Nézzétek csak, hol kezdte a napot szegény kicsikém !
*
*
A kakasülőn, ahol napközben sose szokott tartózkodni,
kizárólag alvásra használja, az az ő ágyikója.
Mintha pótolni akarná az éjszakát…
Ugyanis este átraktam a kis ketrecbe, és ezt nagyon zokon vette.
Nem tartotta jogosnak (igaza is volt), mert úgy szól a ki nem mondott egyezség,
hogy akkor markolhatom ki éjszakára a kalitkából, ha lefekvés előtt lepottyan.
Most meg nem pottyant le – pont akkor nem.
Előtte viszont annyit potyogott egész nap, és olyan csöndes meg rosszkedvű volt,
hogy nem mertem kockáztatni a kalitkában való altatást,
féltem, hogy nem ébredek föl a sírására, ha baj van.
*
*
Így most meg van sértve szegény kicsikém,
még mindig nem bocsájtotta meg a késő esti merényletet.
Vagy ki tudja…. Lehet, hogy más baja van.
Talán ez a hideg és borús idő… Csuvika az ilyet nem szereti.
Volt ma már három hatalmas zuhanása,
pedig még egy órája sincs, hogy hazament (minden baj nélkül) a kalitkába.
Hangját még nemigen hallottam, enni-inni nem láttam.
Ráadásul folyton rázkódik (vagy mit csinál), ezt már tegnap is figyelgettem.
Mintha fázna, vagy mintha fájna valamije.
Előbbire csekély az esély, hisz pont az a baj, hogy nem tűri a fűtést,
ha bekapcsol a konvektor, ő szinte azonnal leájul a botról vagy kötélről.
Rólam már jégcsapok lógnak, a lélek is kifagyott belőlem,
és Csuvikának még mindig nincs elég hideg, nincs elég levegő.
*
*
Megint fölfedezte a búslakodós sarokbotját (a jobb elsőt),
már tegnap is sokat ücsörgött rajta, és most is ott mélázik az élet dolgain.
Közben néha hátat is fordít a szobának,
ami általában azt jelenti, hogy haragszik a világra.
Vagyis rám – hisz a világot az ő számára alighanem én képviselem.
Próbáltam az előbb zabbal kínálni : valósággal menekült a közelemből.
Jó, hát akkor megyek bagózni meg reggelizni – erre keservesen sírni kezdett,
mihelyst látta, hogy nyitom a szobaajtót és itt akarom hagyni.
Jöhettem vissza vigasztalni, hogy nem megyek sehova, csak a konyhába.
Szegény kicsi kincsem !
Szörnyű lehet így élni, hogy fél is tőlem,
meg tudja is, hogy rajtam kívül senkije sincs, mástól segítségre nem számíthat.
*
*
A fenti filmecskéhez hasonlót már láttatok egyszer,
de ez most hosszabb, jobban meg lehet figyelni rajta Csuvika késő esti őrületét.
Nem friss a felvétel, már több mint egy hetes, de ugyanezt látom mindennap.
Napközben sose csinálja, kizárólag este, közvetlenül lefekvés előtt.
Talán tényleg tavaszt érez (ahogy a vakmerő vitézes mesében saccoltam),
és vénségére párosodni szeretne, ha volna kivel.
Meg etetni is szeretne (az is az udvarlás része), ha volna kit.
De hát nincs – így jobb híján engem köpött szembe begytejjel szegénykém,
épp akkor este, mikor ez a filmecske készült.
*
*
Mindennek idáig semmi köze a bejegyzés címéhez, de mindjárt mondom azt is.
Mert bizony fogságban vagyunk, nem csak Csuvika, hanem én is,
ahogy engedelmes állampolgárhoz illik, járványos időkben.
A magam erejéből persze nem lehetnék engedelmes,
hisz a mindennapi élethez szükséges dolgok nem jönnek haza saját lábukon,
házhoz szállítást pedig már egyik üzletlánc se vállalt,mire észbe kaptam.
Pedig volt, aki figyelmeztessen :
Gabó barátnőm már vagy három hete felajánlotta, hogy elvisz vásárolni,
hazafuvaroz nekem mindent, amire szükségem lehet, ha majd jön a vírus,
és nem lesz tanácsos utcára menni, vagy esetleg az üzletek is bezárnak.
Én meg csak röhögtem, hogy rémeket lát, és nem kértem a fuvart.
Később aztán bántam, mikor már kénytelen voltam elhinni, hogy baj van,
de addigra mindegy volt, Gabót karanténba parancsolták a gyerekei,
én meg csak úgy gyalogosan, a kerekes szatyorral próbáltam beszerezni mindazt,
amit jóval hamarabb és szép apránként kellett volna összeszedegetnem.
Négy napig bírtam a reménytelen küzdelmet, aztán feladtam, mielőtt beledöglök.
Akkor kezdtem keresgélni a házhoz szállítási lehetőségeket, de persze már későn.
Csuvit sikerült ellátnom elég rendesen, de magamat illetően bizony rémüldöztem,
mert eddigre felfogtam, hogy mindenki fél, senkire nem számíthatok,
senki se fogja kockáztatni a saját egészségét azért, hogy rajtam segítsen.
*
Aztán kiderült, hogy mégis.
Már nem is emlékszem, hogyan bukkant fel legifjabb unokaöcsém,
akivel a kapcsolatunk szívélyes ugyan, de nem rendszeres, mivel ő igen elfoglalt.
Ha valami baj volt, eddig is mindig jött és segített,
most pedig valósággal örökbe fogadtak engem a párjával.
Én csak maradjak szépen a lakásban, ne menjek a világon sehova,
ne törődjek semmivel, csak mondjam, hogy mire van szükségem,
ők majd mindent beszereznek, mindent szépen elintéznek helyettem.
És így is lett.
Az első, hatalmas túlélő-csomag hétfőn már megérkezett,
az öcskös a csekkjeimet is elvitte,
azokat is ők fizették be, valami furmányos módon, online –
és ha igaz, két hét múlva Csuvikát is ők viszik majd orvoshoz helyettem.
Én meg csak ámulok és nem értek semmit, mert ilyen jó dolgom sose volt,
és most sem érdemeltem ki semmivel, hogy legyen.
Tényleg, mint egy álom…
Csak ülök itthon, és számba repül a sült galamb.
Egyedül Csuvika csőrcsiszolása aggaszt, de az nagyon –
ha viszont az is sikerül, ha azt is megoldják helyettem újdonsült őrangyalaim,
hat hétre megint le lesz a gond mindenről,
és alighanem előáll az a paradox (sőt eléggé szégyenletes) helyzet,
hogy akkor fogom a hetedik mennyországban érezni magam,
amikor nem illik örülni és boldognak lenni, hisz egy ország szenved körülöttem.
*
Persze csak lassan a testtel : nem kéne előre inni a medve bőrére.
Ki tudja, mi lesz két hét múlva, ki tudja, megérjük-e egyáltalán ?
Maradjunk annyiban, hogy szép lenne, ha úgy lenne, ahogy most elképzelem.
*
Mindenesetre a hetünk (az év tizenharmadik hete) elég izgalmasan kezdődött.
Az öcskössel meg volt beszélve,
hogy megpróbálja beszerezni mindazt, amit kértem,
és ha sikerrel jár, mindjárt föl is cipeli az ajtóm elé a kincseket.
Csak az nem volt megbeszélve, hogy mindez mikor várható,
mert az erre vonatkozó kérdést túl későn tettem föl, addigra ő talán már aludt.
Én meg (szokás szerint) hajnali háromkor kerültem ágyba,
így hiába csörgött fél kilenckor a vekker,
azt szépen leállítottam, és szunyókáltam tovább.
Szerencsére azért kilenc körül észhez tértem és föl is keltem,
beindult a nap, a szokásos menetrend szerint.
Ám épp hogy csak beindult : a kisszobában már kinyitottam az ablakot,
de Csuvika még be se volt takargatva rendesen a szellőztetéshez,
épp ebben mesterkedtem, mikor megszólalt a kaputelefon.
Volt annyi eszem, hogy sem azt, sem a mobilt nem lőttem ki éjszakára,
ám a mobilnak mindegy volt, szegény öcskös így se tudott hívni,
mivel sikerült a telómat repülőgépes üzemmódba állítanom, ki tudja, mikor.
Így esett, hogy váratlanul csörrent rám a kaputelefon.
Még a szemem se volt nyitva rendesen, még észhez se tértem egészen,
és az én kis maszek futárom már itt toporgott a ház előtt,
hogy megvett mindent, itt a szállítmány, nyissam a kaput, hadd hozza föl.
Jézusmária – hát mikor kelt ez a szegény gyerek ???
Hisz nem is Pesten lakik !
Hogy ért ide ilyen hamar, a reggeli csúcsforgalomban ?
Akárhogy is, de ideért -
és úgy szökdécselt föl a lépcsőn egy kábé huszonöt kilós szatyorral,
mintha mondjuk tíz deka vaj lett volna benne.
Úgy tett, ahogy ígérte :
lepakolta az ajtóm elé (aztán mégis inkább az előszobába)
a két hatalmas csomagot, és már itt se volt.
Csak a nevetése meg a soha ki nem fogyó jókedve maradt utána.
*
Hát most itt tartunk, így éldegélünk.
Két kis őrangyalom messziről is velem van,
mert levelezünk, telefonálgatunk, ahogy idejük engedi.
Közben egy szomszéd házaspár is felajánlotta segítségét,
de tőlük tartok egy kicsit, bár nagyon kedvelem őket,
mert nem sokkal fiatalabbak nálam, és ehhez képest túlságosan mozgékonyak.
Viszont nagyon jólesett, hogy aggódnak értem és törődnek velem.
Mindjárt csacsogtunk is egy jót a szomszédasszonnyal telefonon,
és ez semmivel se volt kevésbé kellemes, mint a személyes találkozás.
*
*
Úgyhogy egyelőre semmi kifogásom a fogság ellen,
sőt úgy találom, hogy a bezártság nagyon is nekem való életforma.
Csak Csuvika lenne vidámabb…
Ő most megint nagyon rozoga, szegénykém,
és csak remélni merem, hogy ebben az időjárás a bűnös.
Nézzétek az alábbi filmecskét, és szakadjon a szívetek :
ez sem új felvétel, de ezt látom mindig, naponta ötször, tízszer, hússzor.
Nem azért nem segítek neki, mert egy lelketlen dög vagyok,
hanem azért, mert nem lehet :
halálra rémül, ha megpróbálom kézben föltenni az emeletre, és lepottyan újra.
*
*
*
*
*
20.03.25.
Új kommentek