Tegnap délután szándékoztam megírni ezt a bejegyzést,
örömmel és lelkendezve, végre egyszer minden rossz hír és sirámok nélkül -
aztán persze mégiscsak gondoskodtak róla az istenek, hogy ne így legyen.
Pedig évtizedes gondom oldódott meg a héten : mi ez, ha nem felhőtlen öröm ?
*
Legkitartóbb olvasónk javaslata alapján pár napja megkerestem levélben valakit,
aki régebben hirdette magát a neten, mint madárjáték-készítő,
és akitől ágakat is lehetett rendelni, állítólag.
(Én erre nem emlékeztem, bár láttam párszor ezt a hirdetést, annak idején.)
Most ugyan nem találtam már sehol a keresett oldalt,
de azért megírtam a levélkémet a vendégkönyvben kapott címre.
Mindennek még egy hete sincs.
Vasárnap küldtem az üzenetet, kedden jött a válasz :
utána még váltottunk pár levelet a részleteket illetően,
és tegnap (pénteken) már mehettem is a nekünk szánt ágakért.
Szerencsére a jótevőnk is budapesti, így a kézbesítés nem okozott gondot -
annál kevésbé, mivel pompás megoldást talált ki az illető az átvételre.
A neje munkahelyének portáján vártak engem az ágak,
így egyikünk se volt időhöz kötve, és a címünket se kellett megadnunk egymásnak.
Nem számítottam ilyen gyors sikerre
(nyilván azt hittem, mások is a saját, Pató Pálos tempómban működnek),
így az átvétel pénteki lehetősége kicsit rosszul érintett,
mivel az az egyetlen nap a héten, aminek eléggé kötött nálam a programja.
Viszont szégyenben maradni sem akartam (ha már előre nem jeleztem a problémát),
így telefonon lemondtam az állatos boltot, levélben a trafikot,
ahol éppen különféle rendelésekkel számítottak rám,
és boldogan készülődtem a soron kívüli kiruccanásra, mint valami turista.
Szerencsére olyan helyre kellett mennem, ami metróval megközelíthető,
és útba esik Miklós Doktor felé, vagyis számomra nem teljesen ismeretlen.
Ellenben azt a megállót még sose használtam, ahol most ki kellett szállnom,
és nem állom meg, hogy zárójelben el ne meséljem, milyen fura lett mára ez a világ.
Mivel igen rosszul látok, a feliratok rajtam nem sokat segítenek,
de sose volt még ebből gondom, hisz azért van a szám, hogy kérdezzek.
Igen ám – ha van kitől. De tegnap nem volt – vagy legalábbis nem azonnal.
Egymás után két hölgyike is faképnél hagyott, akiket megszólítottam az aluljáróban.
Meg se hallgatták, hogy mit akarok,
már a “bocsánat, jó napot kívánok” után továbbmentek.
Jó, hát nem vagyok az a kiköpött milói, meg öltöztetni sem a Chanel öltöztet -
de azért koldusnak vagy gazembernek talán csak nem nézek ki,
még ha tetőtől talpig kínai cuccokba vagyok is burkolva.
Döbbenetes volt az élmény, mert ilyenben eddig még sose volt részem.
Az általam ismert helyeken ENNYIRE még nem félnek egymástól az emberek.
Hogy a metró biztonsági őrei nem tudnak eligazítani, azon már meg se lepődtem.
Végül valami pékségben az eladó srác mutatta meg,
melyik lyukon kell kibukkannom a föld alól.
Tovább aztán már nem volt gondom, mert itthon jól megnéztem a térképet -
csak hát sajnos az aluljárókhoz nincs térkép. Pedig nem ártana...
Meg az sem ártana, ha olyan világban élnénk,
ahol ifjú hölgyek nem lépnek át rémülten vagy közömbösen vaksi vénasszonyokon.
A keresett épületben viszont nagyon kedves volt a portás,
és a kincset érő ágacskák is ott várakoztak a padlón, egy hatalmas reklámszatyorban.
Boldogan indultam velük haza, abban a reményben,
hogy még délután be is számolok róluk itt, a blogban,
mert szokatlanul korán sikerült útnak erednem, tudtam, hogy jól állok az idővel.
Bár azért mérget nem vettem volna a nyugalmas délutánra,
mert elég rossz érzésekkel vágtam neki az ágacskás kirándulásnak :
a déli etetésnél kénytelen voltam tudomásul venni végre,
hogy egy szerencsétlen galambocska alighanem haldoklik az erkélyemen.
Napok óta mindig ott láttam őt, akárhányszor mentem etetni :
először még meg is hatódtam, hogy milyen aranyos,
nem fél tőlem, nem repül el, ha nyitom az ablakot meg a szúnyoghálót.
Csak másnap vagy harmadnap tűnt fel, hogy talán azért nem repül el, mert nem tud.
De ekkor még mindig arra gondoltam, hogy talán fiatal madárka,
mert méretre elég kicsinek tűnt, a kihízott, szárnyas elefántjaimhoz képest.
Tegnap délben azonban már kénytelen voltam tudomásul venni,
hogy baj van a madárkával, mégpedig vélhetően nem is kicsi.
Viszont nem volt időm az ő gondjával foglalkozni, rohantam az ágakért.
Egyszerűen nem hittem el, nem AKARTAM elhinni,
hogy még egy ilyen különleges nap örömét is elviheti az ördög.
Pedig elvitte – és voltaképpen nincs is ebben semmi szokatlan.
Nálunk az lenne szokatlan, ha volna végre örömünk üröm nélkül.
Kettőre már itthon is voltam (máskor jó, ha ilyenkor sikerül elindulnom),
és szaladtam mindjárt az erkélyre, megnézni a galambocskát.
Siralmas állapotban volt szegényke :
valami egészen lehetetlen pózban tartotta a fejét, fölfelé és hátrafelé kitekerve.
Gumikesztyűt húztam, papucsot váltottam és kimentem hozzá :
arra gondoltam, hogy talán beleakadt valami huzalba,
amit én a vaksi szememmel nem látok.
Ám huzalról szó se volt, sajnos :
szegény galambka magától nézett ki úgy, ahogy kinézett.
Láthatóan szenvedett a boldogtalan : próbált vizet inni,
de persze nem talált bele az itatóba a hátratekeredett csőrével.
Menekülni is próbált az istenadta, de nem tudott elrepülni,
hisz nem is látta volna szegény, hogy hova repül.
Csak verte magát mindenhez, a hátrafelé néző kis fejével.
Hívtam mindjárt a GALAMB HUNGÁRIÁ-s, ismeretlen ismerősömet,
hisz a tünetek annyira különlegesek voltak,
hogy neki ezekből nyilvánvalóan föl kellett ismernie a bajt.
Föl is ismerte.
Mondta egy vírus szép hosszú nevét, és közölte, hogy a kórság halálos.
Emberre nem veszélyes, de madárra igen.
Elvileg veszélyes lehet a saját picinyeimre is, a többi galambra meg pláne.
De azért biztosnak se biztos, hogy elkapta közülük valamelyik.
Prognózisként azt jósolta ez a jó nevű galambász,
hogy két-három hétig szenved majd itt nekem szegény jószág,
aztán éhen hal, hisz enni nem tud, a kitekeredett fejével.
Egy dolgot tehetek csak érte : vigyem orvoshoz és altassuk el.
Karton dobozban vigyem, amit aztán ki lehet dobni, a zacskóval együtt.
Hát így kerültünk délutánra Tamás Doktorhoz.
Azt hittem, elsírom magam, hogy még haza sem értem,
és máris mehetek az újabb, hosszú útra – de hát nem volt mese :
annyira dög nem lehetek, hogy hagyom szenvedni szerencsétlen galambocskát,
csak mert én lusta vagyok egy nap kétszer kimozdulni itthonról.
Fölhívtam a rendelőt : dugig voltak késő estig betegekkel,
de föl sem merült, hogy nem fogadnak.
Még ők kértek elnézést, hogy valószínűleg várakoznunk kell majd.
Tamás is azonosította a vírust már a telefonban,
de azért hagyott egy kis reményt, hogy hátha mégis más lesz a baj.
Sajnos nem lett más.
Szegény galambocska az utat még túlélte
(bár én közben többször gyanakodtam, hogy már meghalt a szállítóban),
de Tamás kimondta rá, amit mindketten sejtettünk előre :
hogy nincs mit tenni, rajta már csak azzal segíthetünk,
hogy megszabadítjuk őt a további szenvedésektől.
