Csak mérsékelten hiszek a horoszkópokban, de úgy tűnik, valami igazság mégiscsak lehet bennük, mert április huszadikát nálunk kétségtelenül a galambok napjává nevezték ki az istenek. 2006-ban ezen a napon bújt ki a tojásból életem első két galambocskája, akik itt nőttek föl az egyik erkélyemen, és akikkel kezdődött az egész madármániám, ami azóta is tart. Erről részletesebben írtam a tavalyi április huszadikán, a HÚSVÉTI TOJÁS című bejegyzésben – mivel hogy akkor meg épp ezen a napon, húsvét vasárnapján született az erkélyemre az első tojáska. Pont úgy, ahogy az idén is. Mire fölébredtem tegnap, már ott díszelgett a fészekben Tubianyu legújabb ajándéka – ami aztán úgy fölforgatta az egész napomat, hogy estére már beszámolni se voltam képes róla, hiába örültem neki szívből és igazán. Annyi dolgom lett hirtelen, hogy mire mindennel végeztem, nem tudtam írni, nem tartott meg a hátam a billentyűk fölött. De kicsit se bántam, mert most csak az a fontos, hogy rendezett erkély várja a picikéket, ha tényleg lesz elég szerencséjük megszületni.
Tudtam én, hogyne tudtam volna, hogy réges-rég itt az ideje az erkély tisztességes letakarításának, még mielőtt eszébe jutna valakinek tojást tojni a csini kis fészekbe – csak éppen vártam az esőt, amit folyton ígértek a buta meteorológusok, de sohasem érkezett meg. Vagy ha mégis, akkor éjszaka jött, amikor nem megyek vele sokra. Ugyanis zuhogó esőben akartam lesikálni az erkélyt, abban a reményben, hogy a rossz időben bezárkóznak mind a szomszédok, és nem kell senki sirámait meghallgatnom a tényleg elég jelentős galambforgalom miatt, amit az etetésükkel okozok. Egész évben nem hallottam ugyan egy árva szót sem ebben az ügyben, de attól még tudom, hogy nagyon is hallhattam volna, és jogos lenne minden átok, amit a fejemre szórnak. Vagyis óvakodtam napsütésben kimenni az erkélyre, az eső nem jött, az idő meg haladt. Így sikerült aztán ügyesen elérnem, hogy a lehető legrosszabbkor, egy abszolút alkalmatlan napon kelljen megejtenem a régóta halogatott takarítást, amikor már nem volt más választásom, és nem állt módomban amiatt aggódni, hogy ki lát meg és ki nem. Ugyanis megszületett az első tojáska. Tudtam, hogy mára megjön a második, és akkor Tubianyu már ülni is fogja őket : onnantól kezdve nem lehet zavarni szegénykét, mert az már a pincurkák életébe kerülhet. Vagyis muszáj volt nekiállnom tegnap a dzsuvázásnak, akár tetszett, akár nem.
Márpedig nem tetszett... nagyon nem. A múlt heti orvoslátogatás (meg a saját nyavalyáim) miatt borult a hét rendje, hétvégére maradt az ágzuhanyozás, mászókatakarítás, porszívó és hasonlók – csakhogy vasárnap olyan ramaty voltam, hogy nem végeztem el szinte semmit, mozdulni se volt erőm egész nap. Szidtam is magam előre, hogy hétfőn majd túl sok lesz a tennivalóm, ám ettől nem lettem fittebb és használhatóbb, elvitte az ördög a vasárnapot. Így a hétfőtől már előre féltem – pedig akkor még szó se volt arról, hogy a meglévők mellé egyéb programom is lesz, ami mellett az összes többi eltörpül, hiába tűntek magukban is soknak. Úgy látszik, igaz az ősrégi vicc (vagy inkább példabeszéd), mely szerint ha valaki szűkösnek érzi a lakását, vigye be két hétre a kecskét a szobába, utána majd meglátja, milyen remekül el lehet férni kecske nélkül. Valahogy így éreztem én is tegnap : hogy ha erkélyt nem kéne takarítanom, a többi, gyakrabban végzett feladatom meg se kottyanna.
Azért próbáltam észnél maradni, és a saját pincurkáim igényeit is kielégíteni : pechemre annak is pont tegnap délelőtt volt itt az ideje, hogy kicseréljem a magokat minden etetőben. Előző este kaptak almás tojást a madárkák : ez kéthetenként esedékes, és másnap jön a magok cseréje, nehogy esetleg tojásdarabka maradjon valamelyik edényben. Mert persze a tojás és az alma is repül szanaszét a falánk kis csőröcskékből, én meg nem bízom már a szememben, hiába ellenőrzöm tojásevés után az összes etetőt. Amúgy is illik néha cserélni a magokat, így ez nálunk mindig a tojásevéshez kapcsolódik. Úgy kell érteni, hogy másfél decisek (igazában fölöslegesen nagyok, de legalább kényelmesek) az etető edénykék, és színültig vannak tömve magokkal, hogy a madárkáknak ne kelljen túl mélyre hajolni evés közben. Enni persze csak a felszínről esznek : a keletkező maghéjakat naponta kétszer kiszedegetem kiskanállal, esténként pedig friss magocskákat kapnak az elfogyasztott mennyiség helyére. Vagyis soha nem a két hete ott álló magokat eszik, hanem mindig a frisset. A havi kétszeri cserénél pedig megy a maradék a cinkéknek és a galamboknak.
Viszont egy ilyen magcsere remek játék : eltötyögök vele vagy másfél órán keresztül, mert minden magkeveréket ellenőrizni kell, mielőtt a tálkákba szórom. Van egy tizenöt milliliteres kis adagolókanalam : pont tíz ilyen kanálnyi mennyiség fér bele egy-egy etetőbe. Minden kanál tartalma először egy pici kis tálcára borul, és csak gondos ellenőrzés után kerül a megfelelő edénykébe. A PRESTIGE alapeleségéből eleve muszáj kiválogatni a sok sáfrányos szeklicét, de sajnos a többi magot is át kell nézni alaposan, mert időnként igen érdekes dolgokat lehet találni bennük. Volt már szotyi, borsó, mogyoró, fadarab, egy régebbi havernőmnél üvegszilánk : ezek mind életveszélyes dolgok, ha elég szeleburdi hozzájuk a madárka. Csipikéék idejében sose szedtem ki az alapeleségből a szeklicét, mert mindkét madárkám gondosan, figyelmesen, óvatosan evett – Csuvi Gyerek viszont ész nélkül behabzsol mindent, ami a csőre elé kerül, nagyon kell vigyáznom, hogy semmi se legyen az etetőkben, ami nem oda való. Így aztán válogatok, szemezgetek szorgosan, mint valami elfuserált Hamupipőke, akiért garantáltan nem jön el a megváltó királyfi. Sőt még a galambocskáim se segítenek, pedig végül ők kapják meg a sok-sok finom szeklicét.Kezdődött tehát a tegnapi napunk a magcserével. Mire kész lettem, máris úgy éreztem, hogy lenne mit kipihennem, de persze ez még viccnek is rossz lett volna. Következett az erkélytakarítás – egyrészt, mert így tűnt logikusnak, másrészt, mert az nyomasztott a legjobban a feladataim közül. Felszőnyegeztem újságpapírral a fél kisszobát, szemetes zacskók és gumikesztyűk garmadáját, továbbá egy kukás zsákot, foltnak való tányér-alátétet, zsákvarró tűt, madzagot, meg még mit tudom én, mi mindent készítettem be az erkélyajtó köré, zárt gumipapucsot húztam a lábamra, és nekiálltam Isten nevében, hogy legalább nagyjából méltóvá tegyem a kisszoba erkélyét két ártatlan kis élet fogadására.
Végül nem is volt ANNYIRA szörnyű, mint ahogy elképzeltem... Ember nem mutatkozott sem a hatalmas udvarban, sem az ablakokban (legalábbis én nem vettem észre egyet sem), a tennivalóimmal pedig gyorsabban haladtam, mint ahogy kinéztem magamból. Pedig akadtak olyan feladatok is, amikre nem számítottam : az egyik alsó gyékény például orvul elengedte magát, miközben foltoztam a fölsőt, így ott is újra kellett rögzítenem, ahol eredetileg nem szándékoztam változtatni egyáltalán semmit. Ez is csak a Pató Pál stílusom : évek óta várja két vadi új napozó gyékény a konyhai pad hasában, hogy felválthassa a meglévőket – de persze sose került sor a cserére. Most se, mert az tényleg nagy munka, nem lehet csak úgy kutyafuttában elvégezni. Pedig bizony a jó öreg gyékények már nagyon is elengedték magukat : tátongott egy nagy lyuk a fészek teteje fölött, amin vidáman ki tudna pottyanni egy kisgalamb. Igaz, hogy ha már föl tud röppenni a fészek tetejére, nemigen ütné meg magát akkor sem, ha leesik – de azért ezt nem szeretném kipróbálni. Szerencsére volt egy sose használt műanyag alátétem, ami alkalmasnak bizonyult arra, hogy befoltozzam vele a lyukat. Rondának igencsak ronda ugyan, de funkcionálisan (remélhetőleg) megfelel.
Amitől a legjobban tartottam, ott nem kellett csinálnom szinte semmit, legnagyobb ámulatomra. Biztosan tudom, hogy iszonyatos mennyiségű (és persze jó piszkos) avar volt fölhalmozódva Csipikéék sírocskája mögött mindkét oldalon. Pár héttel vagy hónappal ezelőtt néztem be oda, mert egy galambocskát láttam kisétálni a láda mögül, és megijedtem, hogy esetleg oda tojt az istenadta. Tojást szerencsére nem találtam, csak döbbenetes mennyiségű szemetet. Most meg, mikor elhúztam a hatalmas és dög nehéz virágládát, nem volt mögötte semmi, csak egy jó maréknyi búza meg kukorica. Hogy mi történhetett, hova tűnt az a sok szemét, azt el se tudom képzelni. Az egyik oldalról még csak elhihető, hogy kifújta a szél (bár elég valószínűtlen, a gyékényen keresztül), ám a másik oldal nem esik szélirányba, onnan végképp nem értem, hogyan tűnhetett el a szemét. Lehetséges, hogy a galambkák takarítottak ? Vagy ennyire azért ne képzeljem okosnak őket ? Tubiapu tavaly rendszeresen arra használta ezt a pompás kis alagutat az óriási virágláda mögött, hogy oda zavarta be nagyocska gyerkőceit, ha úgy ítélte meg, hogy veszélyben vannak. Lehet, hogy most is ellenőrizte a jó kis rejtekhelyet, és eltüntette onnan, ami nem oda való ? Tényleg nem tudom, hogy mit is gondoljak erről.
Szegény Csipikém és Csupikám virágai is elég szörnyen néztek már ki : sokáig tiszteletben tartották a galambkák az ő sírocskájukat, de aztán, ahogy egyre sokasodtak, jutott belőlük (és főleg a piszkukból) oda is, ahova nem lett volna szabad. Ki is dobáltam az összes eddigi virágot, és egyelőre sajnos csak őszirózsákat meg valami rusnya, rózsaszín csokrot tudtam betenni a helyükre, mert más nem volt kéznél. Valaminek pedig muszáj ott díszelegni abban a ládában, mert másképp esetleg képes lenne valaki oda is tojni, ami pedig nagyon nem volna jó, semmilyen szempontból. Nemsokára jön majd Csipike halálának az évfordulója, akkor úgyis veszek neki új virágokat. Földet már ma hoztam az ÁRKÁD-ból, mert valahogy az is megfogyatkozott az évek során. Mire eljön Csipike évfordulója, ezek a kisgalambok már kilenc naposak lesznek (feltéve, hogy egyáltalán megszületnek és megmaradnak), akkor már nyugodtan ki lehet menni hozzájuk az erkélyre, mert nem fogják őket folyton őrizni a szüleik, arra viszont még nem lesznek képesek, hogy ijedtükben kijöjjenek a fészekbőlNagy kérdés persze, hogy egyáltalán lesz-e ezekből a tojásokból kisgalamb...
Valahogy rosszul indul most ez az egész játék.
Tegnap még felhőtlenül örültem az egy szem tojásnak, az összes előre látható izgalommal és szomorúsággal együtt – ma reggel viszont hiába kerestem a leendő testvérke ígéretét a ládában, még kora délután is egyedül búsult a tündér kis árva tojás. Föl is hívtam a GALAMB HUNGÁRIA Verseny utcai üzletét, ahol egy nagyon helyes és nagyon szakértő férfiú viszi a boltot, aki maga is jó nevű galambász. Enyhe frászban kérdeztem tőle, mennyire hajlamos a galamb a tojás-elakadásra, ugyanis nálam eddig még mindig egymás utáni napokon jött a két tojás, sose másként. Azt a választ kaptam, hogy ne aggódjak, a galamb is kétnaponta tojik, mint a hullámos papagáj. Én ugyan másképp tapasztaltam, de megnyugodtam, hiszen nagyon is el tudom képzelni, hogy minden madárka más egy kicsit. Teljesen viszont csak akkor múlt el belőlem a pánik, amikor (nem sokkal a beszélgetés után) mégis megjelent a ládában a másik tojás. Vagyis Tubianyu se várta ki a két napot, csak néhány órát késett.Nincs kizárva, hogy miattam.
Ugyanis borzasztóan fél tőlem szegény madár.
Nem vagyok benne biztos, hogy ugyanaz a párocska készül most fészkelni nálam, akik tavaly sikeresen fölnevelték itt Irinyót és Pirinyót : alighanem ugyanazok, de akár igen, akár nem, egyelőre úgy látszik, hogy még a tavalyinál is félénkebbek. Oda se kell mennem az erkélyajtóhoz, elég, ha csak beteszem a lábam a másik szobába, Tubianyu máris iszkol kifelé a ládából, és bizony gondolkodás nélkül sorsukra hagyja leendő gyermekeit. És nem is csak a korlátra repül föl ijedtében, hanem a másik erkély tetejére, vagy a szemben lévő fára, és jó darabig nem is jön vissza. Közben a gonosz szarkát már halottam itt óbégatni délután : nincs kizárva, hogy fölfedezte a fészket meg a két tojáskát. El vagyok búsulva emiatt, mert igaz, hogy ritkán járok be a kisszobába, de néha azért elkerülhetetlen, és egyelőre szellőztetni se tudok máshonnan, csak onnan. (Ezt is leírtam a följebb belinkelt tavalyi mesében, nem mondom el még egyszer.) Nemigen értem a dolgot, hisz pontosan tudhatták szegény kis albérlőim, hogy mire számíthatnak, ha nálam adják fészkelésre a fejüket : nyilván ők is a kosztosaim közül valók, most meg napok óta itt ólálkodtak etetési időn kívül is, bőven volt lehetőségük megfigyelni a szokásaimat, hisz kiszámítható vagyok, mint valami automata. Jó, hát a tegnapi erkélytakarítást nem láthatták szegénykék előre, és az biztos nagy trauma volt nekik – de frászt kapnak a többi galambtól is, mikor jönnek délben ebédelni. Előlük is elmenekült Tubianyu ma is meg tegnap is – pedig hát az igazán nem újdonság, hogy pontban déli tizenkettőkor ellepik az erkélyüket a galambok. Tegnap még azzal vigasztaltam magam, hogy ha meglesz a második tojáskája, majd rákényszerül szegénykém, hogy bátrabb legyen – de bizony ma délután is menekült rögtön, amikor épp csak nyitottam a két szoba közti ajtót. Pedig tavaly eltűrte az időnkénti látványomat, ha nem is örült nekem. Morgott rám, de ült a helyén hűségesen. Most meg frászt kap tőlem és elmenekül, ha csak meglát. Hogy hogyan lesz ebből kisgalamb, el nem tudom képzelni. 
