*
Akad azért jó hírünk is, nem csak mindig rossz -
bár szegény kicsi Lufikám váratlan és értelmetlen halálát
még mindig nem tudtam megemészteni – talán nem is fogom soha.
Aznap, amikor elpusztult
(illetve mikor én megtaláltam az élettelen kis testét)
föl voltam készülve Pufikám elvesztésére is,
mert szegény kicsikém valósággal gyászolta a testvérkéjét.
Mozogni nem láttam egyáltalán, mindig csak bebújva egy sarokba.
*
Ráadásul délután az erkély közepén találtam őt,
egymagában, elég furcsa pózban -
a két szülőpár pedig ott sírt a rácson fölötte.
Legalábbis én így értelmeztem a bánatos kárálásukat.
Biztos voltam benne, hogy Pufikának is vége –
bár hogy miért, arról végképp fogalmam sem volt.
Jött a pánik, hogy biztos beteg,
és majd jól megfertőzi nem csak a saját madárkáimat, hanem engem is.
*
Már épp készültem utánanézni,
hogy esetleg rendel-e valamelyik madaras doki
(hisz benne voltunk a hosszú hétvégében),
és próbáltam barátkozni a gondolattal,
hogy szükség esetén össze kell kapnom magam egy kirándulásra -
ám amikor legközelebb benéztem a kisszobába,
drága Pufikám már állva várt ugyanott, az erkély közepén,
és vidáman tollászkodott.
Vagy ha nem is vidáman, de tollászkodott szegénykém,
és nem olyannak nézett ki, mint aki halni készül.
*
Próbáltam észhez térni, és megmagyaráztam magamnak,
hogy ha meglenne még szegény kicsikémnek a testvérkéje,
akkor is csak ugyanezt csinálnák : heverésznének valahol, a nap nagyobbik részében.
Csak akkor nem volna olyan feltűnő a semmittevés,
és nem rémülnék meg tőle.
Mindenesetre nyugodt továbbra sem voltam, Pufikám jövőjét illetően.
*
Másnap (tegnapelőtt) aztán találtam pár olyan felvételt a képek között,
amelyek alátámasztani látszanak a teóriámat,
mely szerint Lufikámat megölték.
(Jó vicc... hisz véres volt a kis nyaka és lifegett a fejecskéje...
Mit kell itt még bizonygatni, hogy nem betegség vitte el ?)
Borzasztó nehezemre esik elfogadni a felnőtt galambok kegyetlenségét,
de bizony Pufikám hátán is sebet látok, fölül, a tarkója közelében.
Tény, hogy a galamb nyakon ragadja az ellenséget,
úgy rakja odébb, ha útjában van.
A szülők is ilyen módon irányítják megfelelő helyre a gyerkőcöket -
de azért a szülői nyakon ragadásnak biztos nem marad nyoma.
Szegény Pufikát is az idegen felnőttek bánthatták.
*
Talán a fészkük az alapvető baj : a túl alacsony virágláda,
amiből idő előtt ki tudtak mászni szegénykéim.
Visszamenni meg persze nem tudnak,
így ki vannak téve az eleségért harcoló felnőttek kegyetlenségének.
Mondhatjuk, hogy ezt is én rontottam el – de nem egészen igaz,
hiszen a sarokban, ahol Tubianyu kikelteni készült őket,
még annyira se lettek volna védve a többiektől, mint az alacsony ládában.
Jövőre majd kreálok valami lépcsőt a kis virágláda mellé.
Idén már mindegy, mert Lufika sajnos belehalt a körülményekbe,
több fióka meg – remélem – egyelőre nem lesz.
(Bár a Gonci-szülőket láttam egymás tetején díszelegni pár nappal ezelőtt.
Egy gyors puszi után már fönt is volt Gonciapu a neje hátán.
Csak úgy lazán és szemérmetlenül, az erkélyrácson.)
És akkor jöjjön végre az örömhír !
Kicsit később ugyan a kelleténél, de láttam már repülni Goncikát !
Harminchárom napos korában (tegnapelőtt) végre igenis kirepült a drágám !
Az persze nem igaz, hogy láttam őt repülni
(ki a csuda ismerné meg a millió galamb között Goncikát) -
csak azt láttam, hogy nincs itthon, az erkélyen.
Nem mondhatnám, hogy repestem az örömtől :
előző nap temettem Lufikát,
még abból a sokkból se tértem magamhoz -
hiába tudtam a józanabbik eszemmel, hogy bőven ideje a röpködésnek,
azért mégiscsak tört a frász, amikor minden sarkot ellenőriztem,
és Goncikámat sehol sem találtam.
Remélni reméltem, hogy röptetik a szülei, de biztos nem lehettem benne -
abban meg pláne nem, hogy túl is éli szegénykém az első kísérletet.
*
De túlélte – hála Istennek.
A déli etetésre előkerült ő is, a többiekkel együtt.
Túl nagy élmény azonban nem lehetett számára a repülés,
mert azóta se láttam, hogy próbálkozna újra.
Talán nem ment egészen simán a dolog...
jobb nem is tudni, hogyan varázsolták vissza őt az erkélyre a szülei.
*
*
Arra viszont rém büszke Goncikám,
hogy fel tud repülni a házikója tetejére.
Peckesen sétál és nézeget lefelé a zöldséges rekesz magasából,
ám úgy látom, ennél nagyobb dicsőségre egyelőre nem vágyik.
Peckesen sétál és nézeget lefelé a zöldséges rekesz magasából,
ám úgy látom, ennél nagyobb dicsőségre egyelőre nem vágyik.
*
Mindenesetre tegnap meg ma egyszer se láttam, hogy ne volna itthon :
lelkesen pátyolgatja Pufikát, mintha ő lenne a testvére.
Pufika meg ugye még nem tud repülni :
tőle az is szép teljesítmény, hogy próbál együtt enni a nagyokkal.
*
*
Ebbe azért persze én is besegítek egy kicsit :
disznó módon ott állok vagy tíz percig az eleség fölött a fényképezőgéppel,
hogy a két gyerkőc tudjon nyugodtan csipegetni.
Ők ugyanis nem félnek tőlem (meg a vakutól se zavartatják magukat).
a nagyok viszont nem repülnek le a rácsról addig,
míg be nem húzom a szúnyoghálót.
Így legalább biztos lehetek abban, hogy a kicsiknek is jut elég hami.
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek