Mármint az esemény sok, meg az elmaradásom a mesékkel.
Pedig csak négy napja írtam az utolsót...
Továbbá a galambgyerek is sok az erkélyen – de menjünk szép sorjában !
Hogy mi minden történt az utóbbi napokban,
azt meg se kísérlem újra elmesélni (reggelig se lennék kész vele),
hanem összeollózom az eseményeket a vendégkönyvből meg levelekből.
Hogy ne legyen túl nagy kavarodás, maradunk az időrendnél -
mert bizony akadt mesélnivaló a kinti meg a benti madárkáim körül is.
Tegnapelőtt még úgy képzeltem, hogy ha túléljük az orvoslátogatást
(mivel Csuvikának muszáj volt már levágatni a karmait),
akkor miénk a világ, és végre kicsit kifújhatom magam.
Aztán kiderült, hogy mégse...
A mai napra megint azt mondtam, hogy már csak ezt kell túlélni,
és akkor végre TÉNYLEG megpihenhetek - de hát ki tudja, hogy valóban így lesz-e ?
Mindegy – lássuk az utóbbi napok eseményeit !
Amit nem zöldben olvastok, az máshonnan ollózott szöveg.
Tegnapelőtt elég részletesen elsírtam a vendégkönyvben minden bajunkat.
Kedvenc blogos barátnőm épp a karmocskákról érdeklődött,
hogy nem túl nagyok-e már. Íme, a válasz – és még sok minden más :
*
Jaj, Szilvikém - dehogynem !
Azok a karmocskák bizony tragikusan, szégyenletesen hosszúak.
Volt már időpontunk múlt csütörtökre a dokihoz
(elég erőszakosan harcoltam ki az asszisztensnél,
aki végül rám hagyta, hogy jó, hát menjünk),
ám később visszahívtak, hogy mégse lesz jó, jöjjünk inkább máskor.
A holnapi napot bírtuk találni, előbb nem volt olyan időpont,
ami a galambkáknak is megfelelt volna, meg nekem is.
Az etetések miatt elég rövid az a pár óra délután, amikor én távol lehetek.
Most már hamar sötétedik, előbbre kellett hozni a délutáni etetést.
Elbliccelni pedig nem lehet a vacsorát,
hisz a szegény Kisgoncik elég nagyok már,
éhen pusztulnak a drágáim, ha a szüleik nem esznek eleget.
*
Ez persze csak az utóbbi napok problémája -
hogy nem mentünk hamarabb karmot vágatni, az csakis az én bűnöm.
De hát több mint egy hónapja magammal mászkálok orvoshoz, nem is egyszer egy héten -
ezzel volt tele a fejem, meg a cipekedést se nagyon mertem volna vállalni.
Így a karmok csak nőttek.
Talán holnap már túl leszünk a nyisszantáson -
Talán holnap már túl leszünk a nyisszantáson -
de hogy mennyire félek, azt el se tudom mondani.
*
Ma délelőtt beütött a krach
(illetve gyanítom, hogy már tegnap, csak nem vettem észre) :
mégiscsak megszülettek a pótfészekben a Svarci-gyerekek -
vagy én már nem is tudom, kicsodák.
De akárkik legyenek is, mindenesetre ott vannak.
*
*
Inkább tegnap születhettek -
és érzékeltem is némi izgalmat ez ügyben tegnap délután,
csak nem mentem ki az erkélyre, hogy alaposabban körülnézzek.
Igazában nem is hittem, hogy jól hallom, amit hallok,
mert az elmúlt három hétben talán kétszer láttam valakit kijönni a nagy láda mögül :
akárhányszor néztem, mindig üresen árválkodott a pótfészek,
senki sem ülte a tojásokat.
Egészen biztosra vettem, hogy azokból már nem lesz fióka,
de még vártam a kidobással, mert biztos akartam lenni a dolgomban.
És erre tessék ! Ma megnéztem a fészket, és ott a két pici !
Hogy ki költötte ki őket
Hogy ki költötte ki őket
(a Svarci-szülők, vagy az, aki a harmadik tojást tojta), azt nem is tudom.
Felnőtt galambot ma se sikerült látnom a fészek körül, se délben, se délután.
Ezek ilyen rejtélyes gyerkőcök.
*
Folytatom, Szilvikém - ez már a második fejezet.
Közben kiosztottam a vacsorát a saját pindurkáimnak.
A galambocskák alighanem az agyamra mentek (bár ez nem újság) :
A galambocskák alighanem az agyamra mentek (bár ez nem újság) :
reggel, a ráadás szunyóka alkalmával azt álmodtam,
hogy NÉGY kisgalamb kelt ki a pótfészekben (a három tojásból, hahaha) :
kettő sárga volt, ahogy illik, kettő meg fekete pöttyös, mint a dalmata.
Dalmata galamb.... bár az a kettő se fehér volt, hanem sárga, csak fekete pöttyökkel.
És erre mit ad Isten ?
Tényleg kikeltek a picikék, ahogy megálmodtam.
Csak nem pöttyösen, és nem négyen.
*
A harmadik tojás még ott búslakodik.
Ki kéne dobni - de ma nem mertem, mert itthon volt a szomszéd gyerek,
nyitva volt nála az erkélyajtó, nagy élet folyt odaát éppen,
igyekeztem minél hamarabb eltűnni az erkélyről.
Pedig takarítani akartam - de hát ez most nem jött össze, sajnos.
Tulajdonképpen a pótfészket is inkább azért néztem meg,
hogy kidobjam belőle a tojásokat a takarítás előtt -
így derült ki, hogy már nem kell kidobni őket, mert mégiscsak volt bennük élet.
Így most egy ideig megint nem lesz takarítás,
mert ilyen hidegben nem zavarhatom le a szülőket a kisgalambokról.
Nem tudom, ki üli végül is a fészket,
de még a Gonci-szülőknél is gyávább az illető, mert soha nem látom,
mindig elmenekül, mire én megjelenek az ablak közelében.
Hogy hogyan fognak így felnőni a picik.... hát az bizony nagy kérdés.
Mindenesetre a szomszéd gyerek miatt jobban el vagyok keseredve, mint a hidegtől.
Gyakorlatilag egész nyáron nem volt itthon -
azért tudtunk a galambkákkal így elkanászodni és vidáman szaporodni.
Viszont ha most itthon van (és folyton kint az erkélyen),
abból bizony tragédia lesz, és halott fiókák.
*
Úgyhogy van izgalom mázsaszám -
de hát úgy kell nekem, ha ilyen agyatlan vagyok !
Tényleg nem értem,
Tényleg nem értem,
hogy legalább ezeket a szeptemberi tojásokat miért nem dobtam ki új korukban.
Holnap meg a doki..... ha sikerül elindulnunk.
Hogy mennyire félek, azt el se tudod képzelni.
Holnap meg a doki..... ha sikerül elindulnunk.
Hogy mennyire félek, azt el se tudod képzelni.
*
Ennyi volt a hétfői sirám.
Utána jött (tegnap) a kedd, és benne az orvoslátogatás.
Valamikor az éjszakában, már félig kómában kopogtam össze egy levelet,
hogy hevenyészve megörökítsem a nap eseményeit :
*
*
*
Túléltük ám a napot, csak annyira fáradt vagyok, hogy már írni sincs erőm.
Majd talán holnap... Bár nem biztos, mert inkább az IKEÁ-ba kéne mennem helyette.
Akkor pedig mese már megint nem lesz.
A kisgalambok még megvannak
(legalábbis délben megvoltak, délután a piciket már nem néztem),
és a doki szerint van esélyük felnőni, még ennek a két kis ráadásnak is –
“attól függ, hogy mennyire védett a fészek”.
Hát semennyire..... majdnem.
Két oldalról gyékény védi (de már kopott), szemből meg a nagy virágláda.
*
Ezért kéne holnap elrohannom az IKEÁ-ba :
kínomban azt találtam ki,
hogy színtelen átlátszó doboztetőket veszek, jó nagyokat,
és azokat lógatom be az erkélyrácsról a betonig,
hogy ne csak az ócska gyékény védje a madárkákat –
mert hogy az már nem véd semmitől.
Nyáron jó, sőt nagyon is megfelel, de ilyen hidegben kutyafüle.
A műanyag tetők mégis felfognák a szelet,
és az esőből sem engednének át egy csöppet se.
Viszont ha arra gondolok, hogy fel kell áldoznom a jó kis laza napomat
(ez lett volna az egyetlen szabad napom a héten),
amikor blogot akartam írni.... hát sírva is fakadok menten.
Viszont nem lehetek olyan rohadék,
hogy nem teszem meg még azt a keveset se, amit esetleg tehetek a kisgalambokért.
Ha egyáltalán meglesznek még holnap délben....
*
*
Már ma is azt hittem, hogy halottak : annyira picikék
(szerintem nem nőttek tegnap óta, de úgy nézem, a bögyöcskéjük nem üres),
és éppen meg se moccantak, amikor odamentem hozzájuk.
De aztán megpiszkáltam őket az ujjammal, és ettől föléledtek.
Nagyon is !
Ezeknek kéne Goncika testvérkéinek lenniük,
mert pont olyan Virgonci-Goncik, mint Goncika volt pici korában.
Az igazi Kisgoncik nem voltak ennyire elevenek csecsemő korukban.
Róluk már akkor is (meg azóta is)
mindig csak egyforma képeket tudtam lőni egy-egy alkalommal,
mert nemigen mozdulnak.
Ezekről a pindurkákról meg csináltam ma fél perc alatt vagy hatféle képet.
Annyira édesek !!!!
