*
Nem is én lennék, ha nem így történt volna :
Csivike billegő farkincája és Csuvika hatalmasra nőtt karmocskái miatt
volt időpontunk múlt hétfőre meg jövő hétfőre is az állatorvoshoz,
csak az e heti hétfőre nem volt - hát világos, hogy most mentünk.
Vasárnap ugyan még hisztiztem a vendégkönyvben,
hogy egész biztos nem élném túl ezt a kirándulást a novemberi tavaszban,
hétfő reggelre viszont botrányosnak találtam,
hogy saját magamat jobban féltem, mint a madárkákat.
Igazában komoly oka nem volt annak, hogy nem erre a hétre kértem időpontot,
amikor lemondtam a múlt hetit – pusztán csak az tartott vissza ettől a hétfőtől,
hogy huszonegyedikére esik, és a szerencseszámok miránk legtöbbször bajt hoznak.
Na de ennyire sötét nem lehetek !
Most azért szenvedjenek még egy hétig a madárkák,
mert a bolond öreganyjuk babonás, és ragaszkodik a baromságaihoz ?!
Hát nem !
Már vasárnap éjjel eldöntöttem, hogy ha magamat képes leszek összevakarni,
megpróbálom mégiscsak bekönyörögni magunkat délutánra a dokihoz, soron kívül.
Hogy vele (meg a többi beteggel) ez mekkora kitolás,
attól elegánsan eltekintettem - a fene az egoista fejemet !
*
Mentségemre szolgáljon, hogy volt okom soron kívüli ellátást kérni,
mert Csivikém hétfő reggel nagyon rám ijesztett : egyszerűen nem akart fölkelni.
Nem ugrott (még csak nem is mászott) le a kakasülőről, mint más napokon,
hanem még félóra múlva is a hálóhelyén nyammogta az éjszakai kölest,
amikor már rég levettem róluk a szellőztetés összes takaróját.
Máskor még bőven a barlangjukban vannak, alig világít be hozzájuk a kislámpa,
mikor Csivike már lezavarja Csuvikát a kakasülőről, aztán lemászik ő maga is.
Most meg semmi.
Csuvika rég lement önszántából, Csivike meg nem moccant, hiába csalogattam.
Mivel ilyet eddig még sose csinált, eléggé megrémültem,
főleg annak tudatában, hogy szegény madár már vasárnap délután is bágyadt volt.
Más gyanúsat ugyan nem láttam rajta (még csak a farka se billeg túl feltűnően),
ám ez a reggeli lustálkodás meg az előző napi punnyadás ijesztő volt így együtt.
Meg a csönd.... Most is csönd van a kalitkában – nem tudom, mire magyarázzam.
*
Csuvika karmocskáival se mertem volna már végigcsinálni ezt a hetet :
nagy bölcsen megállapítottam,
hogy szegényt nem hagyhatom magára sem a rácsos labdával, sem a lifegővel.
Ugyanis láttam az utóbbi napokban, hogy a lábacskája beleakad a rácsos labdába.
Sőt egyszer a lifegőbe is beleakadt – én meg komolyan nem is tudom,
hogyan mentettem volna meg a szerencsétlent, ha egyedül nem boldogul.
Mert azon kívül, hogy pánikba estem, hamarjában nem tudtam csinálni semmit.
Úgyhogy most már csak két megoldás kínálkozott :
vagy kiveszem egy hétre a kalitkából a lifegőt meg a rácsos labdát,
vagy sürgősen orvoshoz viszem Csuvikát, hogy megszabaduljon a túlnőtt karmaitól.
Az előbbi variáció nagy csapás lett volna a madárkáknak,
tekintve, hogy mind a ketten a labdáról szeretnek legjobban inni,
és a lifegőhöz is borzasztóan ragaszkodnak, főleg Csuvika.
Az orvos-látogatást tehát mindenképpen indokoltnak éreztem,
bár borzasztóan szégyelltem, hogy nem mentünk a múlt héten,
amikor “legálisan” tehettük volna, mert rég megbeszélt időpontunk volt.
*
Fél egykor telefonáltam a rendelőbe, amikor már biztos voltam abban,
hogy én magam képes leszek elindulni, ha megkapjuk rá az engedélyt.
(Meg ha sikerül begyűjtenem a madárkákat.... mert ebben mindig kételkedem.)
Szerencsére újabban egy borzasztó kedves leányzó ül a betegirányítóban,
akivel beszélni már önmagában fél gyógyulás - ha nem is a beteg állatkának,
de a gazdi aggódó lelkének biztosan –, annyira együttérző és segítőkész.
Most is rám hagyta végül, hogy jó, hát akkor menjünk mindjárt délután,
pedig szegény Tamás doktor a kedd reggelt javasolta.
Én meg megint szégyenkezhettem, hogy délelőtt nem tudunk menni semmiképp.
Nem elég, hogy soron kívül akarok jönni, akkor még én szabom a feltételeket...
Mi lett belőlem vénségemre ???
Mindegy – azért elindultunk.
A huszonegyedikéből (remélem) nem lett végül komoly baj,
de azért csapkodott a ménkű körülöttünk rendesen :
a harminckettes buszon előbb azt volt szerencsénk hallani,
hogy a diszpécser egy “lerobbant őscsuklósra” hívja fel a sofőr figyelmét,
amit “nem kéne legyalulni” egy bizonyos sarkon, ahol kimúlt ;
aztán meg azt mondta be az automata,
hogy a busz az egyik megállónál nem áll meg, sőt el is kerüli, csőtörés miatt.
Arról a megállóról én még nem is hallottam, de ha a miénknél történik ilyen,
igencsak kétségbe lettem volna esve, mert nem ismerem a rendelő környékét,
csak azt tudom, hogy a szokott megállónktól hogyan lehet eljutni a célunkhoz.
Hazafelé meg alighanem balesetet láttam, ahogy leszálltunk az Örsön a buszról.
Illetve látni nem láttam, mert sötétben már végképp vak vagyok,
ráadásul a hátam mögött történt a csattanás, de amúgy a közvetlen közelemben.
Megint csalódtam magamban, mert ösztönösen menekülőre fogtam
(még neki is mentem valakinek), de aztán pár lépés után hátranéztem,
és láttam, hogy többen is körülfogják már az autót, ami csattant.
Nem tudom, mi történhetett, talán rosszul lett a sofőr (vagy be volt lőve),
mert vadul dudált a csattanás előtt is, meg utána is, mikor már egy helyben állt.
Hogy minek ment neki, azt nem láttam – talán a járda széli korlát-oszlopnak.
A járda meg dugig volt emberrel...
Huh ! Ezt megúsztuk.... remélem, mások is.
Na de hol van még az Örs vezér tér meg a hazafelé út !
Gyerünk csak szépen vissza a rendelőbe !
*
Tamás azonnal észlelte Csivike farkán a problémát,
pedig akkor épp nem is billegett igazán, inkább csak reszketett.
Ez lehetett a rémülettől is, viszont annak idején küldtem át videót a billegésről.
Mivel ez a billegés egyértelműen a légzés ütemére történik,
már levélben is írta Tamás, hogy az valamiért nehezített lehet.
Most tehát Banyácskám pájslija meg lett hallgatva fonendoszkóppal
(tündéri édes volt a jelenet,
hisz a szerkentyű tölcsére betakarta szinte az egész kis pocakot -
én meg nem vittem fényképezőgépet),
és az lett a vizsgálat eredménye, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Hogy akkor mitől billeg mégis Csivike farka, az továbbra is rejtély.
Én a fűtésre gyanakszom – valahogy azt nem szereti az idén Csivike.
De azért megemlítettem azt is, hogy néha a nyelése is problémásnak tűnik,
nem tartom kizártnak, hogy a kis torkában vagy csőrében van valami hiba.
Tamás elmagyarázta, hogy ennek egy hosszadalmas röntgennel lehetne utánanézni,
ugyanis kontrasztanyagot kéne etetni (itatni ?) Csivikével,
és félóránként megröntgenezni, míg végigkísérjük a tápcsatornán az anyag útját.
Mivel a röntgen tudtommal távolról sem veszélytelen,
ezt az eljárást csak akkor fogom kérni és engedélyezni,
ha Csivike félrenyelései rendszeressé válnak, és már zavarják őt az evésben.
(Addigra persze nyilván késő lesz –
de ha mondjuk daganat van a torkában, azzal most se lehetne mit kezdeni.)
Le is lett mázsálva pici tündérem, és döbbenten vettem tudomásul, hogy 44 gramm.
Pedig legutóbb is annyi volt – csak én azt már elfelejtettem.
Egy debella ! Nehezebb, mint Csuvika !
(Bár Csuvika most nem lett lemérve – vagy csak nem vettem észre.)
*
Csivike meg is úszta ennyivel : hogy egy-két karmocskáját neki sem ártana kurtítani,
azt egész egyszerűen elfelejtettem a sok izgalomban, meg zavaromban,
hogy még mi is itt vagyunk bajnak, mikor tele a váró beteggel.
Mert bizony baj, az volt : Csuvika ezúttal nem bizonyult egyszerű esetnek.
Szegénykémnek mindjárt az első levágott karmocskája túl rövidre sikeredett
(később talán egy másik is - ebben nem vagyok biztos) :
Tamás sokat kínlódott vele, míg sikerült elállítania a vérzést.
Úgyhogy szegény Csuvicsek többször is vendégeskedett a doktor bácsi markában,
mert Tamás újra és újra kivette, amikor úgy látta, hogy még vérzik.
Továbbá szurit is kapott, finom kis A meg D vitamint.
Ezt persze megkapta Csivike is –
akkor mégsem igaz, hogy ő megúszta egy sima kis fonendoszkóppal.
*
Hogy Csuvika miért nem repül és fog-e még valaha, arról most nemigen esett szó,
bár azt megbeszéltük, hogy a jódos víz nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Arra nem volt alkalmas az idő, hogy tovább keressük a lehetséges okokat.
Én már amúgy is kezdek beletörődni, hogy szegény Csuvikám Csipike sorsára jutott,
és a pocakján növekvő zsírdaganatot egyszerűen nem fogják elbírni a szárnyai.
Csak az a dolog szépséghibája, hogy amikor Csuvika elfelejtett repülni,
a daganata még közel sem volt akkora, hogy ezt indokolta volna.
Bár ki tudja, mekkora gombóctól borul föl egy ilyen pici kis test egyensúlya ?
Majd egyszer utánanézek, Csipikém mekkora gombóccal hagyta abba a röpködést.
Mindegy – egyelőre örültünk annak, hogy a karomvágáson túl vagyunk,
és Csivikének sincs tüdőgyulladása, amitől azért tartottam egy kicsit.
Annyira ugyan nem tűnt betegnek (kivéve egy-két, pár órás alkalmat),
viszont a repülésről újabban ő is leszokott, és ez több mint aggasztó.
Két hete biztosan nem volt kint a kalitkából – viszont az is igaz,
hogy két hete cseréltem nyáriról télire az erkélyajtón a függönyt.
és bizony nincs kizárva, hogy Banyácskám egyszerűen fél a szokatlan függönytől.
Pláne így, hogy Csuvika nem repül és nem bátorítja.
Tavaly is Csuvitéz merészkedett elsőnek a Félelmetes Firhang közelébe,
Csivike csak követte őt – de hát most nincs kit követni.
Nem zárom ki tehát, hogy Csivike “betegségét” a téli függöny okozza -
bár persze a farkincája nem attól billeg, ez teljesen biztos.
Drága pici Tündérboszorkányom !
Ő, aki itthon folyton gyepálja és rettegésben tartja Csuvikát,
most olyan ribilliót rendezett, mikor a doktor bácsi Csuvika karmait vágta,
akkora hangerővel és olyan elszántan tiltakozott, hogy zengett a ház,
és még Fülöpke, Tamás tündér kis kanárija is kirepült a ketrecéből,
és rémülten körözött fölöttünk, hogy micsoda szörnyűség történik az asztalon.
Elvégre Csuvika az övé ! Az ő játékszere !
Hogy jön ahhoz a doktor bácsi, hogy hozzá merjen nyúlni, és még meg is ríkassa ?
Hiszen ez az ő kiváltsága ! Csuvikát kínozni csakis és kizárólag neki szabad !
Mindig így van különben.
Folyton marakodnak, folyton bosszantják egymást a madárkáim,
de ha baj van, rögtön egymásnál keresik a biztonságot és vigasztalást.
Sokszor Csuvika védi meg Csivikét, akit épp azért pirongatok, mert őt bántotta.
Most viszont Csivike akarta megvédeni Csuvikát,
de sajnos nem járt sikerrel, a doktor bácsi nem hallgatott rá.
Csuvika karmai le lettek nyisszantva – és attól tartok, talán túlságosan is.
