Összejöttek megint szépen a jeles napok meg a kerek számok :
ma kilenc éve lettem “legálisan” madármami
(előtte csak a galambok voltak az erkélyen, pár hónapig –
ami ugye legális madarazásnak nem nevezhető,
bár akkor még nem volt ez a hisztéria szegény kis tubik körül) ;
szóval kilenc éve hoztuk haza életem első madárkáit, Csipikét és Csupikát,
ez pedig a kétszázadik bejegyzés ebben a blogban, amit most éppen pötyögök.
*
Túl sok ünnepelnivaló nincs sem a kilenc éven, sem a kétszázadik bejegyzésen,
hisz hol van már Csipike és Csupika (a galambos erkélyen, a sírocskájukban),
itt a blogban pedig tiszta szégyen,
hogy bő két és fél év alatt jutottam el a kétszázadik firkálmányig
(az eredeti blogomban egy év se kellett ennyihez) -
de azért mégsem így képzeltem el a mai napot, ahogy végül alakult.
Különösebben ünnepelni nem állt szándékomban,
de azért azt igencsak zokon vettem,
hogy még ez a jeles nap se múlhatott el békében és nyugalomban,
ebbe is belerondítottak az istenek.
Tudtam előre, hogy így lesz, mert ismerem már a szokott formámat.
Olyan nincs, hogy nálunk bármilyen ünnep vagy évforduló baj nélkül teljen.
Már csak röhögök a sors kitolásain – és nem hajtok fejet.
Azért sem !
*
A kilencedik madaras évfordulómra egy halott galambkát kaptam ajándékba.
Még örülhetek is, hogy nem a Kisgoncik közül hagyott itt valamelyik -
de azért így is épp elég borzasztó volt eltüntetni azt a drága kis testet.
Hogy hogyan kerülhetett az erkélyre, nem is értem,
ugyanis kisebb volt szegényke, mint a “saját” kicsikéim,
és közülük még csak az egyiket láttam röpködni, a másikat soha.
Egy ilyen kicsi kis galambkából, mint aki ma meghalt nálam,
nem néztem volna ki, hogy már tud repülni.
Pedig hát tudott – mert valahogy csak ide kellett érkeznie.
Itt volt a testvérkéje is (nagyon hasonlítottak egymásra, abból gondolom),
sőt láttam egy másik testvérpárt is, hasonlóan kicsiket,
akikről szintén nem tudom elképzelni, honnan keveredtek az erkélyemre.
Ez a másik párocska olyan volt, mint egy látomás :
annyira szép kisgalambok, amilyeneket talán még nem is láttam.
Pedig koromfeketék – ám a szárnyacskájukat hófehér csík szegélyezi.
Gyönyörű madárkák – ráadásul nevetett a szemük, meg az egész kis képük.
Fönt ültek a rács tetejénél, az egyik virágládában -
de persze megijedtek a szúnyogháló elhúzásától,
és sajnos elrepültek, mire lefényképezhettem volna őket.
Szintén egész fiatal madárkák, kisebbek, mint a Kisgoncik.
*
Ezek szerint más(ok)nál is fészkeltek még a tubik, ebben a hideg őszben.
Éspedig nyilván nem is védett fészekben, hanem feltehetően virágcserepekben.
(A fölöttem lakó szomszédnál láttam ilyet pár éve, abból gondolom.)
Mégis felnőttek... ami szinte hihetetlen.
Gyönyörű, egészséges madárka lett belőlük -
én legalábbis annak láttam ezt a két kis kormos tüneményt.
Vidám és eleven, tündéri kis jószágok – ilyen mostoha körülmények között !
Az én két Kisgoncim nem tűnik boldog kisgalambnak (mindig olyan bánatos a szemük),
pedig nekik megvan mindenük, amit egy fióka kívánhat magának.
*
Egyikük (már nem merem megsaccolni, hogy melyik) szépen röpköd a szüleivel,
a másik viszont még ragaszkodik a fészekhez, nem mer kirepülni.
Vagy nem tud... De amúgy nem tűnik betegnek ő sem.
Délutáni etetések után, amikor négyesben marad itt a kis család,
a lustábbik gyerkőc is ugyanolyan eleven,
és ugyanúgy csipegeti szépen a magokat a betonról, mint a testvérkéje.
Remélem, előbb-utóbb ő is kedvet kap a szárnyaláshoz.
A fészekládába beröppenni neki se probléma,
de annál magasabbra még nem láttam őt repülni.
Igaz, nem sokat nézegetem őket : szinte kizárólag csak etetéseknél.
*
Előkerestem a tavalyi meg idei júniusi képeket a galambkákról,
és bizony jól emlékeztem, sajnos :
rendes kisgalamb kirepül már nem is egész egyhónapos korában.
Csak hát ugye rendes kisgalamb nem novemberi hidegben ismerkedik az élettel...
Nem tudom, szegény Kisgoncik behozzák-e valaha az elmaradásukat,
hisz ők már öt és hat nappal elmúltak egy hónaposak,
kirepülésről pedig egyelőre szó sincs.
Bár az is valószínű (vagy ki tudja...), hogy őket nem fogják elüldözni a szüleik,
mert ilyen későn már talán csak nem akarnak fészkelni.
Hacsak nem úgy lesz, ahogy a GALAMB HUNGÁRIÁ-s férfiú mondta,
hogy képesek akár télen is tojni, ha enni kapnak.
Majd csökkentem az ellátmányt – na de éppen télen ?
Az is olyan kegyetlenség...
Főleg a kicsik miatt ódzkodom tőle, hisz nekik még meg kell erősödniük.
*
Benti madárkáimról jobb híreim vannak :
tegnap lemondtam a holnapi állatorvos-látogatást,
mert úgy tűnik, Csuvika lába szépen rendbe jött.
Igaz, mostanában nem látom, hogy bármit is megfogna vele...
Behúzni viszont be tudja, és meg is tartja őt a sérült lába.
Remélem, nem fogom megbánni, hogy elblicceljük a komolyabb vizsgálatot.
Végül is mehetünk bármikor, ha netán később mégis baj lesz.
Egyelőre nem látom, hogy Csuvika szenvedne, és nem látja Csivike sem -
ami sokkal biztosabb jele Csuvika jóllétének, mint az én meglátásaim.
Csivi Banya ugyanis nem tűri meg maga mellett betegen Csuvikát -
de most nincs a világon semmi kifogása a társasága ellen.
*
Elmúlt tehát megint egy év.
Kilenc éve vannak madárkáim, kilenc éve írom a blogjukat.
Vénségemre semmit, de semmit nem szeretnék újraélni hosszú életemből -
de azt azért nem adnám egy vak lóért, ha ma lehetne az az este,
amikor a barátnőmmel hazahoztuk Gyálról Csipikét és Csupikát.
*
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek