, alig aludtam – így legszívesebben végigdőltem volna a rekamién, hogy most már kész, legyen vége a napnak, ne történjen se jó, se rossz, mert se örömből, se bánatból nem bírok mára többet elviselni. Persze nem lehetett, hisz itt vannak a saját madárkáim is, akiknek pont az esti ellátásuk igencsak hosszadalmas játék – de meg nem tudnám mondani, mikor voltam olyan fáradt és agyoncsapott, mint a tegnapi nap végén. És persze ilyen boldog is régen voltam, hisz visszakaptam az elveszettnek hitt madárkámat.
Hogy hogyan gondolhattam őt halottnak ? Hát úgy, hogy már az első kép láttán pánikba estem, mivel csak egy fióka volt a fészekben. Utána már annyira remegett a kezem, hogy szinte ugrált benne a fényképezőgép, aminek a kijelzője nem túl nagy, én meg gyakorlatilag vak vagyok. Spannolt állapotban meg végképp. A kinagyított képeken már én is látom Pufika fejecskéjét, de a kijelzőn bizony nem láttam, csak az elnyúlt kis testét (ami ráadásul meg se mozdult végig, amíg én ott rémüldöztem és szörnyülködtem fölötte, jó hosszú percekig).
Ma délben aztán már nem is lepődtem meg, hogy Lufi Kisasszonyt és Pufi Úrfit a ládájuk végében találtam, az erkély betonján. Pedig még csak ma kéthetesek ! Igaz, abból az alacsony kis fészekből könnyebb kimászni, mint a piros ládából kiröppenni – de azért kéthetesen ez így is gyönyörű teljesítmény !Emlékeztek, hogy nézett ki szegény Goncika kéthetesen ? Aznap vittem el az orvoshoz... Hát csoda, hogy aggódtam érte ? Remélem, azért igazi galamb lesz belőle – de hogy nem egy sikerült példány szegényke, az biztos. Őt eddig még mozogni se láttam a ládában : ma, háromhetes korában észleltem először, hogy jön-megy, és kíváncsian nézeget kifelé, hogy oda kéne jutni valahogy, az erkély betonjára. Tündérien verdesett a kis szárnyával, hogy jó volna már repülni – de hát hol van ő még attól ? Pedig háromhetesen már igenis ki kéne jönnie, sőt a magokat is önállóan kellene csipegetnie. De hát szegény Goncikám még csak az anyjának sír, hogy adjon neki enni. Nem is tudom, képesek és hajlandók lesznek-e a szülei addig etetni, míg majd ki tud szegényke repülni a fészekből, hogy egyedül egyen. Arra meg már gondolni sem akarok, hogy hogyan fog magának helyet kiharcolni a többiek között... Hisz olyan kis picike... a nagyok biztos mindig el fogják lökdösni az eleség mellől.
*
Csoda, hogy orvoshoz vittem Goncikát ?
Bezzeg Lufi és Pufi nőnek, mint az igazi lufi, ha fújják. Hiába fiatalabbak egy teljes héttel, szerintem mindent hamarabb fognak csinálni, mint szegény kicsi Goncikám. Gyanítom, hogy ők ketten lehetnek Tubiapu és Tubianyu gyerekei : lehetett valami nagy harc a “hivatalos” fészek bérleti jogáért, amit én nem vettem észre (vagy inkább látni nem láttam – mert hallani gyakran hallok harcokat), és Tubiapu szégyenszemre alul maradhatott a csatában, így kényszerült Tubianyuval a nagy láda mögé. Arrafelé meg már ugye ismerték a járást, hisz tavaly is meg idén is ott rejtegették a fiacskáikat, amikor már kinőttek a fészekből, de még nem hagyták el teljesen az erkélyt. Még az sincs kizárva, hogy a tavalyi Irinyó győzte le a saját apukáját, és ő hozta a párját ugyanoda fészkelni, ahol ő maga is született. Meglehet, mert Gonciapu pont úgy néz ki, mint Tubiapu : nyugodtan lehet az ő fiacskája. Goncianyu viszont nem hasonlít Tubianyura : egészen biztos, hogy nem azonos vele, mert más a szárnyának a mintázata. Tulajdonképpen ebből tudom biztosan, hogy a piros ládában most egy másik pár fészkel. Gonci csököttsége (meg a másik tojás meddő volta) is arra vall, hogy tán első fészkelése ez Goncianyunak meg Gonciapunak, azért nem sikerült olyan tökéletesre a fióka-projekt.De azért talán csak felnő valahogy az én édes-drága, pici Goncikám ! Úgy látszik, tényleg gyógypedagógus vagyok, mert csak jobban imádom őt attól, hogy ilyen kis szerencsétlen.
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
-
*
*
Új kommentek