*
Igazában nem tudom, mi volt a baj mégis ezzel a mostani látogatással
(hacsak nem a huszonegyedike), mert a rendelőben nem vettem észre semmit.
Itthon viszont olyasmit tapasztaltam, amit eddig még soha :
hazaértünk délután ötre, és lefekvésig Csuvika nem szólalt meg egyáltalán.
Csivike sem, de ez nem nagy újság, mert ő nem egy bőbeszédű hölgyemény.
Csuvikám viszont egy szövegláda meg egy evőgép –
és most egyik minőségében se működött.
Hiába becézgettem, hiába kínálgattam, hiába dicsértem, hogy milyen bátor volt :
szegény kis gazfickóm csak ült magának szinte mozdulatlanul,
és nem akart sem enni, sem inni, se beszélgetni.
Ilyennek még nem is láttam soha.
Ugyanakkor nem gubbasztott (nem dugta a szárnya alá a fejét),
bár a farka nem úgy állt, ahogy szokott, hanem valahogy lógatta.
De reszketni a farka sem reszketett, pedig az szokta a fájdalmat jelezni.
Sokszor próbáltam etetni : pár falat után mindig abbahagyta, vagy el se fogadta.
Pedig többször is úgy tűnt, hogy enne, csak valamiért nem bír vagy nem mer.
Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mindezt mire magyarázzam.
Volt már Csuvikának olyan karomvágása is (a legelső), mikor mind a nyolc vérzett,
de akkor se süppedt hosszú órákra totális depresszióba,
nem hallgatott és nem koplalt, hisz az evés és a csivitelés az ő lényege, mióta él.
Közvetlenül lefekvés előtt végre hallottam a hangját szegénykémnek,
ugyanis Csivike (szokás szerint) az ő helyére telepedett a kakasülőn,
és Csuvika emiatt keservesen sírt.
Már ezt se bántam : örültem, hogy megszólalt.
De enni nem evett szinte semmit, reggel óta. Inni sem ivott egyáltalán.
Egyedül a homokot fogadta el tőlem rendesen, de abból is keveset csipegetett.
Nem tudom, minderről mit gondoljak.
Csuvika egy borzasztó érzékeny kis lélek : lehet, hogy az viselte meg ennyire,
hogy nem volt rendesen előkészítve ez az orvos-látogatás ?
A nagy szatyor ugyan itt díszelgett az orruk előtt a komódon, már egy jó hete,
hogy ne a hideg kisszobából hozzam elő, amikor szükség lesz rá -
de az tény, hogy a kis ketrecet nem vettem ki belőle vasárnap este,
és nem tettem ide az asztalra eléjük, hogy tudják, másnap mire számíthatnak.
Sőt lefekvéskor se magyaráztam el nekik, hogy hétfőn nehéz napjuk lesz,
mert még magam se tudtam, hogy így alakul a program.
De még délelőtt se zártam rájuk a kalitkát :
abszolút nem gyanakodtak, hogy merénylet készül ellenük.
Lehet, hogy ez volt a baj ? Ezt nem tudja nekem megbocsájtani Csuvika ?
Hogy csak úgy ukk-mukk-fukk kimarkoltam őt a kalitkából ?
Tényleg nem tudom – de azért nem hiszem.
Ennyire nebáncsvirág nem lehet az én valamikori Hiszti Pistim.
(Pici korában csúfoltam így, mert nagyon kis nyafka volt, fiú létére.)
Ha viszont nem a lelke sérült, akkor mije ? És mikor ?
Mi fájhat szegénykémnek ?
Annyira sajnálom – és annyira szomorú vagyok.
*
Azt hittem, ha túl leszünk ezen a kiránduláson,
hatalmas kő (sőt valóságos szikla) gördül le rólam,
és semmi más dolgunk nem lesz, mint várni a Mikulást meg a karácsonyt.
El se tudtam képzelni nagyobb örömöt, mint hazatérni a dokitól azzal,
hogy ezen is túl vagyunk, idén talán már nem lesz több izgalom.
És erre mi lett belőle ?
Elvittem egy életvidám Csuvikát, és hazahoztam egy roncsot.
Hogy én kínoztam meg őt a befogással, vagy Tamás a karomvágással ,
vagy ha egyikünk se, akkor mi történhetett – egyszerűen fogalmam sincs.
Most kedd hajnal van –
talán jobb napra ébredünk, mint amilyenre a hétfő este sikeredett.
(2016)
Új kommentek