Azért “megint”, mert a frász önmagában már foglalt, mint cím -
és (legnagyobb ámulatomra) nem is a picinyeimről szól, hanem a galambkákról.
Pedig esküdni mertem volna, hogy “Frász” címen egy hasonló esetet írtam le,
mint amiről most készülök beszámolni – ám az talán még a régi blogban lehetett.
*
Mindenesetre végül azt is megtaláltam, amire emlékeztem
(valamire mégiscsak jók a címkék), ugyanis nem érzek semmi késztetést arra,
hogy leírjam még egyszer ugyanazt, amit korábban már részletesen elmeséltem.
Mivel az élet sajnos néha ismétli önmagát, leszek olyan disznó,
hogy visszaküldelek titeket egy tavaly októberi mesébe,
mielőtt előadnám legújabb rémtörténetünket a mára virradó éjszakáról.
Feltétlenül olvassátok el a CSUVICSEK című bejegyzést – mégpedig most rögtön.
Az éjjel szerencsére egy “lájtos” változatot fogtunk ki ugyanebből a cirkuszból :
rohamokhoz szokott gyógypedagógusként azt mondanám, hogy ez csak kisroham volt.
De azért így is épp elég ijesztő – pláne úgy, hogy nem is rég adódott egy komolyabb.
Úgy két héttel ezelőtt szintén átéltünk egy hasonlóan szörnyű éjszakát -
azonnali hatállyal be is szüntettem utána a hajnali búcsúpuszikat.
Pedig Csuvika azóta is várja, tekergeti hátra a kis fejét minden éjjel,
mikor utoljára rájuk nézek a félsötétben, hogy rendben vannak-e.
De az a múltkori pánikroham pont akkor tört ki rajta,
amikor én odaléptem a kalitka elé, és nyújtottam be az ujjamat.
Azaz csak nyújtottam volna – mert még a rácsig se jutottam el,
mikor szegény Csuvikámon kitört a jól ismert őrület.
Tudom, hogy nem az ujjam okozta, de azért úgy döntöttem,
hogy nincs több hajnali puszi, jobb a békesség és a nyugodt éjszaka.
Így most már csak szóban kívánok nekik jó éjszakát, mielőtt én is lefekszem.
Tegnap (illetve már ma) ez elég későn történt, hajnali háromkor.
A madárkák békésen aludtak, nem észleltem semmi gyanúsat.
(Ezt úgy mondom, mintha valaha is lett volna okuk vagy előjelük az ilyen rohamoknak.
Pedig sose volt, se Csupikánál, se Csuvikánál. A lányok nálam még sose rohamoztak.)
Talán még le sem ért a párnára a fejem, máris mélyen aludtam, ámde nem sokáig :
alig múlt négy óra, mikor Csuvika keserves sírására ébredtem.
alig múlt négy óra, mikor Csuvika keserves sírására ébredtem.
Ugrottam mindjárt villanyt gyújtani,
és szegény kicsikémet az egyik legalsó boton találtam,
majdnem a kalitka fenekében, ahol egyébként sose járnak a madárkák.
Csivike pedig a középső botok egyikén csücsült, nyilván ijedtében,
hisz aludni a kakasülőn alszanak mind a ketten.
Csuvikának megint fogalma se volt, hogy hol van és miért,
de azért azt is láttam, hogy most nincs annyira magán kívül, mint legutóbb.
Ugrált szegénykém ide-oda, kereste a fölfelé vezető utat - csekély sikerrel,
pedig az utolsó ilyen rohama óta direkt nem veszem ki éjszakára a létrákat.
De nem verte magát össze-vissza a rácsokhoz – legalábbis nem annyira,
mint ahogy ez hasonló alkalmakkor elő szokott fordulni.
Meg is nyugodott aztán viszonylag hamar – akkor viszont attól rémült meg,
hogy nem értette, mi ez a ribillió a kalitka körül, éjnek éjszakáján.
Hosszas könyörgésemre és biztatásomra odáig eljutottunk,
hogy szerencsésen odatalált a jobb első sarokba, a kedvenc etetős botjukra.
Onnan azonban sehogy nem bírtam följebb imádkozni,
hiába mutogattam és magyaráztam, hogy hogyan tudna visszajutni a kakasülőre.
Csivike közben már rég fölkutyorodott szépen a helyére,
amikor látta, hogy rendeződnek a dolgok és vége az éjszakai cirkusznak,
de Csuvika semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy elhagyja a sarokbotot.
Végül ott is töltötte szegénykém az éjszaka hátralévő részét.
Mivel én megint egy szál semmiben csináltam végig ezt a félórás kis műsort,
a fagyhalál határán úgy találtam, hogy a sarokbot is pont elég biztonságos,
ha égve hagyom a legkisebb kislámpát, hogy ne legyen teljesen sötét.
Láttam, hogy Csuvika már megnyugodott, így visszabújtam az ágyba Isten nevében,
hogy lesz, ami lesz, de valamicskét azért még aludni is kéne az éjjel.
Bíztam benne, hogy ha sírni kezd valamelyik picikém, úgyis fölébredek újra.
Csuvikát ugyan féltettem a szokatlan hálóhelytől, de azért sikerült elaludnom.
*
Ő meg ott is ébredt délelőtt, szegénykém, ahol hajnalban elaludt.
Véletlenül le is fényképeztem : nem ő volt a célszemély,
csak azt akartam megmutatni nektek, hogyan alszanak télen a madárkák.
Ugyanis néha arra is gyanakszom, hogy túl sok rajtuk a takaró, kevés a levegőjük -
de hát muszáj alaposan betakarni őket (legalábbis én így gondolom),
mert a fűtetlen kisszoba ajtaja ott van szinte közvetlenül a kalitka mellett,
és onnan bizony húz a hideg rendesen, hiába vannak itt-ott eltömködve a rések.
A fűtést meg éjszakára nem viszem túlzásba, mert melegben nem lehet jót aludni.
Mivel elölről nincsenek betakarva az alváshoz, és egészen elöl alszanak,
elvileg elégnek kéne lennie a levegőnek a letakart kalitkában.
Bár persze ki tudja... lehet, hogy ezt csak én képzelem.
Ha meg nem a levegőtlenség a baj, akkor végképp nem tudom,
minek a számlájára írjam ezeket az éjszakai pánikrohamokat.
Évente egyszer-kétszer szoktak előfordulni (ez már Csupikánál is így volt) :
hogy Csuvikánál most mi okozta a halmozódást, arról végképp elképzelésem sincs.
*
(2016)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
Új kommentek