*
Tegnap lazán elköltöttem Pufikára hatezer forintot.
Napok óta gyanakodtam, hogy esetleg orvoshoz kell vinnem,
és azt akartam, hogy legyen rendes hordozó kosárkája, ha úgy alakul.
Előbb egy kisebbecskét vettem neki (nagyobb nem volt),
ám mire végeztem a saját dolgaimmal,
úgy találtam, hogy a kicsi kosár nem lesz elég kényelmes, még ha bele is fér.
Így hazafelé útba ejtettem a másik állatos boltot is,
és ott megvettem az eggyel nagyobb méretet, pofátlanul magas áron.
De mit bántam én a pénzt :
az volt a fontos, hogy Pufikámat legyen mibe pakolni,
ha tényleg orvoshoz kell mennünk.
Közben persze reménykedtem (sőt biztos voltam benne),
hogy fölöslegesen szórom a pénzt,
mert (Murphy törvényeinek megfelelően)
nem is lesz szükség egyik kosárkára sem : se a kicsire, se a nagyra.
*
Ebben aztán tökéletesen igazam lett – csak nem úgy, ahogy én gondoltam.
Azt hittem ( és reméltem), hogy megint csak rémeket látok,
Pufikának igazában nincs is semmi baja.
*
Ehhez képest ma reggelre meghalt.
Ott feküdt a kitekert kis teste a betonon, az erkély közepén.
Most erre mit mondjak ?
Hisz legszívesebben én is ott feküdnék már helyette !
Erőim végén járok,
nem lehet már elviselni mindazt, amit tartogat még ez az elátkozott nyár.
*
Miért kellett meghalnia ennek a két kis tündérmadárnak ?
Miért ? Miért.... MIÉRT ????
Kinek volt útjában az ártatlan kis életük,
amiről azt hittem, hogy megmentettem,
amikor kényelmesebb fészket kreáltam a puszta betonra,
kemény és szúrós ágakra megtojt két kis tojásnak.
Mennyit küszködtem értük, édes Istenem, míg elfogadható fészkük lett !
Mennyire örültem, hogy a szülők elfogadták az új helyüket,
és igenis kiköltötték a két kis gyönyörűséget !
Micsoda formás, életerős, pufók kis madárkák voltak -
tényleg Lufi és Pufi.
Nőttek, mint a lufi, amikor fújják.
Eszembe se jutott aggódni értük vagy rosszat sejteni velük kapcsolatban,
hisz mind a kettő maga volt az eleven élet.
Talán a leggyönyörűbb madárkák voltak, akik valaha is születtek nálam.
Mégis elmentek... itt hagytak mind a ketten.
És legalább tudnám, hogy miért.... de nem tudom.
*
Ki tudja, Lufikát is nem azért ölte-e meg valamelyik felnőtt, mert beteg volt ?
Nem tudom, Galambéknál ez hogyan működik.
Hogy Pufikám is attól lett beteg, mert bántották,
vagy eleve azért bántották, mert beteg volt – az már sose fog kiderülni.
Hogy bántották, az biztos :
ott van a kép az előző bejegyzésben, amin jól látszik a sérült kis háta.
*
Én meg azt láttam, hogy bánatos ez a szegény kismadár,
és a mozgása sem olyan, amilyennek lennie kellene.
Csak hát hittem is meg nem is :
amikor először rémültem meg a kúszó-mászó mozgásától,
akkor is volt alkalmam negyedóra múlva látni rendesen állni és vidáman tollászkodni.
Innentől fogva a gyanús jeleket arra magyaráztam,
hogy én vagyok beteg (amúgy agyilag), nem a madár, és csak képzelődöm.
Különben is volt elég bajom :
a héten magamat kellett orvoshoz vinnem kétszer is,
volt miért izgulnom a saját bajom kimenetelén, kevésbé figyeltem a madarakra.
Illetve ez így nem is igaz – de az tény, hogy féltem kimenni az erkélyre,
nehogy a saját nyavalyámra is rátegyek még egy lapáttal.
*
Szegény Pufikát is tegnap kellett volna orvoshoz vinnem,
mert addigra már nagyjából tudtam (még ha nem is akartam tudomásul venni),
hogy nemigen ússzuk meg az újabb kirándulást -
de hát nem lehetett, mert magam voltam orvoshoz rendelve délutánra,
mégpedig elég messzire, nem fért volna bele az időbe még az állatorvos is.
Különben se voltam benne biztos, hogy jól látom, amit látok.
*
Az volt gyanús, hogy szegény gyerek valahogy nem használta a lábacskáit.
Folyton csak hasalt a betonon,
és ha közlekedett, azt is valahogy kúszva-mászva tette. mint valami kis fóka.
De ez se volt egyértelmű : lehetett (volna) véletlen is.
Mármint az lehetett volna véletlen, hogy mindig pont hasalva látom.
Hisz nem nézegetem napközben az erkélyt, csak délben meg vacsoraosztáskor,
és akkor se túl sokáig, csak amíg csinálok néhány fényképet.
Enni evett szépen szegénykém,
azt hittem, a lábacskájával van valami baj, ha van.
De mondom : ebben sem voltam biztos, hogy jól látom.
*
Mindegy már – ezt valószínűleg én toltam el.
Talán ha nem a saját bajommal vagyok elfoglalva,
több figyelem jutott volna a galambkákra -
bár persze így is körülöttük forgott a világ, folyton értük aggódtam.
Viszont a tegnapi orvoslátogatást nem lehetett későbbre halasztani,
nem tehettem meg, hogy magam helyett Pufikát vigyem orvoshoz.
Pedig talán lehetett volna még segíteni rajta.
Vagy nem... ki tudja ?
*
Szegény Goncikát iszonyatosan sajnálom :
megható és szívmelengető volt látni, hogy mennyire ragaszkodott Pufikához.
Tulajdonképpen az éjjel keletkeztek nagyon rossz érzéseim,
amikor kiszedtem a gépből a tegnap esti képeket :
Gonci némelyiken annyi aggódással és annyi szánalommal néz Pufikára,
hogy a pillantása láttán a hideg is kilelt.
Ő már alighanem tudta tegnap este, amit én nem : hogy Pufikának vége.
De mintha én is tudtam volna –
ugyanis a szokásosnál jóval több képet csináltam szegény kicsikéimről.
Süthetem.... hisz most már nézni is rosszulesik őket.
*
Szegény Goncit ma nem is láttam : már nincs kiért itt lennie az erkélyen.
Ő már szépen röpköd a nagyokkal,
de míg Pufika élt, mindig itt volt vele, nem tágított mellőle.
Remélem, nem fogom őt is holtan találni a nagy láda mögött...
még nem mertem oda benézni, hogy nincs-e ott.
*
Hogy mi jöhet még, nem tudom – de már eddig is több történt az elviselhetőnél.
És még három nap hátravan ebből az istenverte augusztusból...
Ki fog addig még meghalni, édes Istenem ?
*
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Klári Bodó 2015.08.28. 23:00:38