*
Tiszta szégyen, hogy megint milyen rég nem meséltem semmit.
A galambkák teljesen kielégítik a grafomániánat,
ám róluk nem itt, hanem a vendégkönyvben írok naponta kisregényeket.
A saját picinyeimre meg már nem marad sem idő, sem energia -
legalábbis arra nem, hogy az ő kis gaztetteik is meg legyenek örökítve.
Mentségemre szolgáljon, hogy ebben a hőségben nem is igen történik semmi.
Hogy mégse teljen szégyenszemre mesék nélkül az egész augusztus,
mondom és mutatom Csivi Pipi legújabb attrakcióit, legalább röviden.
Nem akartam ilyen durva címet adni a szövegnek, “Csivimesék” akart lenni,
de gyanús volt, utánanéztem, és kiderült, hogy az a cím már foglalt.
Így lett végül “Banyamesék” – pedig azért ezek nem igazi banyaságok.
Hacsak az első nem... Abból nagy baj lehetett volna, ha Csivike sikerrel jár.
Biztos épp a vendégkönyvbe firkáltam, mindenesetre itt ültem a gépnél,
és hallottam, hogy az én kis ezermesterem nagyon dolgozik valamin.
Azt hittem, spárgát gyilkol, és a botot ütögeti közben a rácshoz,
amihez ugye spárgával van rögzítve.
Ez nem egy tilalmas tevékenység, föl sem álltam, hogy megnézzem, mit csinál.
*
Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor később a fenti látvány fogadott.
Szorgos kis tündérem fejébe vette, hogy leszereli a bal hátsó sarokból a létrát.
Nem először próbálkozik vele, de mindig csak idáig jut, ahogy a képen látható.
Nagyon nagy baj volna, ha egyszer sikerrel járna,
hisz a lezuhanó létra agyoncsaphatná őt vagy Csuvikát.
*
Ennek az esélye szinte nulla volt eddig is,
ugyanis a létrácska másik kampóját majdnem lehetetlen kiszerelni -
legalábbis nekem nagyon nehezen szokott sikerülni.
(Ott már kezd ívbe hajlani a kalitka hátsó fala,
ezért a jó kövér kampót egy elég kicsi háromszögbe kell beleügyeskednem.
Alig fér be a helyére, berakni se, kiszedni sem egyszerű.)
De azért az ördög nem alszik, Csivike pedig ügyes és találékony madár :
a biztonság kedvéért pár napja tettem egy kölescsipeszt a létra fölé, kívülről.
Így most már tényleg mozdítani se lehet az érintett kampót -
Csivike pedig vérig sértődött, igen elbúsult, és azóta felé se néz a létrának.
*
Vagy ha mégis, akkor nem a kampóval harcol :
talált magának más elfoglaltságot, ugyanabban a sarokban.
Legfrissebb produkciója vadi új ötlet :
azt a botot idáig sose piszkálta, amivel vagy két napja viaskodik.
Fényképezni persze nem hagyja magát, de tegnap olyan szerencsém volt,
hogy mégis sikerült videóra vennem egy-két másodpercet a munkálkodásából.
Többet sajnos nem, mert Csuvika sajnálatosan közbelépett.
Nézzétek csak :
*
Mivel ez a filmecske így nagyon rövid, és alig látható benne a lényeg,
kreáltam belőle egy végtelenített változatot is, hogy tovább nézhessétek.
Ez amúgy is jobban hasonlít a valósághoz, mert amikor fölálltam a kamerával,
hogy lefilmezzem szorgos kis Rontópannám áldásos tevékenységét,
ő már legalább negyedórája döngette a botot, fáradhatatlanul.
Vagyis tényleg majdnem vég nélkül dolgozik, mert makacs, mint az öreganyja.
*
A harmadik kis apróság, amit szeretnék megosztani veletek, igazán nem banyaság :
okos kis tündérem végre rájött valamire, ami eddig csak ritkán sikerült neki,
de ha véletlenül mégis, akkor se tanult belőle, következő alkalomra elfelejtette.
Ősidők óta van a kakasülő fölött egy vékony kis bodzaág,
amit rágni ugyan nem rág senki, de imádják cincálni a rögzítő spárgáit,
továbbá esténként rendszeresen azt (és csakis azt) használják pohárnak.
Az én dolgom, hogy a kisujjamon szervírozzam rá a vízcsöppeket az itatóból.
A vízcsöpp aztán vagy megmarad a botocskán, vagy nem
(hogy ez mitől függ, nem tudom, mert mindig tiszta kézzel nyúlok a madárkákhoz,
és szappant is ugyanolyat használok évek óta) :
ha nem ül meg a boton, vagy lepottyan, vagy átfordul,
és a bot alsó felén lóg még egy darabig, míg aztán onnan is lecsöppen.
A madárkák ilyenkor roppant bánatosak, követelik a következő kortyot -
én meg szoktam nekik mondani (teljesen hiába), hogy “vedd le alulról”.
Néha tényleg lenyalják a bot aljáról is a csöppet,
de csak véletlenül, nem azért, mert megértették a tanácsomat.
Annyi mindent megértenek szegénykéim,
de ezt az utasítást még nem sikerült lefordítaniuk a maguk nyelvére.
*
Most meg csak ámulok és örvendezek napok óta,
mert Csivikém valahogy rájött (és most már meg is jegyezte),
hogy a vízcsöppeket eleve a bot aljánál érdemes várni.
Ütögeti a kis csőrével a botocskát (így jelzi, hogy inni szeretne),
de mire belemártom az ujjamat a vízbe és emelem föl a csőréhez,
az az előrelátó csőröcske már nem a bot fölött kapirgál,
hanem alatta várja kitátva szépen, hogy belepottyanjon a vizecske.
Garantáltan nem véletlen : napok óta következetesen így csinálja Csivike.
(Azt meg ugye mondanom se kell, hogy azóta a vízcsöppek megülnek fölül a boton,
eszükben sincs átfordulni alulra. De előbb-utóbb mégiscsak megteszik.)
Vagyis Csivike nagyot lépett előre fizikából, tisztán tapasztalati úton.
Annyira édes, amikor a bot alá hajolva, kitekert pózban várja a vizecskét !
Fénykép erről persze nincs : annak is örültem,
hogy legalább a kakasülőn, a bodzaág mögött hagyta magát fényképezni ma este.
(2017)
Új kommentek