Nem akartam írni a galambokról, de úgy tűnik, megkerülhetetlen.
Túl sok értelme nincs ugyan, de hiába jópofizok itt csalfán a saját madárkáimról,
attól még az igazság az, hogy egészen mással van tele a fejem,
és mindenhez van inkább kedvem, mint kedélyes meséket írni a picinyeimről.
Pedig megérdemelnék, hiszen ők nem tehetnek semmiről.
Viszont ami az erkélyen folyik, az már jóval több az elviselhetőnél,
és ha másért nem, azért kell szót ejtenem róla,
hogy ha soron kívül megtalálna az infarktus vagy a gutaütés,
legalább maradjon nyoma, hogy mi bajom volt a világgal.
Az elmúlt hétvégén (ma is vasárnap van) tényleg azt hittem, hogy itt a végem,
szabályosan rosszul voltam napokig az élményeimtől,
amikre persze még az átkozott melegfront is rátette a magáét.
Az előzményeket majd mindjárt mondom, de ami végképp kihúzta alólam a talajt,
az múlt pénteken történt, még nyolcadikán, teljesen váratlanul.
Könyvtárba indultam, de békével nem jutottam messzire, csak a sarokig :
ott azt kellett látnom, hogy egy galambocska hasal a kavicson,
vérző sebbel a nyakán, amely sebből éppen egy dolmányos varjú falatozik.
Hogy meglőtték szegénykét (a játszótér sarkán, mellesleg),
vagy a hatalmas varjú harapott ki belőle egy darabot, azt nem tudom.
Utóbbi eset sincs (talán) kizárva, mert a galambocska fiatal lehetett
(méretéből ítélve), alighanem épp most tanult repülni.
Gyönyörű madárka volt, egészen különleges, sötét rozsdabarna -
és talán még élt, amikor fölfedeztem.
Leguggolni nem tudtam mellé, hogy jobban lássam,
mert nehéz volt a hátizsákom a könyvektől -
de igazában hátizsák nélkül se tudok fölállni guggolásból, kapaszkodás nélkül.
Amennyire tudtam, lehajoltam hozzá, és figyelgettem hosszú percekig :
semmilyen életjelt nem adott, nem moccant és nem nyitotta ki a szemét -
viszont a fejecskéje még nagyjából a helyén volt, mintha tartaná.
Igaz, egyébként is úgy hasalt, hogy a feje “magától” is maradhatott a helyén.
Járt az agyam vadul, hogy most mit tegyek.
Péntek délután elvileg rendel Tamás Doki – na de hol van ő mitőlünk ?
Kell egy óra, amíg odaérek – de előbb még vissza is kéne mennem a lakásba,
hogy kipakoljam a könyveket, és keressek valami alkalmas dobozt,
mert a jó kis szállító kosárkát kidobtam tavaly,
miután a halálos vírussal fertőzött galambkát vittem benne Tamáshoz.
Szegény kis gyönyörűség ennyi időt biztos nem bírna ki, még ha esetleg él is.
Eleve csak azért vihetném Tamáshoz, hogy altassa el, ne szenvedjen tovább -
hisz a torkán cseresznyényi lyuk tátong, ezen nemigen lehet segíteni.
Egy darabig lamentáltam fölötte, teljesen összezavarodva, tehetetlenül -
végül sorsára hagytam szegénykét, iszonyú lelkiismeret-furdalással,
abban a reményben, hogy már úgysem él, hisz lélegezni se látom.
Végsőkig agyoncsapva, eszement állapotban talpaltam a könyvtár felé,
és dühödt-keserűen ágáltam útközben a sorsom ellen,
amely nem hagy a galambkáktól szabadulni,
de azt sem engedi, hogy továbbra is gondoskodjak róluk, mint régen.
Miért kellett találkoznom ezzel a haldokló kis gyönyörűséggel ?
Miért pont most falatozott belőle a varjú, amikor én arra jártam ?
Miért dob elém a Galamb-Gondviselés ilyen tragédiákat,
amikor tudja jól, hogy nem önszántamból hagytam cserben a pártfogoltjaimat ?
Van elég bajom így is a lelkiismeretemmel – miért kell még fokozni ?
Hogy mi lett volna (talán) a jó megoldás, az csak másnap jutott eszembe.
