Hogy mekkora ökör vagyok, Kedveskéim, azt egyszerűen nem hiszem el !
Végül is (talán) nem lett baj abból, amit műveltem, de ez nem rajtam múlt :
még ha nem is rontottam vele Csivike állapotán,
alapvetően értettem félre múlt héten a doki szavait, illetve kérdését -
és ez bizony félelmetes, nem sok jót ígér a jövőre nézve.
A baj mindig akkor van, amikor az ember azt hiszi, hogy ért vagy tud valamit,
ezért rá se kérdez, mert biztos a dolgában – és közben rosszul érti az egészet.
Így jártam én most Csivikével meg a kalciummal.
*
Múlt héten a doki rákérdezett, hogy eszik-e a madárkáim a szépiát.
Én ezt magától értetődően úgy értelmeztem, hogy kapnak-e belőle eleget,
hisz a gond mindig abból szokott lenni, hogy kevés a szervezetükben a kalcium.
Pontosan nem emlékszem az akkori beszélgetésünk további részére,
de még rá is kérdeztem, hogy “Calcium Columba ?”
Mire a doki azt válaszolta, hogy “Inkább Korvimin.”
A KORVIMIN egy por alakú készítmény, amit almára kell szórni,
vagyis az adagolása kicsit se pontos és megbízható, én nem kedvelem.
A CC-t sokkal egyszerűbb itatni, ezért inkább azt kezdtem adni a madárkáknak,
abban a biztos tudatban, hogy a doki javaslatára cselekszem.
Bár kissé csodálkoztam, hogy ha Csivikének hiánya van kalciumból,
miért kakil tisztára meszet vagy homokot -
de igazában nem méláztam ezen, csak úgy megfordult a fejemben.
A madárkák pedig boldogan vedelték a kalciumos vizecskét,
sokkal nagyobb lelkesedéssel, mint máskor szokták.
Én ezt arra magyaráztam, hogy nyilván szükségük van rá, ha ennyire kívánják.
Csuvika röpképességén javított is az ötnapos kúra, sőt talán Csivikéén is,
mert ő is sokkal aktívabb lett, sokkal többet röpköd, mint korábban -
viszont a pottyantmányai nem lettek szebbek a kalciumtól,
még az a csoda, hogy nem fordult (sokkal) rosszabbra a helyzet.
Ugyanis (mint tegnap kiderült) a doki nem azért kérdezett rá a szépiára,
mert arra gyanakodott, hogy kevés lehet Csivikében a kalcium,
hanem épp ellenkezőleg : attól tartott, hogy sok.
Én meg pumpáltam bele még többet, a hatalmas eszemmel.
Nem tudom, hogy szegény doki csak engem akart vigasztalni vagy tényleg így van,
de azt mondja, a folyékony kalciummal nem csináltam nagy bajt,
csak szilárdból nem kéne most egy darabig a madárkáknak kapniuk.
Olyannyira nem, hogy el is lettek tiltva a homoktól.
Ezt legalább jól gondoltam, a magam esze szerint is, hogy a homok lehet a bűnös.
Azt mondja Péter, ha egy hónapig nem látnának egy szem homokot se,
akkor sem állna le az emésztésük, annyira föl lehet töltve homokkal a zúzájuk.
Most egy hétre lettek eltiltva a homokevéstől –
és persze nem kéne forszíroznom a csőrkoptatókat se.
(Utóbbiakat nem is látogatják egyáltalán, mióta itták a sok kalciumos vizet.)
Mindenesetre alighanem érdekes lesz szegény madár kalciumszintje a vérképében,
közvetlenül az ötnapos CALCIUM COLUMBA-ivászat után.
*
Mert bizony lesz Csivikének vérképe – megszenvedtünk érte rendesen, mindhárman.
Mondtam már, hogy jó későre, délután fél ötre kaptunk időpontot :
tudtam, hogy ebből nagy sírás-rívás és hiszti lesz,
hisz nem engedhetem ki őket, egész nap raboskodni fognak a madárkák.
Így is lett : pechünkre gyönyörűen sütött a nap, a picinyeim meg voltak őrülve,
nekem meg a szívem szakadt meg értük, hogy nem jöhetnek ki pont most,
mikor végre boldogan röpködtek mind a ketten, két nap egymás után.
De hát nem kockáztathattam, hogy esetleg ne jöjjenek vissza időre a kalitkába,
és ne tudjunk elmenni a doktor bácsihoz, akihez nem könnyű időpontot szerezni.
Így aztán szenvedtünk (ők ordítottak, én meg hallgattam) délután háromig.
Háromkor kezdtem begyűjteni őket (ami most simán és gyorsan sikerült),
gondoltam, fél négykor elindulunk, hátha dugóba kerülünk, el ne késsünk.
Hogy taxival megyünk és jövünk, az nem volt kérdés : kerül, amibe kerül,
annyira csúszósak a járdák itt nálunk is meg a Jász utca környékén is,
hogy nem kockáztathatom a hanyatt esést a dög nehéz, óriási szatyorral.