Tragédia lesz, ha elveszítem őket – hát hogy ne mennék az IKEÁ-ba ?
Sokat nem fog segíteni a műanyag fal – de azért talán valamit számít.
A doki is ugyanazt mondta, amit a GALAMB HUNGÁRIÁ-s férfiú
(akitől tanácsokat szoktam kérni),
hogy a galamb képes télen is fészkelni, és azok a fiókák sem esélytelenek.
Hisz ha nem volna értelme, biztos nem fészkelnének,
mert nem olyan buták a galambok. (Egyáltalán nem buták.)
Lesz, ami lesz – de legalább annyit meg kell tennem, amennyi módomban áll.
Ezzel együtt jövőre augusztus közepe lesz a határ :
azon túl nem tartom meg a tojásokat.
(Lesz is nyár még novemberben is – majd meglátod !)
*
Csuvika kevéssé díjazta a manikűrt :
itthon a befogásnál megette a kisujjamat, a rendelőben meg a doki kezét.
Továbbá futott is egy kört a szentem :
bizonyára nem találta igazságosnak,
hogy Fülöpke (a doki kanárija) vidáman röpködhet, ő meg nem.
Így huss : kislisszolt Tamás markából,
és kipróbálta, milyen érzés idegen helyen szárnyalni.
Én persze frászt kaptam –
Tamás viszont két pillanat alatt begyűjtötte renitens páciensét.
*
Csivike eközben hosszasan (és nagy hangon)
társalgott a kórházban lévő hullámoskákkal,
akik valahol a mellettünk lévő helyiségben sírdogáltak.
Biztos vigasztalta őket.
Irtó édes volt –
még a dokinak is feltűnt, hogy milyen szépen elbeszélgetnek a falon keresztül.
*
Jaj ! Viszont le is lettek mázsálva a madárkáim –
és kiderült, hogy drága kis Gombóckirálynőm elérte az öt dekás horrorhatárt.
Pedig alig eszik !!!
Csuvika viszont fogyott : most 43 grammnak mérte Tamás.
(Legutóbb 45 volt.)
Pedig ő zabál ész nélkül, hihetetlen mennyiségeket képes magába tömni -
Csivikének meg nem győzök könyörögni esténként, hogy egyen végre valamit,
mert szinte semmit nem fogyaszt, igen gazdaságos madárka.
Te érted ezt ???
Mert én nem – de az esti aggodalmaskodást talán ideje felfüggesztenem.
*
Hát így esett, hogy ma elhajtottam magam az IKEÁ-ba.
Nem mondom, hogy túl nagy lelkesedéssel,
mert elég romosnak láttam a gyerkőcöket a déli etetésnél,
valójában nem is hittem, hogy megérik a vacsorát.
De megérték – bár a rossz érzéseim változatlanok,
mert valamelyik szomszéd pont nagy zajjal takarított,
megzavarhatta a galambkákat falatozás közben.
Ott maradt az erkélyen a hami nagyja – és ez bizony nem jó jel.
Csak remélni merem, hogy azért a Kisgoncik is kaptak vacsorát,
meg a két pindurkát se hagyta magára az ügyeletes szülő.
Icikének és Picikének neveztem el őket -
a baj csak az, hogy valóban icikék és picikék.
Mozognak még szegénykéim, de úgy látom, hogy nem fejlődnek.
*
A két szép doboztetőt azonnal nekiálltam kifurkálni, amint hazaértem.
Leizzadtam, mint egy ló, de nem volt mese :
csatakosan is menni kellett rögtön a hideg erkélyre,
hogy vacsorára kész legyek a fölszereléssel.
Aggódtam ugyan, hogy a piciknek is hűvös van már a levegőzéshez
(ugyanis a szüleik azonnal elmenekülnek róluk, ha én fölbukkanok),
de nem akartam azt se, hogy még egy éjszakát szélben töltsenek.
Ha melegíteni nem is melegíti őket a műanyag fal, azért a szelet felfogja.
Bár persze egyelőre az anyjuknak vagy apjuknak kell felfogni előlük a szelet...
Ha sokat nem is segít, azért biztos vagyok benne,
hogy egy picivel kellemesebb lett most a hőmérséklet a pótfészekben.
*
*
Remélem, a szüleik elfogadták az ötletemet,
és nem ijedtek meg a doboztetőktől.
Végül is nem olyan feltűnő, hogy változott ott valami...
Ezért volt fontos, hogy a tető színtelen legyen -
meg persze azért is, hogy beengedje a fényt, ne legyen sötét a fészek.
*
Nem tudom, lesz-e igazi galamb ebből a két kis édes pindurkából -
de talán most már elmondhatom, hogy rajtam nem múlott a dolog.
(Leszámítva a felelőtlenségemet, hogy nem dobtam ki őket friss tojás korukban.)
*
*
*
*
(2015)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
*
Új kommentek