*
Napok óta tartozom ezzel a sárgajárdás mesével, de sose volt alkalmam megírni.
Sőt heteket is mondhatnék, hisz Csuvika már rég folfedezte magának a járdát,
én viszont csak azóta készülök megörökíteni legújabb ötletét,
mióta kitaláltam, hogy illusztráció is kéne a beszámolóhoz.
Meg is lett még aznap, mikor elkezdtem rá vadászni,
de meg kellett dolgoznom érte rendesen.
Csináltam vagy hat filmecskét (talán többet is), teljesen fölöslegesen :
léleklátó madárkám pontosan tudta, mit szeretnék filmre venni,
épp ezért gondosan tollászkodott vagy csak bámult a kamerába,
akárhányszor ráfogtam a fényképezőgépet.
Ellenben ha kikapcsoltam, mert már túl hosszú lett a fölösleges film,
Ő Urasága AZONNAL átsétált a sárga tálon, csak hogy bosszantson.
Ezt eljátszottuk vagy ötször – végül feladtam, mielőtt megüt a guta.
Így a filmecske csak később született, már vacsoraosztásnál,
amikor várható volt, hogy az éhes pocak grasszál majd az etetőkön.
Így is lett – vagyis nem egészen az látható a videón, amit mutatni akarok,
hisz itt most táplálkozás végett lett átgázolva a sárga tálon.
De a lényeg azért rajta van, és higgyétek el becsszóra,
hogy ugyanez történik naponta százszor, evéstől függetlenül :
nagyeszű madárkám igen intelligensen rájött,
hogy ha nem próbál ugrani vagy repülni a két kedvenc ülőkéje között,
hanem átsétál a sárga tálon egyikről a másikra, egész biztos nem pottyan le.
Úgyhogy hetek óta ez a módi : okos kis géniuszom nem kockáztat,
hanem szép komótosan, biztonságban átballag a kötélről a bodzára és viszont.
*
*
Azért persze így is akadnak balesetek, minden napra jut egy-két pottyanás :
a legutóbbi miatt épp nagyon el vagyok keseredve.
Képzeljétek, mit műveltem már megint !
Kimentem reggelizni, és kicsit tovább ettem a szokásosnál.
Hallottam közben, hogy Csuvika idebent kiabál, még vigyorogtam is magamban,
hogy micsoda kis zsandár, lejárt az időm, jelzi, hogy már bent kéne lennem.
Beszóltam neki, hogy mindjárt jövök, várjon türelemmel, és vígan ettem tovább.
Ő többet nem kiabált, elhallgatott szegénykém, látva, hogy minden hiába –
én pedig arra jöttem be úgy negyedóra múlva, hogy hanyatt esve verdes a padlón.
Mármint a kalitka padlóján, ami még a jobbik eset – na de akkor is !
Lehet, hogy már akkor lepottyant, amikor hallottam, hogy kiabál…
Egyszerűen NEM JUTOTT ESZEMBE, hogy baja lehet, azt hittem, csak hiányol.
Ő meg megtapasztalta, hogy kár is segítségért óbégatni, a hülye Mami úgyse jön.
Háááát…. mt mondjak ? Nem vagyok rá büszke, és nem is értem az egészet.
Máskor többször is beszaladok evés közben, megnézni, hogy nincs-e valami baj,
ma meg akkor se jöttem, amikor hallottam, hogy kiabál.
Meg is volt sértve szegénykém vérig, mikor végre a talpára állítottam,
és jó sokáig gyűjtötte az erőt a kalitka fenekén a fölmászáshoz.
*
Farkincája még mindig nincs szegény kicsikémnek,
viszont úgy tűnik, hogy ő erről nem tud, vagy legalábbis folyton elfelejti.
Ugyanis reggel meg este, amikor nedves papírtörlővel letörölgetem az ülőkéit,
ugyanúgy menti tőlem a nemlétező farkát, mintha ott lenne a helyén.
Borzasztó kényes arra, hogy hozzá ne érjek a farkához takarítás közben.
Irtó mókás, hogy most is árgus szemekkel figyeli a kezemet,
és ha olyan helyre érek, ahova tényleg épp lelógna a farka, ha lenne,
ugyanúgy fordul és kap a papírtörlő után, ahogy farkincás korában szokott.
Vagyis az ő ékességét akkor is tiszteletben kell tartanom, ha épp nem látható.
*
*
*
*
*
20.05.14.
Új kommentek