Örömmel jelentem, hogy nagybélű pincurkáim szerencsésen túlélték a Mikulás-esténket, noha én erre az éjjel nem sok esélyt láttam. Amikor még tizenegykor is rendíthetetlenül zabálták a fincsi tojásos rúdjaikat, órák óta, folyamatosan, ám ennek ellenére hol egyik, hol másik ült be az “etetős sarkunkba”, jelezve félreérthetetlenül, hogy enni kíván egy kis zabocskát vagy PREMIUM-ot a kezemből – nos, akkor én körülbelül biztos voltam benne, hogy drága kis éhező szárnyaskáim egyrészt megőrültek, másrészt biztos nem érik meg a reggelt, mert addigra szétdurrannak. De nem durrantak szét, legnagyobb ámulatomra.
Mint ahogy nem durrantam szét én sem, pedig nekem is hozott a Mikulás extra finomságot : mivel amúgy is bevásárlós napom volt, ünnepélyesen engedélyeztem magamnak azt az álomszép pohárkrémet, amiért már hetek óta csorgott a nyálam, de sosem vettem meg magamnak, mert iszonyatosan drága. Most viszont a Mikulás azt súgta, hogy megérdemlem, vegyem meg nyugodtan, az ő felelősségére. Így is lett – megenni azonban csak a felét mertem (ilyen se nagyon fordult még elő a praxisomban), mert ANNYIRA nem is volt finom, mint amennyire gyönyörű, én meg nem voltam eléggé éhes hozzá. Még a fél adag után is vártam a halált – de épp úgy nem lett kutya bajom, mint ahogy a madárkáknak se. Mi egy ilyen zabálós család vagyunk, csak a madárkákon nem látszik.
Arany pindurkáim megkapták a Mikulástól a szokásos almacsizmákat is, bennük a szintén szokásos kölesvirgáccsal – ám vélhetően úgy gondolták, hogy a virgácsos csizmákat biztos nem címezhette nekik a Nagyszakállú Télapó, így jószerivel a közelébe se mentek ennek az ajándéknak. Csuvikáról ugyan sikerült egy-két ócska képecskét lőnöm, amint szemrevételezi az újabb nassolnivalót – de ne higgyetek a szemeteknek, mert pár másodpercnél többet sajna ő se töltött el a csizmácskák közelében. Pedig idén egész csinos kis csizmákat sikerült produkálnom... (Sajnos csizma formájú sütemény-kiszúrót hiába keresek évek óta, így mindig magamnak kell kivágnom az almából kiskéssel a Mikulás legfontosabb kellékeit.)*
Almás tojást tegnap nem hozott a Mikulás, gondolván, hogy almából elég lesz a csizma – meg aztán maradjon valami öröm mára is. De nem nagyon maradt, mert a célszemélyek egyelőre fönt kuvikolnak az ágaikon (pedig már elmúlt kilenc óra, ami a legkésőbbi idő a hazavonuláshoz), a szegény jó almás tojás meg csak egyedül unatkozik bent a kalitkában.
Amikor behoztam, Csuvika kint ült a kalitka elülső falán, Csivike bent bóbiskolt egy boton. Gondoltam egy merészet, és Csuvikámat megkínáltam kalitkán kívül, bár egyáltalán nem képzeltem komolyan, hogy elfogadja, azt hittem, ennél azért gyávább az úrfi. Hatalmasat tévedtem : Hős Vitézem igenis boldogan vetette rá magát a csemegére, némi tétovázás után. Igen ám – csakhogy egyrészt nemigen akartam almás tojással teleszórni a padlót, másrészt Csivike hamar észlelte, hogy valamiből súlyosan kimarad, és nagyon szenvedett a rács túloldalán szegénykém, miközben vadul kereste a megoldást, hogy kijusson Csuvikához. Jobban szerettem volna kalitkán belül folytatni az etetést, ezért Csuvikának javasoltam, hogy menjen szépen haza. Kék Hercegem azonban megsértődött, amikor elvettem a tálkát az orra elől, és átrepült az ágaira. Csivi meg itt maradt a bajban, mert ugyan nagyon szerette volna enni az almás tojást, amit most már neki kínálgattam, viszont egyedül nemigen fogad el semmit a kezemből – noha egyébként Csuvi csak arra kell neki, hogy legyen kit elzavarnia a tálka mellől. Így ő is kirepült Csuvi után – én meg itt maradtam az almás tojással, és ha nem akartam volna amúgy is megírni ezt a mesét, valószínűleg meg is ütne a guta, hogy az idő csak telik, a madárkák meg nem akarják megkezdeni az esti készülődést. Azért remélem, még éjfél előtt hazafáradnak.
