Itt vagyok megint, Kedveskéim, és örömmel jelentem,
hogy gyengélkedő Hercegem tegnap végre ismét nekivágott a Nagy Kalandnak :
kerek huszonöt napnyi raboskodás és búslakodás után végre szárnyra kelt.
Nem mondom, hogy túl nagy sikerrel (a mászóka előtt ért földet, azaz padlót),
de legalább már megpróbálta, és kimozdult egy kicsit az unalmas ketrecből.
Illetve nem is kicsit – de erről majd később.
*
Előbb elmondom, hogy mire utal a cím.
Elég szégyen, hogy még a tizedik évfordulónkról sem emlékeztem meg,
pedig a madárkákkal nagyon is megünnepeltük október huszadikán,
hogy tíz éve írok blogot, tíz évvel ezelőtt lett belőlem Szárnyatlan Mami.
Az igazi persze úgy volna, ha Csipikével és Csupikával ünnepelhetnék,
hisz ők voltak az első madárkáim, őket hoztam haza tíz évvel ezelőtt -
de hát erről sajnos másképp rendelkezett a Papagáj-Gondviselés,
drága pici tündérkéim már csak lélekben lehetnek velünk.
De azért Csivikével és Csuvikával is megünnepeltük rendesen,
hogy tíz éve laknak madárkák ebben a lakásban.
*
*
Előző este volt almás tojás, ahogy kell,
és persze tojásos rúd, ami nélkül nem ünnep az ünnep.
Mindkettővel óriási sikert arattam (nem mindig egyforma a fogadtatás),
és Csuvi Gyerek vigasztalhatatlan, mióta a második rudacskát is elpusztította,
gyakorlatilag egyedül, Csivike igen csekély közreműködésével.
*
Mert ugyan elvileg Csuvika gyengélkedik, de mostanában Csivike volt rosszabbul.
Illetve ez így nem is pontos, hisz a Szépséges Kékséges egyáltalán nincs rosszul :
azon kívül, hogy elfelejtett repülni, nincs a világon semmi baja.
Ez persze épp elég nagy csapás egy madárnak,
de Csuvikán még csak az se látszik, hogy búslakodna :
reggeltől estig be nem áll a kis csőre (legföljebb akkor hallgat, ha eszik),
jön-megy, szónokol, udvarol fáradhatatlanul, és éjjel-nappal eteti Csivikét.
Szegény kis tündérem meg nem nagyon vevő erre az állandó imádatra,
annál kevésbé, mivel ő nem futja a csúcsformáját mostanában.
Betegnek se mondanám, de nincs is jól, az biztos – vagy legalábbis valószínű.
Kommentekben már említettem, hogy hetek óta billeg a farka,
ami nem rendes dolog egy madártól, hacsak nem eszik vagy szövegel.
De Csivike farkincája nyugalmi helyzetben is billeg, a légzése ütemére.
*
Nézegettem és gyanakodtam már egy ideje, mire végül is lefilmeztem,
és átküldtem Tamás Doktornak három videót, még október közepén.
Két nap múlva itt volt a válasz : Tamás is úgy látja, ahogy én gondoltam,
hogy Csivike légzése valamiért kicsit nehezített.
De nem mondta, hogy rohanjunk hanyatt-homlok a rendelőbe,
csak azt javasolta, hogy esetleg meg kell majd röntgenezni a madarat,
ha tartósan fennáll ez a farok-billegetős állapot.
Voltaképpen már akkor is tartósan fennállt, amikor egyáltalán levelet írtam,
viszont Csivike nem tűnt komolyan betegnek,
noha kétségtelenül bágyadtabb volt a szokásosnál.
Viszont ezt lehetett az esős, borongós időjárásra is magyarázni,
mert az ilyesmi Csivikét mindig is a földhöz vágta, mióta csak ismerem.
Vagyis megint nem tudtam dönteni : a röntgen egyáltalán nem veszélytelen,
Banyácskám igazában nem beteg, bár vélhetően nem is egészséges :
ki tudja, mivel sodrom őt nagyobb veszélybe ?
Fölöslegesen röntgeneztetni nem szeretném, ugyanakkor azt is tudom,
hogy a madarak nagy színészek, sokáig titkolják, ha valami bajuk van :
jól dönteni ebben a helyzetben nem is olyan egyszerű.
De azért másnap mégiscsak fölhívtam a rendelőt, biztos, ami biztos.
Nehogy később kiderüljön, hogy mégiscsak szükséges lett volna az a röntgen...
Tizennyolcadika volt, amikor telefonáltam :
legnagyobb döbbenetemre huszonhatodikára kaptunk időpontot,
hamarabb nem talált szabad helyet a betegirányító hölgy.
Azt viszont felajánlotta vigaszul, hogy ha közben nagy baj lenne,
sürgősséggel bármikor mehetünk, csak szóljak oda, mielőtt indulunk.
*
Talán így volt a legjobb.
Először ugyan a frász tört, hogy mi lesz velünk több mint egy hétig,
és nem győztem vizslatni szegény tündérkémet, hogy nincs-e rosszabbul -
végül azonban úgy találtam, hogy az állapota inkább javul, mint romlik,
és a tervezett látogatás előtti napon lemondtam a dokit.
Nem voltam ugyan biztos benne, hogy jól teszem - de abban meg pláne nem,
hogy van-e értelme vállalni az orvoshoz cipeléssel járó tortúrát,
mikor Csivike nem is igazán beteg, az idő viszont nagyon is hűvös és esős.
Meg a röntgentől is nagyon féltem, mert a madaram nem volt annyira rosszul,
hogy érdemes legyen vállalni az elkábítással járó kockázatot.
Ha netán nem ébredne föl pici tündérem, sose bocsájtanám meg magamnak,
hogy akkor halt bele a röntgenbe, mikor nem is volt igazán beteg.
Így aztán abban maradtam magammal, hogy jobb egy beteg madár, mint egy halott -
a betegirányító hölgy pedig ismét biztosított róla,
hogy soron kívül is mehetünk bármikor, ha netán mégis szükséges lenne.
Az időpontunkat átrakattam november közepére,
amikor Csuvikának úgyis aktuális lesz már a karomvágás, és mindenképp menni kell.
Majd akkor megnézi Csivikét is Tamás, ha addigra se jön rendbe.
De talán rendbe jön... Vagy ha nem, a doki se tudna segíteni rajta.
Nem azért, mert nem elég kiváló, hanem mert úgy látom,
Csivikém állapota az időjárással, illetve a fűtéssel van összefüggésben.
Igaz, hogy eddig ilyet sose tapasztaltam, pedig velem van már négy és fél éve.
Most azt látom, hogy neki is melege van, és neki is kevés a levegője a szobában.
Ez korábban csak Csuvikára volt jellemző, Csivike mindig meg akart fagyni.
Most meg nem győzök vigyázni, hogy ne legyen idebent túl meleg,
mert úgy látom, Csivike akkor érzi jól magát, mikor én már kezdek fázni.
Arra is ügyelek, hogy naponta többször szellőztessek,
és megfogadtam két kedves blogos barátnőnk tanácsát is,
akik hosszabb ideje forszírozták a szoba levegőjének párásítását.
Valami kis vizecske eddig is díszelgett a komódon egy tálban,
leborítva egy felfordított gyümölcskosárral, hogy bele ne pottyanjon senki -
de most behoztam a konvektor és komód közti sarokba egy rusnya kis vödröt,
amire pont ráilleszkedik a mikró grillező rácsa, így volt mivel letakarnom,
hogy kellőképpen biztonságos legyen, senki se ugorhasson fejest a habokba.
Így most olyan három-négy liternyi víz párolog itt a szobában -
már amennyire párolog a hideg padlón, szegénykém.
De valamit talán így is számít, nem annyira száraz a levegő.
*
Hogy a víz tett csodát tegnap vagy a ragyogó napsütés, azt nem tudom,
de tény, hogy bágyatag Banyácskám lelkesen kirepült már reggel a mászókára,
és ott addig agitált, addig könyörgött és veszekedett, míg kicsalta Csuvikát is.
Huszonöt nap szünet után !
Mikor én már nem is hittem, hogy valaha még repülni fog !
Hát most repült – és ha röpködésben nem is,
a kint tartózkodás idejében alighanem behozta a lemaradását.
Kirepült már fél tizenegykor délelőtt, és este háromnegyed nyolckor ment haza.
Addig nem evett, nem ivott szegénykém, csak viháncolt boldogan, hogy kint van,
és lovagolta ész nélkül a pamutnőjét, az egyik kis kötélhinta bojtját..
*
Velem meg jól ki lett tolva, mert elég későn ébredtünk,
nem voltam még sehol, mikor Hős Vitézem már szárnyra kelt.
Állhattam neki kalitkát zuhanyozni éhgyomorra, reggeli nélkül, félig kómában,
mert nem lehetett elszalasztani a ritka alkalmat a takarításra.
Így is késtünk már három hetet, mert elvileg öthetenként van kalitka-zuhanyozás,
meg kellett volna lennie a negyvenedik héten, de persze nem lett meg.
Kinek volna lelke több órára átrakni valamelyik kis ketrecbe a madárkákat ?
Frászt kapnának szegénykéim, mert nem értenék, hogy mi történik velük.
Ha meg erőszakkal, saját kezűleg pakolnám rá a mászókára Csuvikát,
úgyse maradna ott ijedtében, és még esetleg össze is törné magát,
ahogy próbálna visszamenekülni a biztonságos kalitkába.
A mászókát pedig alighanem megutálná egy életre.
Így viszont mese nincs : kalitkát zuhanyozni akkor kell (és csak akkor lehet),
amikor Ő Urasága véletlenül éppen kirepül belőle, és nem csak pár percre.
Tegnap gyönyörűen sütött a nap, jókedvük volt a madárkáknak,
joggal reméltem, hogy nem veszik nagyon zokon a több órányi hajléktalanságot.
Én ugyan zokon vettem, hogy üres hassal kell nekiállnom egy ekkora munkának,
de hát úgy kell annak, aki nem képes időben lefeküdni éjjel és fölkelni reggel.
*
Pontosan délután háromra lettem kész : akkor azért már nagyon nem bántam volna,
ha Csuvika mielőbb hazarepül, hogy mehessek végre reggelizni.
Bármilyen éhes voltam, nem mertem kivonulni a konyhába,
mert Hős Vitézem általában azonnal hazarepül, ha eltűnök a látóteréből -
de hát mostanság ez a hazarepülés eléggé kockázatos, jobb, ha kéznél vagyok.
Gondoltam, biztosan éhes már, majd csak nekivág úgy is, hogy itt vagyok.
Igazam is lett, de sajnos nem járt sikerrel szegénykém, a szoba közepén landolt.
Megfogni nem akartam (magától nem jött segítséget kérni, mint a múltkor),
ő pedig nem hazafelé kezdett gyalogolni, hanem vissza, a mászókára.
Végül úgy mentem el reggelizni délután négykor, hogy a madárkák még kint voltak.
Csivike többször is hazarepült vízcsöppeket vadászni a frissen mosott kalitkáról,
és persze a bendőjét is megtömte közben, de szegény Csuvi nem mert elindulni,
pedig már a szokásos vacsoraidejük is elmúlt, és máskor éppen Csuvika az,
aki szinte percre pontosan jelzi nekem a vacsoraidőt, és ordítva követeli a jussát.
(Nem mintha nem lenne mit ennie, de neki a szertartás is kell,
hogy hozzam a magocskákat, és adjam a frisset a reggeli helyett.)
Iszonyúan éhes lehetett szegénykém, hiszen ő igazi kis evőgép,
naponta elég sokszor eszik, most meg már reggel óta koplalt.
Próbáltam neki segíteni : odahúztam a mászókát a kalitka közvetlen közelébe.
Az elején ez néha használt, mikor kezdtek gondjai támadni a repüléssel,
de újabban nem szokta kihasználni a felajánlott lehetőséget.
Mintha nem értené, hogy mit akarok tőle – pedig okos kis madárka.
Ilyenkor is arra szoktam gyanakodni, hogy talán a látásával van baj – nem tudom.
*
Mindenesetre most se kapott az alkalmon, hogy ott volt fél méterre a kalitkától
(pedig ennyit igazán tud repülni, és már nagyon éhes lehetett) :
legalább egy órája állt már a mászóka a kalitka mellett,
és az én éhező vitézemnek még mindig nem jutott eszébe, hogy mit kéne tennie.
Nézegette a kalitkát, de nem lendült neki a félméteres útnak.
Talán az nem tetszett neki, hogy felborult a rend,
olyan utat kellett volna megtennie, amihez nincs hozzászokva.
Végül Csivike oldotta meg a helyzetet (ő is gyógypedagógus, mint az öreganyja) :
szemléltetés végett elkezdett módszeresen oda-vissza röpködni azon a kicsi kis távon,
mintha csak mutatni akarná Csuvikának, hogy mit kell csinálnia.
Illetve nem “mintha”, hanem egyértelműen :
okos kis tündérem addig röpködött elszántan és hűségesen,
míg végül (a sokadik bemutató után) Csuvika is összeszedte a bátorságát,
és nagy merészen Csivike után vetette magát.
Inkább zuhant, mint repült szegénykém (talán túl kicsi volt a távolság),
de azért így is elérte szerencsésen a kalitka nyitott ajtaját.
Hát így lett nekünk szép tiszta kalitkánk,
és így esett, hogy huszonöt nap szünet után végre repült az én kis gazfickóm.
De ma nem akart repetázni a Nagy Mutatványból, köszönte szépen.
Igaz, ma a napocska sem sütött olyan hívogatóan, mint tegnap.
*
(2016)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
Új kommentek