Bánom már, hogy nem tegnap írtam meg ezt a bejegyzést,
mert frissiben talán vidámabbra sikeredett volna.
Most már nem bír vidám lenni, mert Csuvika nagyon odavan,
és én hiába tudom, hogy a csiszolások után ez így szokott lenni,
azért mégse könnyű tehetetlenül bámulni a szenvedő madárkámat.
Meg valahogy MÁSKÉPP van most rosszul, mint máskor…
de lehet, hogy ez hülyeség.
*
(Na tessék ! Erre megszólalt ! Először, mióta tegnap hazaért !)
*
*
Dágika részleteket kér a ma reggeli kommentjében,
ám sajnos pont azokkal nem tudok szolgálni.
Elmeállapotomat illetően eddig se kergettem illúziókat,
de tegnap sikerült bizonyítanom, hogy még az elkönyveltnél is hülyébb vagyok :
SEMMIT nem tudok az orvos-látogatás részleteiről,
mert egyszerűen ELFELEJTETTEM kifaggatni az öcsköst.
Pedig lett volna rá alkalom, mert részéről már véget ért a vészhelyzet :
bejött, leült, beszélgettünk vagy egy órácskát, leginkább a semmiről.
Közben mondtam is neki párszor, hogy valamit még biztosan elfelejtek :
mondta, hogy nem baj, azt majd megbeszéljük levélben vagy telefonon.
Hát csupán csak azt felejtettem el, amiről az egész nap szólt…
Úgy látszik, mire hazaért szegény kicsikém,
szó szerint nem voltam észnél a sok izgalomtól.
Így a Hernád utcai eseményekről egyelőre nem fogtok értesülni,
hacsak Csuvika el nem mondja nektek, mi minden történt vele útközben.
Én pont hetvenedik napja csücsülök az önkéntes karanténomban,
ezért megint az unokaöcsém vitte őt orvoshoz.
ezért megint az unokaöcsém vitte őt orvoshoz.
*
*
Hogy konkrétan a dokinál mi történt, azt azért persze tudom :
abban a különleges meglepetésben és megtiszteltetésben volt részem,
hogy Tamás doktor felhívott, mihelyst elbúcsúzott Csuvikától meg az öcsköstől.
Két nappal előbb írtam neki egy levelet, amit az öcskösnek is átküldtem :
azt hittem (azt is kértem), ők majd megbeszélik egymás közt,
hogy mikorra lehet tervezni a nyári csiszolásokat,
a doktor úr szabadságának és a csőröcske állapotának függvényében.
Tört a frász előre, hogy ez a kettő majd nem lesz összeegyeztethető,
de gondoltam, legrosszabb esetben kérünk egy idő előtti, biztonsági csiszolást,
mielőtt a doktor úr szabadságra megy.
Hát ezért jött a váratlan telefon : hogy mindezt személyesen beszéljük meg.
*
És persze nem csak ezt, hanem sok minden mást is.
A doktor úr el volt ragadtatva, szinte gratulált Csuvikához,
hogy milyen jó állapotban van most.
Én sajnos egyáltalán nem bírok örülni annak, amiért ő ennyire lelkesedik :
mint kiderült, jelenleg harminchat grammot nyom a madaram.
Tamás szerint ideális – szerintem tragédia.
Hisz negyvennyolc-negyvenkilenc gramm szokott lenni szegény kicsikém,
kismadár kora óta sose volt harminchat, de még negyven se nagyon.
Látom én, hogy mostanában nem eszik rendesen,
de nem gondoltam, hogy ekkora a baj.
Ha így haladunk, lassan elfogy a madaram !
Hiába mondja Tamás, hogy ez az ideális súlya, én kétségbe vagyok esve.
*
*
A farka miatt nem vagyok kétségbe esve, pedig arról rossz híreket hallottam.
Annyi nekem is feltűnt, hogy nagyon lassan nő most vissza az a farkinca,
de gondoltam, talán az öregség teszi, semmi se működik már úgy, mint régen.
Tamás azonban azt mondja, nem csak a vedlés a baja annak a szegény faroknak,
hanem sok tollacska el vagy le is van törve.
Hát persze – mert annyit potyog az én kicsikém !
Bár akkor se világos, hogy mi változott, hisz potyogni potyogott eddig is.
Csak remélni merem, hogy nem én teszem tönkre szegénykémet,
az immáron rendszeressé vált, szinte mindenesti befogással.
Ugyanis majd’ mindennap lepottyan az esti készülődés közben,
és ilyenkor nem engedem visszamászni a kakasülőre,
hanem begyűjtöm és átrakom a kis ketrecbe, megelőzendő az éjjeli zuhanásokat.
Látni persze nem látom, hogy mit csinálok, de tollacska sose maradt a kezemben.
*
Jól hallottam az utóbbi napokban, hogy működik még a közel héthetes csőröcske.
Tamás doktor azt mondja, meg lehetne próbálni akár a nyolchetes szünetet is.
Biztos ? Nem.
Biztosnak nem biztos, maradjunk a hét hétnél, ahogy most véletlenül alakult.
Meg is beszéltem aztán a recepción a legközelebbi találkozást, július 16-ra.
Ha tartani lehetne a hét hetet, utána csak szeptember elején mennénk.
Csodás lenne – de nem merem még beleélni magam az új rendbe,
mert ahogy látom, nem mindig egyforma sebességgel nő az a csőröcske.
Előfordult már olyan is, hogy hat hétig se működött, menni kellett soron kívül.
Most meg azt mondja Tamás, hogy akár még egy hetet lehetett volna várni vele.
Nagyon remélem, hogy marad a lusta tempó, és kihúzzuk szépen július közepéig.
A június pedig a miénk (ha közbe nem jön valami) : Csuvika hónapja,
nyugodtan ünnepelhetjük a születésnapját, nem kell csőrcsiszolástól rettegni.
*
Fél négyre volt időpontja Csuvikának
(a mi időnk szerint, mert ugyebár a nyárit nem használjuk),
és negyed ötkor már azzal hívott a doki, hogy alighanem gurul hazafelé.
El sem akartam hinni, hogy ilyen hamar készen lett !
Pedig úgy volt : nemsokára meg is érkeztek.
Csuvika nem akart hazamenni a kalitkába : a kis ketrec sarkában hasalt,
nem volt hajlandó elmozdulni onnan, még a kötelére sem ült föl.
Elég sokáig beszélgettünk az öcskössel, de szegény kicsikém végig csak lapított.
Nem mozdult akkor sem, mikor már kettesben maradtunk – ez idáig biztos.
Arra viszont nem mernék esküdni, hogy hogyan került mégis vissza a kalitkába,
mert eszemet vette a rémület, hogy nem akar hazamenni, nagyon fájhat valamije.
Teljes filmszakadás : egyszerűen nem vagyok képes visszaemlékezni,
hogy magától ment haza mégis, vagy én tettem át a lakosztályába kézzel.
Rémlik, hogy az előbbi, de a nyakamat nem tenném rá, hogy igazat mondok.
*
Az viszont teljesen biztos, hogy szegénykém nem szólalt meg egész este.
Különösebben nem voltam kétségbeesve emiatt, csak éjjel kezdtem aggódni,
amikor Csuvicsek teljesen szokatlan hálóhelyet választott magának.
Erőszakkal nem akartam visszatenni a kis ketrecbe, magától meg nem esett le :
ráhagytam a kalitkában való alvást, bár távolról se nyugodt szívvel.
Szegény kis hősöm meg csak ült a kötelén, mint egy rozoga szobor.
Igazában csak ekkor, utólag tűnt fel, hogy órák óta nem mozdul semerre.
Szokatlan tartásban, kicsit oldalra dőlve ücsörgött, furán behúzott nyakkal.
Mint egy kis gnóm… az én világszép madaram !
*
*
Már kezemben volt az éjjeli takaró, és ő még mindig nem indult a kakasülőre.
Mondjuk ezt egyáltalán nem bántam, csak nem hittem benne,
hogy hajlandó lesz a második emeleti kötelén tölteni az éjszakát.
Ilyenre talán még sose volt példa, mert a padláson van az ágyikója, a kakasülőn.
Mindenesetre igyekeztem rábeszélni, hogy maradjon szépen ott, ahol van,
hisz a kötélen sokkal biztosabban kapaszkodik, mint a vékonyabb kis ágon,
és ha mégis lepottyan, nem esik olyan nagyot, mint a kakasülőről.
Nyilván nem a szövegem hatására, de Csuvika tényleg ottmaradt a kötélen.
Mint aki odanőtt.
Reggel pontosan ugyanott, ugyanabban a pózban találtam,
mintha nem is élő madár lenne, hanem egy műanyag papagáj, pusztán dekoráció.
Annyira nem mozdult és nem reagált semmire, hogy aggódni kezdtem a lába miatt
Tudtam, hogy lehetetlen, mégis az volt a kényszerképzetem,
hogy beleakadt valamelyik karmocskája a kötélbe, azért nem bír elmoccanni.
Másképp hogy létezne ilyen, hogy több mint tizenkét órája ugyanott ül ?
*
*
Aztán délelőtt megjött az eső, mégpedig jó kiadós – és kiderült, hogy ez volt a baj.
Vagy legalábbis az egyik baj… mert azért biztos van még más is.
Mindenesetre odáig eljutottunk végre, hogy Csuvika elhagyta a kötelet.
Azóta ugyan visszatért, most is ugyanott szomorkodik, de most már nem féltem.
Illetve nem féltem ANNYIRA.
(Úgy látszik, helyesli, mert erre megszólalt.)
Végül is rendjén való (ritka kivételektől eltekintve),
hogy a csőrcsiszolás, altatás utáni nap(ok)on kicsit rozzant legyen.
Csak az evése… az engem nagyon aggaszt.
Eddig is aggasztott, de most már még jobban, hogy tudom a súlyát.
El nem bírom képzelni, mi lelte szegényt, mitől romlott el az én kis evőgépem.
Talán az öregség, a mozgás hiánya, talán a frontok – na de ENNYIRE ?
Nem is értem, Tamás doktor ennek hogyan tud örülni.
Hisz ha az eredmény, a harminchat gramm tetszik is neki (nekem nem),
akkor is szöget üthetett volna a fejébe, hogy ennek oka van, kell, hogy legyen.
Hát mindegy… remélem, azért éhen halni nem fog Csuvika.
Bár Tamás azt mondta, harminchárom grammig nem kell aggódni.
Vicces… ezek szerint három grammnyi a kívánatos súlytartomány ?
Mivel (ha jól értem) harminchat fölött kövér a madár,
harminchárom alatt meg vészesen sovány.
Miközben minden mérésnél hallom, hogy egy-két grammot csalhat a mérleg…
*
*
Hát nem tudom…
Az időjós portálok még jó darabig esőket ígérnek, amit én nem is bánnék –
Csuvikának viszont nyár kéne végre, mert ebbe a változékony időbe belepusztul.
Talán ha jönne a meleg, ha sokat lehetne nyitva az ablak, megjönne az étvágya is.
Bár ki tudja…. ha jön majd a kánikula, akkor meg azért nem fog enni.
De miből tud még leadni ? Ebből a harminchat grammjából ?
Nem értem.
Egyszerűen nem értem, hogy mi történik vele,
nem értem, hogy a doki miért nincs megrémülve,
és nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége.
*
*
*
*
20.05.28.
Új kommentek