Megint nagyon kedves sofőrt kaptunk (mindig a FŐTAXI-t hívom),
a fuvar pedig kevesebbe került, mint legutóbb, mert más úton mentünk.
Dugó nem volt, odaértünk félórával előbb – és sorra kerültünk egy órával később.
Mármint a megbeszélt időpontunkhoz képest. Így összesen másfél órát várakoztunk.
Ez volt a minimum, amit megérdemeltünk (legalábbis én),
hisz mi is szoktunk soron kívül menni, időpont nélkül :
olyankor mások várakoznak, miattunk, hiába van kialkudott időpontjuk.
Hát most mi is várakoztunk, leginkább nyuszik és tengerimalacok társaságában.
Egy fiatal srác Szegedről érkezett a malackájával : állítja, hogy neki megéri,
mert ilyen ellátást otthon nem kap, amilyen a Jász utcában várja.
Szomorú volt szembesülni vele, hogy mennyi a baj minden állatkával :
az egyik nyuszinak már háromhetenként kell csiszolni a fogait,
a másik malackának daganata van, a gazdája és a párja vigasztalhatatlan,
mivel a szegény kis beteg épp kórházban fekszik, csak látogatni jöttek -
meg is beszéltük, hogy aki nem akar a kis kedvence miatt aggódni és búslakodni,
az tartson plüss állatot, mert az élőknek sajnos mindnek megvan a maga baja.
Mikor végre sorra kerültünk, rögtön kérdeztem Péter doktort,
hogyan lehetséges, hogy én 18-án vittem be Csivikétől a székletmintát,
és huszadikára már meg is jött a laborból az eredmény.
Hát úgy, hogy az asszisztens, akivel beszéltem telefonon, elnézte a dátumot.
Huszadika a laborba való beérkezés ideje, nem pedig a visszaérkezésé.
A másik asszisztensnek volt igaza, aki 23-án még nem találta a leletet,
ugyanis még csak aznap délután állította ki a labor a papírt.
Egyedül a mintavétel ideje nem stimmel rajta, a többi rendben van.
Ezek szerint mégiscsak vizsgálható egy ilyen rendhagyó pottyantmány is.
*
Szegény pici tündérem már itthon is tudta, hogy ezúttal ő lesz a főszereplő :
egészen másképp viselkedett a szállító ketrecben, mint ahogy máskor szokott.
Mászott a rácsra, menekült volna kifelé minden módon :
ez őrá egyáltalán nem jellemző, ilyet eddig csak Csuvika csinált.
A váróban csöndes megadással tűrték sorsukat mind a ketten,
csak fél hat előtt pár perccel kezdett Csuvika halkan sírdogálni,
hogy szerinte vacsoraidő van, mit keres ő ilyenkor a doktor bácsinál.
Hogy bent a rendelőben mit csináltak, mit nem, azt meg nem tudnám mondani :
arra emlékszem, hogy elbúcsúztam Csivikétől, mielőtt Péter elvitte volna.
Mondtam neki, hogy bátor kislány legyen,
és feltétlenül jöjjön vissza a Mamihoz meg Csuvikához.
Mert persze Péter felhívta a figyelmemet arra, amit már úgyis tudtam :
hogy vért venni csak kábítással lehet a madártól, és ez nem veszélytelen.
Kértem szegényt, hogy vigyázzon Csivikére, mert nekem ő a mindenem –
pedig hát fölösleges plusz terheket rakni az orvosra, úgyis vigyáz.
*
Csuvikának bent kellett maradnia a rendelőben (nyilván a kis ketrec miatt,
hogy legyen majd mibe visszatenni Csivikét), én pedig ki lettem küldve.
Természetesen rögtön kimentem bagózni -
és életem egyik legszörnyűbb félórája következett.
Iszonyatosan féltem, hogy nem fog fölébredni Csivike.
Amúgy is féltem volna, de most, hogy ennyi tragédia volt körülöttünk, még jobban.
Bele sem akartam gondolni, hogy mi lesz tovább, mit csinálok Csuvikával,
ha netán miránk is lesújt a végzet, és gyászolhatunk, mint a barátaink.
De ha akartam volna, se tudtam volna végiggondolni semmit, annyira féltem.
A bagónak hamar vége lett, visszamentem a váróba.
Mikor beléptem, még csönd volt, de aztán fölharsant Csuvika szívet tépő ordítása.
Biztos akkor vette ki mellőle Csivikét a doki, ő meg egyedül maradt,
mert a vérvétel alighanem másik helyiségben történhetett.
Csakhogy én ezt abban a helyzetben nem így értelmeztem,
hanem mindjárt arra gondoltam, hogy most hagyott itt minket Csivike,
és ezt Csuvika már tudja, hisz az állatok megérzik az ilyesmit.
