*
Mint már a vendégkönyvből tudjátok : szerencsésen túléltük a tegnapi napot,
pedig ennyire talán még sose féltem a karomvágástól, mint most.
Jól éreztem, hogy valami nagy baj leselkedik ránk -
csak azt nem tudtam, hogy ki lesz majd az áldozat.
Végül nem a saját picinyeimre sújtott le a végzet,
hanem az egyik kisgalambra – mondhatnám, hogy szerencsére,
de nem mondom, mert az ő meg se kezdett kis életéért éppen olyan kár.
Úgyhogy nem túl fényes hangulatban kezdem a mesét,
pedig minden okom megvolna az örömre és megkönnyebbülésre,
ha nem jön közbe ez a váratlan (bár sajnos nem szokatlan) tragédia.
*
Szegény pindurkáimnak igencsak rosszul kezdődött a tegnapi napjuk,
mivel reggel nem engedhettem ki őket, tekintettel a délutáni programra.
Sejthették, hogy mi vár rájuk, mert már előző este készítgettem rá a lelküket :
elmondtam többször is, hogy megyünk a doktor bácsihoz (ezt nagyon is értik),
meg a nagy szatyrot és a szállító ketreckét is előbányásztam a kisszobából,
és itt hoztam rendbe az orruk előtt, hogy tudják, mire számíthatnak.
Később ugyan eltüntettem (már csak azért is, mert útban volt),
de délelőtt hoztam is vissza, amint lehetett, hogy egész biztosan értsék,
miért kell soron kívül a kalitkában raboskodniuk, fényes délelőtt.
Értették is szegénykéim : a kis ketrec láttán abbamaradt a követelőzés,
elhallgattak a csőröcskék, beborította a kalitkát a tehetetlen elkeseredés.
*
Reggel már az éjszakai kölesfürtöket is alig bírtam leszedni a rácsról,
annyira féltem a befogástól, hogy már akkor remegett, sőt ugrált a kezem -
ehhez képest két kis áldozatom begyűjtése összesen nem tartott egy percig sem.
Egyikük se próbált igazán menekülni, inkább csak úgy illemből, a látszat kedvéért.
*
A kis ketrecben való raboskodást Csuvika viselte jobban,
amin nem győztem ámulni, mert fordítva szokott lenni.
Eddig mindig Csivi ült szép nyugodtan, és Csuvika próbált menekülni,
most meg épp ellenkezőleg, mintha szerepet cseréltek volna.
Csuvika volt a belátás és önfegyelem szobra, Csivi meg a lázadó.
Rossz napja lehetett szegénykémnek valami más okból,
mert később, már a szatyorban is erősen tiltakozott a sorsa ellen.
Csuvika szépen ült a boton (pedig a szatyorba rakástól ő is meg szokott ijedni),
Csivike meg még onnan is menekülni akart, pedig az már végképp lehetetlen.
*
Az utat csöndes megadással tűrték, bár kifejezetten pechünk volt a közlekedéssel,
oda-vissza pont az orrunk előtt ment el a busz, és nagyon sokára jött a következő.
Még így is túl korán érkeztünk, mert elég nagy rátartással indultunk.
Gondoltam, jobb úgy, ha Csuvikának lesz ideje kicsit kifújni magát a váróban,
kipihenni az utazás izgalmait, mielőtt marokra fogja őt a doktor bácsi.
Sajnos jó sokan várakoztunk (mivel kicsi a helyiség, ott hat ember már tömeg),
arra is alig találtam alkalmat, hogy lekapjam a picinyeimet várakozás közben,
a nélkül, hogy másokat zavarnék vele, illetve benne lenne idegen is a képben.
*
De nem ez volt a fő baj, hanem a levegőtlenség és a meleg.
Szegény Csuvicsek lihegett rendesen végig, míg várakoztunk,
és nem tudtam eldönteni, hogy ennyire melege van, vagy ennyire fél.
Valószínűleg mind a kettő. Ilyen sok embert még sose fogtunk ki a váróban.
Vittem megint egy pelenkát, hogy ha Tamás be akarja tekerni Csuvikát,
inkább abba tekerje, mint frottír törölközőbe, mert mégis könnyebb és szellősebb.
Betekerés végül nem lett, de mégse volt hiába a pelenka :
Tamás rádobta a mérlegre, és abba dugta bele a soron lévő madárkát,
miután a pelenkát lemérte magában is.
Így a méredzkedés pompásan sikerült, Csivikére nézve szomorú eredménnyel :
Őnagysága megint elérte az ötdekás hájhatárt. (Egyszer már volt ilyen.)
Csuvika viszont csak 48 gramm, ami szerintem pont jó egy ekkora madárnak.
*
Csivike megint imádnivaló kis amazonként viselkedett,
míg Tamás Csuvika karmait nyírta : úgy ordított vele, hogy zengett a ház.
Pedig ő nem egy szószátyár nőszemély, de Csuvikáját mindenáron meg akarta menteni.
Még arról is megfeledkezett,
hogy a saját karmocskái közül némelyik már vérzett addigra,
mert ő került sorra elsőként, és egy-két karma túl rövidre sikerült.
(Vagy inkább csak túl hosszan futnak bennük az erek.)
*
*
Kértem Tamást, hogy Csivikének az orrát is nézze meg alaposan,
mert én nem látom rendesen, és nem tudom eldönteni,
hogy csak az öregedéstől csúnyul, vagy esetleg atkás, ne adj’ Isten.
Atkáról szerencsére szó sincs, viszont így szó esett az ATKA TOX-ról,
és Tamás oda nyilatkozott, hogy az semmire se jó,
azon kívül, hogy a gazdi költheti rá a pénzét – mint ahogy én is teszem.
Hm. Ahhoz, hogy semmit se érjen, elég drága mulatság,
ráadásul beszerezni se mindig egyszerű.
Hát most majd szokom a gondolatot, hogy talán nem is kell.
*
Kaptam egyéb gondolkodnivalót is : mivel Csuvika rémesen kalimpált a lábaival,
és engem a frász tört, hogy mi lesz a karomvágás vége, szóba jött megint,
hogy lehetne mindezt altatásban is csinálni, akkor Csuvika nem kalimpálna,
nem is félne, és a karmocskái garantáltan tökéletesre sikerednének.
Tamás állítja, hogy az altatás kockázata nem jelentős (bár persze nem is nulla) -
nekem viszont ez újdonság, mert korábban mindig másképp hallottam.
Végül oda lyukadtunk ki (Tamás mondta), hogy azért mégiscsak jobb így,
már csak azért is, mert gyorsabban kész vagyunk, az altatás tovább tart.
Nem tudom....
Én változatlanul idegenkedem az altatástól (ilyen apróság miatt),
viszont ha egyszer rossz vége lesz a karomvágásnak,
azt meg sose fogom tudni megbocsájtani magamnak.
*
Legnagyobb ámulatomra a doktor úr szerint nem volt még olyan szörnyű a helyzet,
ő nem tartja szükségesnek, hogy gyakrabban történjen a pedikűr, mint eddig.
Pedig én már nagyon szégyenkeztem és nagyon sajnáltam Csuvikát,
hogy szinte karikába hajlottak a karmocskái, nehezen is közlekedett velük.
Tamás meg azt mondja, hogy nem volt még olyan vészes.
(Lefényképezni elfelejtettem, hogy mekkora volt.)
Talán azért nem szeretné sűrűbben vágni,
mert minél gyakrabban vágjuk, annál gyorsabban nő.
Egyelőre abban maradtunk, hogy megint csak tizenegy hét múlva találkozunk.
Hazafelé megtapasztaltuk (életünkben először), hogy milyen egy közlekedési dugó.
Ilyen élményem még nekem se volt, nemhogy a madárkáknak.
Kifogtuk a délutáni csúcsforgalmat,
és legalább háromszor annyi idő alatt értünk haza, mint máskor.
Fura volt átélni, hogy az a hatalmas monstrum, ami a harminckettes busz,
szó szerint lépésben araszol előre, vagy tizenöt-húsz percen keresztül.
Ha nem lett volna ülőhelyünk, alighanem összedőltem volna.
Így azért ki lehetett bírni, de borzasztóan sajnáltam a többieket, akik álltak.
Szerencsére működött a légkondi, de levegő nem sok volt a nagy tömegben :
szegény pindurkáim bedobták magukat egy-egy sarokba, és meg se moccantak.
*
Itthon kicsit félve engedtem vissza őket a kalitkába :
tudtam, hogy most derül majd ki, hogyan is sikerült a nyisszantás.
De pompásan – hála Istennek (meg Tamás doktornak).
Csivike se fájlalta a lábacskáit (pedig neki voltak vérző karmai),
Csuvika meg pláne nem : járt a kis csőre megállíthatatlanul,
Csivike pedig azonnal kirepült a mászókára, és ott sorolta a szenvedéseit.
*
Hogy pár perc múlva Csuvika is a mászókán kötött ki,
az már olyan szép volt, hogy el sem akartam hinni.
Pedig igaz – a fényképek tanúsítják.
Az persze üröm volt az örömben,
hogy rusnya Banyácskám szinte azonnal magára hagyta Csuvikát,
aki egymagában csak sírt a mászókán, és hamarosan hazarepült.
Erre persze Csivi meg vissza... Mindig ezt csinálja a vén boszorkány.
Mentségére szolgáljon, hogy össze-vissza cikázott a szobában,
legalább félórán keresztül : ki kellett röpködnie az egész napi raboskodást.
Ezen is túl vagyunk tehát : most talán nyugalom lesz november közepéig.
Remélem, soron kívül nem kell majd közben orvoshoz szaladnunk.
*
*
Bónusznak pedig kaptok még egy (elég ócska) kis videót,
szintén tegnap estéről :
*
(2017)
Új kommentek