Rém bánatos vagyok, mert a régi galambjaim egyáltalán nem féltek tőlem, bíztak bennem, ragaszkodtak hozzám – pedig nem volt ilyen összkomfortos lakosztályuk, mint ezeknek a mostaniaknak, hanem szabad ég alatt, színes vödrökben vagy közönséges virágládákban nevelték föl a fiókáikat. Már amelyik felnőtt... mert a legtöbbjük elpusztult, sajnos. De még azt se nekem rótták föl a kedves szülők – mint ahogy általában nem is miattam haltak meg a kicsikék. Ezek a mostani madárkák meg el vannak látva mindennel, amit egy galambpár kívánhat a kényelmes és biztonságos fészkeléshez, mégis úgy néznek rám, mint valami ellenségre. Nagyon kis butuskák, mert hiszen tudhatták, hogy mire számíthatnak : ha ez így nem felel meg nekik, nem kellett volna pont az én erkélyemet választani lakosztályul.Mindenesetre reménykedem, hogy a kotlás tizennyolc napja alatt mégiscsak sikerül majd egy kicsit megbarátkozniuk velem meg a helyzettel – vagy ha mégse, elhagyják végképp a fészket még időben, mielőtt kibújnának a tojásból a kicsikéik. Mert arra aztán tényleg nem vágyom (nem is nagyon volnék rá alkalmas), hogy árván hagyott pincurkákat kézzel fölneveljek. De talán csak nem lesz rá szükség... Próbálok bízni a galambkáimban, még ha egyelőre nem is tűnnek valami talpraesett és tapasztalt szülőknek szegény kis butikáim.
Részemről megcselekedtem tegnap, ami rám esett a fióka-projektből : rendbe hoztam az erkélyt, hogy ne valami piszkos és gusztustalan helyre szülessenek a pindurkák. (Ahol több tucat galamb étkezik naponta, nem olyan könnyű ám fönntartani a tisztaságot.) Mire végeztem, már bőven benne jártunk a délutánban : háromkor álltam neki reggelizni, bár igazában akkor is sajnáltam rá az időt, de féltem, hogy összedőlök, ha éhgyomorra esek neki a többi tennivalómnak. Várt még az ágak zuhanyozása, mászóka takarítása, utána porszívózás, felmosás – mire idáig eljutottam végre, már ahhoz is alig maradt erőm, hogy addig még álljak a lábamon, míg kiosztom a vacsorát a madárkáimnak. Hiába voltam hótt koszos, a tisztességes fürdés előtt muszáj volt leülnöm olvasni kicsit, hogy magához térjen a hátam meg a derekam. Leültem ide a géphez is, de beláttam, hogy hiába : hátradőlve nem látok el a monitorig, előrehajolva meg nem bírt el szegény hátam. Úgyhogy én megtettem mindent a galambocskák érdekében, ami tőlem telt hamarjában – most már csak rajtuk a sor, hogy utólag értelmet adjanak a tegnapi sok szenvedésnek.*
.
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
Ági 44 · http://depressziosak.blog.hu/ 2015.04.27. 08:40:55
csivicsuvi · http://csivicsuvi.blog.hu 2015.04.27. 17:05:39
Egy méretes virágláda (vagy bármilyen stabil doboz) nagyon megfelel.
Két doboz meg még jobb (ahogy nálam van az erkélyen), hogy teteje is legyen.
Az már aztán igazi galamb- (vagy gerle) összkomfort ! :-))
Nem tudom, lesz-e idén kisgalambom, mert borzasztó betoji alakok a kedves szülők.
Épp az imént szellőztettem -
hát el is menekült szegény Tubianyu, mikor becsuktam az ablakot.
A kinyitást és magát a (hosszú) szellőztetést még állta az istenadta,
de a becsukás már túl sok volt neki.
Szerencsére jó meleg van (amit én úúúúútálok),
de azért ilyen pánikos párocskának nem kéne (nálam) fészkelnie.
Nagyon kis buták az idei galambocskáim. :-((