Van a házunkban is állatorvosi rendelő, csak nem madaras :
hátra kellett volna szaladnom hozzájuk, hátha volt éppen rendelés,
és megkérdezni őket, vállalják-e szegény tubi elaltatását, ha még él.
Föl lehetett volna hívni Tamást, hogy adjon instrukciókat a kollégájának,
ha esetleg ő nem tudja, hogyan kell ezt csinálni egy madárral.
De hát ez már csak képzelgés... sajnos, túl későn jutott eszembe.
Az se biztos, hogy volt éppen rendelés péntek délután
(sőt az se, hogy megvan még az a rendelő, mert sose járok arra) -
és főleg az nem biztos, hogy élt még szegény galambka, amikor rátaláltam.
Hazafelé már biztosan nem élt : addigra elterült a kavicson.
Tulajdonképpen csak akkor jutott eszembe, hogy odafelé esetleg még élhetett,
amikor láttam őt egész más pózban, kiterülve, úgy másfél órával később.
Szegény galambocska tragédiája már csak hab volt a tortán :
e nélkül is épp eléggé megvisel a mindennapi szembesülés azzal,
hogy mit tettem a szerencsétlen fajtársaival, akik mindeddig számíthattak rám.
Abban igaza lett a szomszéd Andrisnak meg Tamás Dokinak,
hogy éhen nem halnak nélkülem se szegény kis kosztosaim -
csak arra nem voltam felkészülve én magam sem,
hogy mit hoz ki belőlük a hajléktalanság.
Tudtam, hogy nehéz lesz (hát még nekik), de nem gondoltam, hogy ennyire.
Épp a szegény kisgalamb tragédiája előtti napon,
múlt csütörtökön adtam ki több ezer forintot művirágra,
mert a tavalyi csokrokat nagyon összepiszkították a galambok,
azokat már kidobtam, nem lehetett tovább használni őket.
Üresen állt a nagy virágláda (mármint hogy tele földdel, de virágok nélkül),
így viszont fészeknek nézték szegény galambocskák, jobb híján.
Sejtettem, hogy így lesz, de erre se tudok jó megoldást :
boldogan eltüntetném azt is az erkélyről, hogy tényleg csupasz legyen,
de nem tehetem, mert Csipike és Csupika oda vannak eltemetve.
Bánom már, hogy így döntöttem annak idején –
ám ezen most már nem lehet segíteni.
Készséggel eltemettetném őket rendesen, bármennyibe is kerül,
ha volna Budapesten kisállat temető – de nincs.
Legalábbis a neten nem találok ilyet, pedig épp nemrég olvastam valahol,
hogy már minden nagyobb városban van lehetőség a kis kedvencek temettetésére.
Ehhez képest csak az alsónémedi temető hirdeti magát,
azon kívül csak hamvasztásról esik szó.
Az én kicsikéimet viszont hamvasztani már nem lehet, közel négy év után.
Így aztán marad az eddigi sírocskájuk, a hatalmas virágláda az erkélyen.
Csakhogy a galambkák meg nem tudják, hogy az egy temető :
ők ott akarnak életet adni, ahol Csipikéék porladnak.
De amíg idáig eljutottak !
A szívem szakadt meg minden áldott nap, amikor azt kellett látnom,
akárhányszor kinéztem az erkélyre, hogy Tubianyu sírva keresi a fészkét.
Százszor is odament naponta szegénykém a lekopasztott erkély üres sarkába,
ahol évekig a jó kis fészke állt,
és nem bírt beletörődni, hogy most nincs ott semmi, hiába keresi.
Csak totyogott szegénykém tanácstalanul,
hogy ő jól emlékszik, itt volt a lakása,
egész biztos, hogy nem tévesztette el a házszámot.
Most meg akkor hova tojjon, ha egyszer eltűnt a jó kis fészek ?
Kínjában fedezte föl a nagy virágládát a boldogtalan,
bár az fészkelésre egyáltalán nem alkalmas, hisz nem biztonságos.
Bár ha belegondolok, hogy hol mindenhol fészkelnek szegény galambok...
De hiába tudom, hogy máshol se biztonságosabb,
nem engedhetem a fészkelést a teljesen védtelen ládában, a semmi közepén.
Vesztettem már el épp elég galambgyereket az évek során
(amíg még nem voltam rendesen felkészülve a fészkeltetésre) :
a biztos halálra ne szülessen itt meg nekem senki !
Mindenesetre szívszorító volt látni szegény Tubiszülőket,
bűbájosan összebújva az akkor még üres ládában.
Akaratlanul is megzavartam őket naponta többször,
hisz még mindig a kisszobából szellőztetek,
ők pedig a láttomra azonnal elmenekülnek.
Aggódtam is pár nap után, mert szegény Tubianyu egyre rosszabbul nézett ki,
féltem, hogy majd elakad benne a tojás, ha nem tud nyugodtan tojni.
De tojáska nem lett, Tubianyuék viszont továbbra is őrizték a ládát.
Ekkor határoztam el, hogy muszáj soron kívül megvennem a virágokat,
noha egyébként csak Csipikém halálának évfordulójára terveztem, majd májusban.
Mentem tehát a piacra, a kínai boltba, ahol művirágokat árulnak.
Azt hittem, a virágok láttán majd megértik a galambkáim,
hogy a szép nagy virágláda nem jó fészek a számukra.
Elég rusnyácska virágokat találtam, de most nem a szépségük volt a fontos,
hanem az, hogy betöltsék a ládát, és lehetetlenné tegyék a fészkelést.
Be is zsúfoltam az összes új virágot a helyére még akkor este,
amikor hazahoztam őket, bár a kétféle csokor végképp nem illett össze,
elképesztően ronda lett tőlük szegény kicsikéim sírocskája.
Másnap (a sarki galambka halálának reggelén) nem is bírtam tovább.
a sárga rózsákat mégiscsak kiszedtem, mert úgy találtam,
hogy eléggé betölti a teret a maradék öt csokor, magában.
*
Másnap vagy harmadnap gyanús volt ugyan,
hogy mintha le lennének taposva a virágok – de igazában nem hittem el.
Annyira buta nem lehet egy galamb, hogy művirágok közé,
arra a semmi kis szabad helyre akarjon tojást tojni.
*
Pedig így volt.
Eltelt talán három nap,
és nem is egy, hanem mindjárt két tojást találtam a ládában.
Nem akartam hinni a szememnek – de bizony ott voltak.
Dobhattam ki őket – vérző szívvel, de kegyetlenül.
Jöttek mindjárt a szülők a merénylet láttán,
ott zokogtak szívet tépően az erkélyrácson, hogy mit csináltam a gyerekeikkel.
Ekkor vettem csak észre, hogy nem is Tubiapuék a kárvallottak,
hanem a Gonci-szülők. Goncianyut megismerném ezer galamb közül is.
Pedig az üres ládában még Tubiapuék próbáltak fészkelni...
Úgy látszik, harc dúlt még ezért a nyomorult, alkalmatlan fészekért is.
*
Mit volt mit tenni :
a tojáskák likvidálása után azonnal visszadugdostam a sárga rózsákat a ládába,
hogy végképp ne maradjon hely szegény kis hajléktalanjaimnak.
Teljesen biztos voltam benne, hogy itt most már tojni nem lehet,
hisz ki van zárva, hogy egyáltalán beférjen Goncianyu a virágok közé.
Ehhez képest ma délelőtt ketten jöttek ki onnan.
Igenis befértek – hogy hogyan, azt egyszerűen el se tudom képzelni.
*
Most itt tarunk.
Goncianyu a bánat és a kiszolgáltatottság eleven szobra -
hogy én mi vagyok, arról meg már ne is beszéljünk !
Ezt egyszerűen nem lehet kibírni.
Miért kényszerít arra a világ, hogy gonosz legyek ?
Mit ártottak ezek a szerencsétlen madárkák a hülye szárnyatlanoknak ?
Miért csupa szenvedés a drága kis életük, mikor ők teljesen ártatlanok ?
Milyen magyarázat lehet arra, amit művelek velük ?
Ebbe egyszerűen bele kell pusztulni – mert az volna az egyetlen mentségem.
*
(2016)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
R Andi 2016.04.18. 11:24:43
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2016.04.18. 11:47:45
Jobb is, hogy nem olvastad el, nem illene a névnapi hangulatba.
Isten éltessen sokáig !