Ez megint egy olyan mese, amit hetekkel ezelőtt kellett volna megírnom.
Ha jól emlékszem (és alighanem igen, mert igyekeztem megjegyezni a dátumot),
még április 21-én részesültem abban a hatalmas megtiszteltetésben,
hogy az esti búcsúzkodásnál Csuvi Gyerek összeszedte minden bátorságát,
és ő is adott jóéjt-puszit a kisujjamra, ami odáig csak Csivike kiváltsága volt.
Rajtam nem múlt a dolog, és alighanem Csuvikán sem :
puszilta volna ő korábban is a Mami kisujját, ha lett volna hozzá mersze.
De nem volt, mert nyilván emlékezett szegénykém a legelső leckére,
amit még pici korában adott neki Csivi Banya : hatalmas kokit kapott a fejére,
amikor először (és utoljára) arra vetemedett,
hogy okosan és ügyesen lenyaljon egy vízcseppet a kisujjamról.
*
Előző madárkáim rendszeresen (és boldogan) ittak esténként az ujjaimról,
ám Csivikét erre az egyre nem tudta megtanítani szegény Csupika, amíg élt,
mert a Kisasszonynak nem volt elég bátorsága egy szárnyatlan megérintéséhez.
Aztán ez valahogy így maradt végleg :
hiába táncikált később már Csivike is számtalanszor a tenyeremen,
az ujjamról továbbra sem fogadta el soha a vízcsöppeket.
Azt viszont nem bírta elviselni az alig hiú kis lelkével,
hogy Csuvika (gyüttment új madár létére) meg merjen tenni olyasmit,
amihez neki nincs elég bátorsága, vagy egyéb okból nem tartja helyesnek.
Például azért nem, mert a Mami az övé, tenyerestül, ujjastul, mindenestül.
Hogy jön ahhoz egy ilyen Csuvi Gyerek,
hogy barátkozni akarjon az ő jogos és kizárólagos tulajdonával ?
Úgyhogy Csuvika helyre lett rakva rendesen, mindjárt első alkalommal,
amikor próbált valami személyesebb kapcsolatot alakítgatni velem szegénykém.
Majd’ a szívem szakadt meg, akkorát csapott a fejére a féltékeny Banya.
Nem is mert azóta se közelíteni az ujjamhoz esténként a boldogtalan,
pedig mindig vágyakozva nézte, hogy Csivike szórja rá a puszikat.
Hogy most mitől fordult meg a kocka, nem tudom.
Talán úgy volt vele Csuvika, hogy nincs túl sok vesztenivalója,
hisz így is, úgy is kikap Csivikétől szinte minden este,
hiába nem csinál semmi olyasmit, amit a Banya szerint nem kellene.
Az első, bátortalan pusziról azt hittem, csak egyszeri, kivételes alkalom volt
(hisz Csuvika természettől fogva is egy óvatos, tartózkodó madárka,
nem olyan hízelgős és barátságos, mint jobb napjain Csivike),
de nagyon úgy tűnik, hogy tévedtem : eltelt azóta bő három hét,
és bizony minden este megkapom Csuvikától is a finom kis puszimat.
Bár azért arra nagyon vigyázok,
hogy az éjszakai kölesfürtje túlsó oldalán nyújtsam be neki az ujjamat,
nem középen, ahol Csivike könnyen elérhetné azt a szegény kis Csuvi-kobakot.
Mivel a búcsúzkodásnál már majdnem teljesen sötét van,
Banyácskámnak nem is kötelező észrevennie, hogy mi történik a túloldalon,
így különösebb tekintélyvesztés nélkül szemet hunyhat a puszi fölött.
*
Így is van épp elég dolog, ami fölött nem huny szemet, még véletlenül sem.
Szívszorító látni (és csak nézni, tehetetlenül),
mi mindent kell elviselnie Szépséges Hercegemnek az ő rigolyás barátnőjétől.
Hogy a kakasülő mindkét végén Csivike szeretne aludni,
és estéről estére meg kell harcolnunk Csuvika hálóhelyéért,
az már nem újdonság – az viszont annál inkább,
hogy Banyamadár újabban a hideg vizet is sajnálja Csuvikától.
Én meg csak állok ott bambán, és nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek.
De inkább sírni volna kedvem, hisz tudom, hogy Csuvika szomjas.
Esténként szokott inni szegénykém, már a takaró alatt, közvetlenül lefekvés előtt.
Napközben ő valahogy nem ér rá ilyesmivel foglalkozni,
és ha úgy adódik, hogy van alkalmam megkínálni vízzel, akkor se szokta elfogadni.