Mindenesetre a Mikulás-esténk gyönyörűre sikeredett, az almás tojás nélkül is. Akkora örömet szerzett a madárkáimnak a tojásos rúd, amekkorára tényleg nem is számítottam, mert legutóbb például nem így volt. Talán a nyár végén kaptak utoljára tojásos rudakat, Csuvi hazajövetelének második évfordulóján, és úgy rémlik (lusta vagyok utánanézni), hogy alig ették őket, az egyiket szinte érintetlenül dobtam ki. (Kettő van egy dobozban, úgyhogy mindig párosával kapják, hacsak nincs egymás után két ünnep.) Most viszont egekig ért az öröm (mondom : én a gyomorrontástól féltem már a végén), és rég láttam ilyen boldognak a picikéimet, mint amilyenek tegnap voltak. Kivételesen nem is veszekedtek : fölfedezték mind a két rudacskát, és Csivi Banya is talán csak kétszer zavarta el Csuvikát valamelyik mellől, de az se volt komoly, mert utána már nem ment, hogy a másik rúdtól is elzavarja.
Később, mikor már jól megtömték a feneketlen pocakjukat, komolyan aggódtam, hogy kitalálnak ők is nekem valami jó kis meglepetést Mikulásra : rájuk jött a szerelem (kivételesen Csivikének se volt ellenére az enyelgés), és vagy félórán át puszilgatták, etetgették egymást – a vége felé már tisztára extázisban. Szegény Csuvi meg volt őrülve, mivel ki már nem engedtem, a kalitkában meg nincs guminője, ami esetünkben egy pamutbojt. Csivike pedig csak tárogatta a szárnyait, úgy látszott, hogy ez egyszer ő se tiltakozna, ha végre történne valami – ám szemmel láthatóan fogalmuk se volt róla, hogy mit is kéne csinálni. Csuvi csak kerülgette Csivikét (ha éppen nem, Csivike ment utána), helyük is lett volna bőven a Nagy Produkcióhoz – csakhogy Csuvika teljesen tanácstalan volt a Csivi hátára jutás módját illetően. Folyton FÖLÉ igyekezett kerülni, valami másik botra – ám azt ő is felmérte (helyesen), hogy így túl nagy a távolság, nem mert ráugrani Csivire. Az meg nem jutott eszébe, hogy egyszerűen csak föllépjen a hátára, amikor mellette áll... Így csak szenvedtek szegénykéim mind a ketten, az őrületig fölhergelve – és nekik még csak segíteni se tudok, mert Csuvicsek nem ül az ujjamra, mint annak idején Csupika : őt nem tudom saját kezűleg a megfelelő helyre szállítani. Mindig azt hittem, az ilyesmit az állatok “maguktól”, ösztönösen tudják – de hát sajnos nem. Csupikám se tudta, és nem tudja most szegény Csuvi sem. Pedig az éjjel tényleg itt lett volna az alkalom, úgy tűnt, hogy Csivike sem ellenkezne. Én kicsit se bánom, ha nem lesznek unokáim, a madárkákat viszont nagyon sajnálom, hogy ilyen kis szerencsétlenek. Így a Mikulásnak ez a ráadás ajándéka nem jött össze – de amúgy nagyon szépen, békében és örömben telt az este.
Reggel viszont Csuvika kicsit rám ijesztett – ámbár vélhetően csak a Csipikémmel kapcsolatos, gyászos emlékek miatt. Ugye neki voltak gondjai a repüléssel, később meg már nem is repült egyáltalán, mikor nem bírta el a daganata súlyát. Most meg Csuvi pottyant le nekem a mászóka mellé, mindjárt reggel, amint kiszabadult a kalitkából. Hogy ezt hogy csinálta, nem tudom. Vele ilyesmi eddig még soha nem fordult elő. Talán az lehetett a baj, hogy a kalitkáról még nem vettem le az éjszakai takarót (Csuvi ezt sose várja meg, mindig kirepül már a takaró alól), Csuvikának pedig nagyon hiányzott Csivike, vissza akart repülni érte a kalitkába. Csakhogy a takaró láttán nyilván megrémült, röptében visszafordult, és akkor pottyanhatott a mászóka helyett a padlóra. Nem nagyon értem a dolgot, mert mindennap ugyanez a menetrend : Csuvika kilő már a takaró alól, mint a rakéta, Csivi pedig csak később követi, miután már levettem a takarót. Eddig még sose jutott eszébe Csuvikának visszajönni, hogy megsürgesse Csivikét. Most meg így járt szegénykém. Eltartott egy darabig, míg rájött, hogy hol van, és hogyan tud onnan ismerősebb vizekre evezni. Később nem láttam rajta egész nap semmi különöset.*
Olyannyira nem, hogy még mindig röpköd a kis drágám, pedig már mindjárt tíz óra. Elvileg ilyenkorra aludniuk kéne – most meg még hozzá se fogtunk a készülődéshez. Pedig az ma hosszú lesz, tekintettel az almás tojásra. Lassan meg is romlik, mire sort kerítünk rá...
*
Utóiratként egy kis ráadás :
TOJÁSOS RÚD GALÉRIA
(A képek maguktól váltakoznak, csak várjatok türelemmel !)
*
*
*
*
(2014)
Ennyiszer néztétek ezt a bejegyzést :
*
*
*
Új kommentek