Van jó hírem is meg rossz is : a rossz nagyon rossz, mondom előbb a jót.
*
Csuvika lába szépen gyógyul – stramm gyerek az én Hős Vitézem !
Tegnap este volt alkalmam közelről látni,
hogy már majdnem teljesen be tudja húzni a beteg lábát a helyére.
Az előbb próbáltam őt fényképezni (persze nemigen hagyta) :
repülős képeket szerettem volna, de az nem sikerült.
Helyette viszont a mászókán, alulnézetből, sikerült megörökítenem a beteg lábát.
A pici kijelzőn nem látom rendesen (élőben meg pláne nem),
de úgy tűnik, pont látható lesz a képeken,
hogy már csak egy egészen pici rész lóg ki az ujjak végéből a tollak közül.
*
Én azt hittem, valamelyik ujjacskájával vagy a “tenyerével” van baja Csuvikának,
de már hétfőn este kiderült, hogy alighanem tévedek :
az éjszakai köleskék felkötözgetése alkalmával
Csuvitéz ugyanúgy kapkodott a spárga után, mint máskor -
és gyönyörűen marokra fogta azt a vékony madzagot, a beteg kis “öklével”.
Egészen picire összezárta az ujjait,
pontosan ugyanúgy, ahogy be szokta húzni őket a hasa alá, a tollai közé.
Vagyis a baj mégsem az ujjacskáinál lehet,
még csak nem is a “csuklóján”, hanem följebb, a “könyökénél”.
Mert hiába zárta össze a kis “öklét”, behúzni mégse tudta a lábacskáját.
De mondom : ez még hétfőn volt.
Tegnap (kedden) már majdnem tökéletesen sikerült a behúzás.
Kép akkor nem készült a Nagy Pillanatról, bármennyire is szerettem volna,
mert Csivike pont rossz helyen ült, eltakarta volna Csuvikát.
*
A fájdalomcsillapító cseppekhez nem fűztem nagy reményeket
(mármint ahhoz, hogy be tudom adni Csuvikának),
ám végül ez egy sikertörténet, legnagyobb ámulatomra.
Hétfőn még nem voltam teljesen elégedett az eredménnyel,
mert egyik madárkám sem örült túlzottan az almának,
éppen csak ímmel-ámmal eszegettek belőle :
nem lehettem biztos benne, hogy Csuvika eltalálta a megfelelő részeket,
és eleget nyelt be a gyógyszerből, amit az almára csöpögtettem.
*
Tegnap viszont már inkább amiatt aggódtam,
hogy nehogy túladagolás legyen a habzsolás vége,
mert a biztonság kedvéért nem két csöppet nyomtam a tálkába,
hanem hármat vagy négyet, hogy biztosan gyógyszeres részt érjen Csuvika,
akárhova is nyúl a kis csőrével.
Arra számítottam, hogy majd megint úgy kell beleimádkozni egy-két falatot.
Nem így lett – azt meg elfelejtettem megkérdezni Miklóstól,
hogy lehet-e nagy bajt csinálni a túladagolással.
Így aztán megint volt miért aggódnom,
mert Csuvicsek úgy vetette magát az almára
(ugyanannak az almának a másik felére, ami előző nap nem ízlett),
mint aki világéletében erre a pillanatra várt.
Valósággal zabálta az almát, és rajta a fájdalomcsillapítót.
Persze azokból a csöppekből biztos került a tálka alsóbb részeibe is,
így nem lett baj a túlságosan lelkes gyógyszer-fogyasztásból.
(Ha lett volna, arról már tudnék, mert a madárnak gyors az emésztése.)
Mindenesetre később már nem győztem vigyázni,
hogy Csuvika NE a saját oldalánál érje el az edényt.
(Almát szinte kizárólag a kezemből esznek,
így tudom szabályozni, hogy ki melyik végéből falatozik.)
*
Úgy tűnik tehát, ezt a kis kalandot megúsztuk viszonylag simán.
Hős Vitézem már túlságosan is élénk (talán a közelgő esőtől bolondult meg) :
kilenc óra elmúlt, és neki még eszében sincs hazavonulni,
ész nélkül röpköd szanaszét a szobában, és közben be nem áll a kis csőre.
Addig-addig rendezkedett, míg kicsábította Csivikét is :
most aztán leshetem, hogy mikor lesz ma lefekvés és alvás !
Hisz még almácskát is kellene enniük, a szokásos műsoron kívül.
Ma meg holnap még adom a gyógyszert, bár már talán fölöslegesen.
De azért tökéletesen még nem húzódik be az a lábacska – akkor pedig biztos fáj is.