Nála este jön el az ivás ideje – legalábbis régebben így volt.
Elkövettem azonban azt a hibát,
hogy néhányszor túlságosan lelkesen dicsértem Csuvikát,
amiért ilyen helyes kis gödény, és percekig képes vedelni egyfolytában.
Természetesen a kezemben tartott itatóból,
mert ilyenkor már fönt ülnek a kakasülőn, szorosan egymás mellett.
Csivike egy darabig tűrte, hogy lelkendezem Csuvika feneketlen bendője láttán,
ám egy idő után elszakadt nála a cérna, pedig őt is dicsértem mindig.
Csak hát ő nem szokott olyan hosszan és látványosan vedelni, mint Csuvika,
mert napközben is gyakran iszik, és ha kínálom, mindig elfogadja.
Lényeg a lényeg : amikor Banyácskámnál betelt a pohár,
megint csak hatalmas kokit nyomott Csuvika fejére, az itató peremén,
hogy most már elég legyen a produkcióból, lelkendezzen inkább őérte a Mami.
*
Azóta (ha hiszitek, ha nem) Csuvika nem mer esténként inni.
Pedig szomjas szegénykém, ez nyilvánvaló : mozdul is boldogan az itató felé,
de aztán eszébe jut, hogy nem szabad, és csak nézi a vizet, vágyakozva.
Ha netán mégis beledugja a pici csőrét, Csivike máris rámordul :
mást nem is kell tennie, mert a hangjára Csuvika úgy kapja ki a fejét a tálkából,
mint akit a darázs csípett meg, és többé oda se mer fordulni a víz felé.
Ilyenkor nincs mit tenni : reggelig szomjazik szegénykém.
Reggel már szabad innia, az nincs neki megtiltva.
Egyelőre.... mert hogy mi jöhet még, azt csak Csivike tudja.
Az esti szomjazásnál jobban már csak akkor sajnálom szerelmetes madárkámat,
amikor a legbűbájosabb enyelgés kellős közepén éri őt a keserves csalódás.
Épp tegnap is volt részem egy ilyen jelenetben, de láthatom szinte mindennap.
*
Csivike ült a jobb első sarokboton, ami az ő kedvenc étterme,
és zabocskát falatozott a kezemben tartott etetőből.
Jött persze rögtön Csuvika is, mert legjobban úgy szereti etetni Csivikét,
hogy felugrik a tálka peremére, amiből Őnagysága éppen eszik.
(Majd keresek régebbi képet, mert mostanában ilyen nem készült.)
Csivike épp jó kedvében volt, szívesen fogadta Csuvika bókjait meg a csőrét,
én pedig majd’ elolvadtam a gyönyörűségtől,
míg tartottam az etetőn Csuvika mázsás fenekét,
és csodáltam a madárkáimat, hogy milyen édesek tudnak lenni,
amikor épp nem veszekszenek, hanem béke van köztük és szeretet.
Csivike boldogan és elégedetten, hálásan nyüszögött,
Csuvika pedig beleadott apait-anyait az erőlködésbe,
hogy megfelelő vacsorát produkáljon a csőréből szíve hölgyének.
Angyal szállt le a kalitkára, el se lehetett képzelni,
hogy ez a bűbájos párocska nem imádja egymást reggeltől estig, mindennap.
El tudtam volna nézni akármeddig az én két kis tündérkémet -
mígnem Csivike gondolt egyet (alighanem jóllakott),
és a legváratlanabb pillanatban, a szerelmes dorombolás kellős közepén,
egyszerre csak kirántotta a csőrét Csuvika csőréből, és zutty :
szegény lovag már repült is a tálka pereméről, korántsem önszántából.
Áldott lelkületű arája lökte le a kalitka fenekébe,
amikor úgy találta, hogy már eleget nassolt a csőréből.
Csuvika keservesen sírt –
én meg majdnem vele együtt, hisz mást nem tehettem érte.
El nem tudjátok képzelni a bánatos kis képét, ahogy nézett rám,
és panaszolta sírós hangon, hogy ő most igazán nem csinált semmi rosszat,
sőt a lelkét is kitette, hogy Csivike kedvében járjon, mégis ez a hála.
Csivi Banya meg csak vigyorgott kajánul, fittyet hányva a pirongatásomra,
mint aki biztos a dolgában, és pontosan tudja, hogy bármit megengedhet magának,
mert ha százszor megkínozza naponta Csuvikát,
az a kis mafla százegyedszer is vissza fog jönni, és könyörög, hogy etethesse.
*
(2016)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
Új kommentek