Csuvika bent ordított, én kint róttam a köröket,
és minden önfegyelmemre szükség volt, hogy ne nyissak be a madaramhoz,
aki nyilvánvalóan magán kívül volt a félelemtől, az ismert és rettegett szobában.
De aztán egyszer csak csönd lett. Biztos akkor jött vissza Péter.
Hogy Csivikével vagy Csivike nélkül, azt én a váróban még nem tudtam.
Alig vártam, ugyanakkor iszonyúan féltem is tőle, hogy kinyíljon végre az ajtó.
Aztán kinyílt – és Péter jelentette, hogy Csivike már ébredezik.
Még kába, még várni kell, de a rettegést már abba lehet hagyni,
mert az már biztos, hogy túlélte, magához fog térni.
Innentől megint csak filmszakadás : az biztos, hogy újra kimentem bagózni.
Kábé úgy éreztem magam, mint a halálra ítélt, akinek váratlanul megkegyelmeztek.
Most meg az örömtől vesztettem eszemet, mint félórával előbb a rettegéstől.
Nem lehet ezt elmesélni.... aki még nem próbálta, talán nem is érti,
aki meg próbálta, úgyis pontosan tudja, mit él át ilyenkor az ember.
Hogy hogyan kaptam vissza Csivikémet, arra egyszerűen nem is emlékszem.
Megbeszéltük a dokival, hogy kedden kell telefonálnom,
hátha addigra már lesz eredmény – ezt tudom, de képileg nincs előttem.
Nyilván Pétertől is elbúcsúztam, a számlát is rendeztem a recepción,
a madárkákat is visszabugyoláltam a szatyorba, a többiektől is elköszöntem -
de mindez egy összegabalyodott homály, nem emlékszem semmire.
A legközelebbi tiszta kép, hogy állok a szatyorral a rendelő előtt a hidegben,
ügyetlenkedek a mobilommal, és hívom, majd várom a taxit, jó sokáig.
De legalább közben lehiggadtam egy kicsit.
*
Megint nagyon helyes sofőr jött értünk, és a fuvardíj még kevesebb lett.
Most már háromszor taxiztunk, és én mindháromszor ugyanannyi pénzt adtam,
de ebből a borravaló úgy két és félszeresére növekedett közben.
Aki rövidebb utat tud, jobban jár, mert kapni így is, úgy is háromezret kap.
Annyira figyelmes volt a sofőr, megvárta szépen,
míg kinyitom a kaput és belépek a lépcsőházba, addig nem indult el.
Nem szoktam este mászkálni, nekem ez bizony számított, és nagyon jólesett.
Itthon szegény pindurkáim azt se tudták, melyik etetőnek essenek neki sürgősen.
Hétre értünk haza, ők pedig háromtól garantáltan nem ettek.
Van ugyan úti köleskéjük a szállító ketrecben, de talán még soha nem nyúltak hozzá.
Jól megtömték a kis pocakjukat (jut is eszembe : Csivike fogyott két grammot),
és nagy hangon mesélték az élményeiket, hogy micsoda délutánban volt részük.
Csivike tán még ki is repült egy pillanatra, nagy örömében, hogy újra itthon van -
de esküdni erre már nem mernék, mert nem voltam egészen észnél.
Az öröm is le tudja taglózni az embert, nem csak a fájdalom – és hát a sok izgalom.
Igazában még a mai napom is ráment a tegnapi orvos-látogatásra,
mert valahogy ma jött ki rajtam a rengeteg aggódás, nem voltam jó semmire.
De talán most már majd eligazodnak lassacskán a dolgok... vagy ki tudja ?
A madárkák mindenesetre jól vannak –
legalábbis nem látszik rajtuk, hogy bármi bajuk lenne.
Csuvika ugyan nem röpködött ma, de Csivike csak úgy rótta a köröket,
és délután is odakutyorodott a mászókára, a közelembe, amikor leültem olvasni.
Drága kicsi kincsem..... mi is lenne velünk nélküle ?
*
(2017)
Ildi701 2017.01.28. 23:31:56
Írtad azt is, hogy Csivike széklete olyan volt, mint a homok. Akkor azért volt olyan, mert túl sok homokot evett a kis drágád.
Igazán jó hírek, hogy végre kiderült a probléma oka, és a székletvizsgálat eredménye is jó lett.
És ráadásul Csivike és Csuvika újra gyakran szárnyal! Nagyon örülök a sok jó hírnek!
Én teljesen át tudom érezni, hogy milyen stresszes lehetett számodra ez az egész. Én is mindig nagyon aggódom, ha valami baj történik a kis drágáimmal.
Jóéjt!
Ildi
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2017.01.29. 00:10:02
(de úgy tűnik, helyes), hogy a homok a bűnös.
Mindenesetre fordítva egyszerűbb lett volna...
Ha előbb jön a homok-elvonás, és utána a vérvétel, ha mégsem a homokkal van baj.