Nem előttem altatta el, átvitte egy másik szobába.
Elbúcsúztam szegénykémtől, szép álmokat kívántam neki
(miért pont ez a butaság jutott eszembe, nem tudom) -
és sose fogom elfelejteni ez utolsó pillantását, amit rám vetett.
Pedig hát nem tehettem érte mást...
nem adhattam mást neki, csak a megváltó halált.
De láttam a szemén szegénykémnek, hogy csalódott bennem.
Hazafelé keserűen röhögtem azon, hogy nincs mit tenni,
nekem péntekre a harminckettes busz van előírva :
hiába mondtam le a trafikot meg az állatos boltot, ott zötyögtem el előttük,
a reménytelenül lassú, késő délutáni csúcsforgalomban.
Útközben kidobtam egy kukába a szépséges szállító kosárkát
(mert mégis abban vittem szegény madarat, nem volt türelmem dobozt keresni),
pedig Tamás nem tartotta szükségesnek a likvidálását,
még fújt is bele valami fertőtlenítőt a megnyugtatásomra.
De én már nem akartam látni többé ezt a szállítót.
Amikor megvettem (elképesztően magas áron), már késő volt :
meghalt közben drága kis Pufikám, akit orvoshoz akartam vinni benne.
Azóta se használtam semmire : ez volt az első útja,
és ez se hozott szerencsét, csak halált.
Vagyis két szegény galambocska halála kötődött ehhez a kosárhoz :
nem akartam, hogy folyton rájuk emlékeztessen, ha csak ránézek.
Talán valaki megörül neki, aki megtalálja a kukában...
Biztos lesz annyi esze, hogy fertőtleníti, mielőtt használja.
Éppen hogy hazaértem vacsoraosztásra :
Csuvikám elkeseredett ordítását már a kapuból hallottam,
pedig emeleten lakunk, és a szobaajtó is csukva van, nem csak a bejárati.
Szegény kis rendmániás zsandárom már azt is nagyon zokon vette,
hogy délben a szokottnál hamarabb tűntem el itthonról,
attól meg végképp kiborult, hogy miután hazajöttem, elmentem újra.
Ilyet ő még nemigen tapasztalt a nálam töltött bő három évben -
olyat meg pláne nem, hogy éppen csak beessek az ajtón vacsoraosztásra.
Nekem is szokatlan volt a dolog :
kiderült, hogy sötétben már ismert terepen se tudok biztonsággal közlekedni.
Nem is szokásom – de azért nem örültem ennek a felfedezésnek.
*
Így aztán a szegény ágak estig ki se lettek csomagolva.
Igazában nem is volt kedvem hozzájuk nyúlni – pedig mennyire vártam őket !
Hiába tudtam, hogy a galambkának így a jobb, azért csak megviselt a halála.
Viszont az ágak nem tehettek semmiről,
így amiatt is szégyelltem magam, hogy nem örülök nekik eléggé.
Azt sem akartam, hogy összeszáradjanak,
így némi pihegés után mégiscsak nekiálltam szétválogatni őket.
Muszáj is volt megtennem, mert már a zacskóban láttam,
hogy sok a szép hosszú, egészen vékony fűzfavessző (vagy micsoda),
amikből kerek hintát lehet összecsavarni – de csak addig, míg meg nem száradnak.
Még Csipikéék kaptak egyszer egy ilyen hintát az egyik blogos barátnőnktől,
de hiába díszelgett az orruk előtt a mászókán, halálukig nem repültek rá soha.
(Mint ahogy magára a mászókára sem, vagy két éven át, szintén halálukig.)
Jelenlegi gazfickóim viszont imádták azt a kis kerek hintát,
és vigasztalhatatlanok voltak, amikor már annyira szétcincálták,
hogy muszáj volt levennem, mielőtt balesetet okoz.
Mivel fűzfaágakat azóta se sikerült szereznem,
nem sok reményünk volt egy újabb, hasonlóan kiváló hintára.
És most itt van !
Ez is meglett – majd hozza a Jézuska, és alighanem ez lesz az ajándékok csúcsa.
*
Lényegében meg is alkottam a hintácskákat mindjárt tegnap,
hisz ha megszáradnak a vesszők, már nem lehet összetekerni őket.
Mivel smucig vagyok és előrelátó, mindjárt két hintát csináltam :
ki tudja, mikor jutunk legközelebb ilyen kincsekhez,
nem lehet elpocsékolni egy hintára az összes vesszőt, még ha így soványka is.
Elosztottam igazságosan a meglévő készletet,
és inkább két sovány hintát kötöztem össze, mint egy kövéret.
Az egyik jó lesz most karácsonyra, a másik meg majd Csivike születésnapjára.
Addigra a karácsonyit biztosan szétcincálják, örülni fognak az újnak.
Így már arról az ünnepről is le van a gond : megvan hozzá a biztosan nyerő ajándék.
*
A mai meglepetésekkel viszont nem sikerült örömet szereznem, még eddig.
Pedig azt hittem, kitaláltam a madárkák délutáni programját :
a legvékonyabb, hajlékony kis fűzfavesszőkkel alaposan kidíszítettem a kalitkát,
befűztem őket a rács drótjai közé, ahol csak elérik kényelmesen a csőröcskék.
*
*
*
*
Hatalmas lelkendezést és hangos csámcsogást vártam – de persze hiába.
Csivike érdeklődését még csak-csak felkeltette az újabb rombolnivaló,
de Csuvikán igencsak rajta van a bikaság,
nem hagyta Csivit egy percig sem a rágicsákkal foglalkozni,
ment utána, mint az árnyék, hogy inkább vele törődjön, ne az ágakkal.
*
>
Csivike meg hagyta magát lebeszélni.
Később láttam őt a kalitka ajtajában egyedül ücsörögni,
és kóstolgatta is az onnan elérhető ágacskákat – de nem volt velük megelégedve.
Nyilván furcsállotta a még zöld vesszőcskék állagát,
és úgy döntött, hogy majd akkor gyilkolja őket, ha barnák lesznek és szárazak.
Mert a száraz fűzfa rágicsákért általában odavan – ezeket meg most nem kéri.
*
*
Ki érti ezt ?
Rendes hullámos papagáj kedveli a zöldet – de ez a kettő nem.
Legalábbis eddig még egyikük se rágcsált semmit az újdonságokból, órák óta.
Viszont az idő nekünk dolgozik :
ha megszáradnak és megbarnulnak az ágacskák, nyilván imádni fogják őket.
*
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
*
budgieee 2015.11.24. 13:01:11
A galambot nagyon sajnálom, mindig rossz ilyet átélni. Ezek után viszont már én is azt mondom hogy kockázatos amit csinálsz. A 2 kis saját tollasod miatt nem kéne ilyen jó kapcsolatot ápolnod a galambokkal.
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2015.11.24. 18:27:01
csak küldtem képeket arról, hogy hol mindenhol használunk ágakat,
és mondtam, hogy bármilyen méretűt, bármilyen vastagságút tudunk használni.
Mielőtt elmerülhettünk volna a részletekben, már itt is voltak az ágak. :-))
Nyilván azokból válogatott a boldog tulajdonos, amiket hamarjában a legkönnyebben el tudott érni.
Én is jobban örültem volna nagyobb, vastagabb ágaknak (majd biztos lesz még olyan is),
ám a helyzet az, hogy vonaton cipeli fel őket Pestre a gazda felesége,
és nyilván a munkahelyére is BKV-val viszi be, ki tudja, milyen messziről.
Nem kívánhatom tőle, hogy ölnyi ághalommal közlekedjen, mert az kényelmetlen és baleset-veszélyes.
Azért így is volt a csomagban egy-két vastagabb ág,
majd talán holnap beteszem a nagyobbik "vázába", ami oda illik.
A galambokra nem tudok mit mondani.
Nekem is komoly lelkiismereti probléma (és egyre nagyobb teher), hogy itt vannak -
de hát ők is madarak, épp úgy, mint a saját két picikém.
Igazában őket is a sajátjaimnak érzem - pedig hát ez hülyeség.
Sajnos még mindig ők az igazi szerelmeim, a benti két kis karácsonyfadísz csak pótmadár.
Viszont galamb-méretű szárnyassal nem mernék együtt élni.