*
Hiába örülök Csuvikám látványos javulásának,
azért mégis nagyon bánatos vagyok (de ez túlságosan enyhe kifejezés),
mert az erkélyen viszont egymást érik a tragédiák, napok óta.
Meghalt mind a két picikém (a Svarci-gyerkőcök),
és rajtuk kívül még egy idegen galambkát is temettem ismét.
Hogy mi folyik itt és ki vagy mi gyilkolja őket, nem tudom.
Megszakad a szívem a két drága pindurkámért -
annál is inkább, mert végső soron nekem köszönhetik a szenvedéseiket.
Ha kidobtam volna őket friss tojás korukban,
nem kellett volna kínok közt elpusztulniuk, nyolc- és tíznapos gyerkőcökként.
De hát lehetett volna másképp is... sajnáltam tőlük elvenni az esélyt az életre.
*
A kisebbik gyerkőc valószínűleg még vasárnap halhatott meg.
Mivel Csuvikát orvoshoz kellett vinni,
nyilvánvaló volt, hogy nem leszünk itthon a délutáni etetés idejére,
viszont azt sem akartam, hogy vacsora nélkül maradjanak a galambkák.
Kiszórtam tehát az ellátmányukat még indulás előtt,
úgy másfél órával hamarabb a szokásos idejüknél.
Igen ám – csakhogy a galambkák (is) rendhez vannak szokva,
tudják, hogy mikor számíthatnak az erkélyen való felbukkanásomra.
Szegény kis porontyokon épp rajtuk ült az anyjuk (vagy apjuk),
és annyira megrémült a váratlan megjelenésemtől,
hogy FÖLFELÉ akart kirepülni a pótfészekből, amerre nem fér ki.
Nyilván félt a láda végénél kijönni, amerre közlekedni szokott.
Fölfelé viszont nem tudott kirepülni, hisz ott csak egy keskeny rés van :
többször is visszaesett, és a nagy pánikban alighanem agyontaposta Picikét.
Csakhogy én akkor nem értem rá a galambkák gondjával foglalkozni
(eszembe se jutott, hogy baleset történhetett a nagy menekülésben),
mert rohannunk kellett az orvoshoz, Csuvika bajával volt tele a fejem.
Mire meg hazaértünk, már nagyjából besötétedett, ki se mentem az erkélyre.
Ráadásul másnap is csak késő éjjel szedtem ki a gépből a képeket
(mert ugye akkor meg blogot írtam, azzal voltam elfoglalva),
így csak hétfőn éjjel szembesültem vele, hogy az egyik fióka halott.
Szabad szemmel nem láttam, sőt a fényképezőm kijelzőjén se.
*
A temetés így kedd reggelre maradt -
vagyis szegény Icike talán két napot is eltöltött a halott testvérkéje mellett.
Gondolom, nem tett jót neki - bár tegnap még nem látszott rajta, hogy halni készül.
Én is halni készültem, mert nem volt elég csapásnak, hogy temetnem kell Picikét,
ráadásul egy idegen halottat is találtam megint az erkély közepén,
így tegnap két madárkát temettem.
Egyetlen vigaszom volt a tündér kis Icike, akit kivettem a halott testvére mellől
és odatettem nézelődni a kacatos ládára, míg új földet raktam a fészkébe.
Formás kis tündérmadár volt, tele bögyöcskével -
ki gondolta volna, hogy ma már őt is temetni fogom ?
*
Hogy mi történt vele, azt el nem tudom képzelni.
Talán az ő anyukája volt a tegnapi idegen halott,
így magára maradt napközbenre, míg az apja elő nem került ?
Mert délután valaki bement hozzá a fészekbe, azt láttam tegnap, etetés után.
Vagy nem a saját apja ment be, és az idegen megölte ?
Nem tudom, képes-e ilyen gonoszságra egy galamb, hogy fészekhez jusson.
Vagy magára hagyták szegénykémet éjszakára, és megfagyott ?
Kora szerint egyedül kellett volna már aludnia -
de hát ő nem volt még olyan fejlett, mint más galambok kilenc naposan.
Nem tudom, képes-e a galamb mérlegelni,
és szükség esetén eltérni a szokásos forgatókönyvtől,
ha az időjárás vagy a fióka állapota úgy kívánja.
*
Akárhogy is : Icike meghalt. Meg Picike is.
A Kisgoncik még megvannak (remélem, fel is nőnek, ha idáig sikerült nekik) -
de őszintén szólva nem bánnám, ha most egy ideig nem látnék már galambot.
*
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek