Nem nagyon dicsekedhetünk a júliusi teljesítményeinkkel :
Csuvika négy és félszer repült ki
(elsején azonnal vissza is mászott, mihelyst padlót ért),
belőlem meg még ennyire se futotta,
mert amint látom, mindösszesen két mese bírt születni, egész hónapban.
Tudtam, hogy régen írtam, de nem gondoltam, hogy ENNYIRE.
Mostanság a vendégkönyvben íródik a blog, bár ez igen helytelen.
Nem tudom, miért könnyebb és gyorsabb oda írni, de jobban esik, ez kétségtelen.
Meg hát hetek óta olyasmivel van tele a fejem, ami nem való a blogba,
viszont remekül passzol a vendégkönyvbe, mert az mindenevő.
Nem akartam behozni ide sem a tubicsalád,
sem a beteg kolléganőm lassan elárvuló macskáinak témáját,
így folyton a vendégkönyvbe firkáltam, az idő meg csak szaladt.
Így esett meg az a szégyen, hogy a blogból gyakorlatilag kimaradt a július.
*
Nem mintha túl sok mesélnivaló lett volna róla :
az őrült időjáráshoz képest minden más érdektelen,
illetve nem is igen történik semmi, hisz mást se csinálunk hetek óta,
csak pihegünk-lihegünk, és forró üstben rotyogunk.
Pedig ez a lakás viszonylag hűvös, hála a fáknak -
na de például a tegnap délutáni 36 fokkal már a fák se tudnak mit kezdeni.
Én azért próbálok ügyeskedni (csekély sikerrel), mert nagyon féltem Csuvikát -
de hát túl sokat nem tudok segíteni szegénykémen.
Bár egyelőre (csak el ne kiabáljam) nem látom rajta, hogy különösebben szenvedne.
Mindenesetre itthon is bevezettem a hőségriadót,
és kicsit átalakítottam a napirendet arra az időre, míg tart ez a szörnyű meleg.
Tegnap volt a főpróba : nem örültünk neki, de hát most csak túlélésre játszunk.
*
*
Igazában a madárkáknak nem újdonság az új rend,
hisz ők megszokták, hogy ha vásárolni megyek délután, akkor bezárom őket.
Most csak annyi változott, hogy akkor is raboskodniuk kell, ha itthon vagyok -
és bizony nem mondhatnám, hogy legnagyobb örömükre.
Nem értették tegnap szegénykéim, hogy mi ez az új őrület :
miért nem sziesztázhatnak az ajtóban, kedvenc helyükön, ha egyszer itthon vagyok.
De hát nem lehet, sajnos : a dolognak az a lényege,
hogy délután kettő körül. mikor kezd idesütni a nap, becsukom az erkélyajtót,
és csak estefelé nyitom ki újra, amikor megint árnyékban vagyunk.
Ez körülbelül négyórányi idő : hogy ne fulladjunk meg közben,
addig kinyitom a szobaajtót, hogy mégis kicsit járjon a levegő.
(Most direkt jól jön, hogy a bejárati ajtó alatt besüt a nap, oly remekül zár.)
A madárkák pedig azért nem jöhetnek ki, mert a szobaajtón nincs szúnyogháló,
meg semmi egyéb sem, ami megakadályozná őket az esetleges kirepülésben.
Csak ez az egy szoba madárbiztos : Isten ments, hogy innen kirepüljenek !
De kiszökéstől függetlenül is jobb, ha nem röpködnek a délutáni hőségben.
Nem olyan fiatalok már, és nem is éppen soványak :
jobb a békesség, nem akarom, hogy túlerőltessék a pici kis szívüket.
*
Nem állítanám, hogy jólesett az olvasgatás tegnap csukott ablaknál,
de ez a minimum, amit el kell viselnem szolidaritásból,
hisz amikor csavargok, a madárkáknak még annyi levegőjük sincs idebent,
amennyi tegnap mégiscsak beszivárgott hozzánk az előszobából.
Nem merem őket nyitott szobaajtóval itt hagyni, mert sose lehet tudni,
mi minden történik a lépcsőházban, amíg én nem vagyok itthon.
Márpedig ha ők levegőtlenségre vannak ítélve hetente kétszer-háromszor,
az a legkevesebb, hogy pár napig most én is próbálgassam, milyen érzés ez.
*
Egyébként a madárkák maguktól is takarékra álltak a hőségben, tőlem függetlenül :
napok óta Csivike sem röpköd, Csuvika meg pláne nem.
(Bár az imént Csivi futott egy kört, már csak elvből is, hogy ne legyen igazam.)
Érdekes módon most Csuvi Gyerek viseli jobban a megpróbáltatásokat :
Csivikém kedvetlenebb és punnyadtabb, mint lánglelkű lovagja.
Én igazában hőségtől függetlenül is csodálom, hogy bírja még Csuvika ostromát :
hetek óta meg van őrülve a mi ötdekás kis bikánk,
és szó szerint egy perc nyugalmat nem hagy imádata szerencsétlen tárgyának.
Reggeltől estig nyaggatja, eteti, kényezteti, puszilgatja, udvarol neki.
Enni nem hagyja, mert ő akarja etetni a csőréből,
rám is féltékeny, meg a tálkára – viszont mindez nem akadályozza meg abban,
hogy időnként fejbe csapja szívszerelmét,
ha az nem megy odébb időben a zabos edényke mellől.
Mert szerelem és lángolás ide vagy oda,
azért a zab is van olyan fontos, mint Csivike -
és Csuvi Lovag úgy szeret zabot enni, hogy beleterpeszkedik a tálkába.
Ha ezt nem teheti meg, gond nélkül elveri Csivikét az útból -
aztán öt perc múlva rohan megint nyalni-falni, és ámul, ha Csivike nem örül.
Nem tudom, minek kellene történnie ahhoz, hogy Csuvikában lohadjon a lelkesedés :
a sivatagi hőség mindenesetre nem elég hozzá, úgy tűnik.
Amúgy is aktív és eleven a kis drágám, még ha repülni nem is repül :
sokat ücsörög a kalitka külső falán, az ajtó fölött : ott szokta őrizni Csivikét.
(Képet erről nemigen tudok mutatni, mert nem engedi fényképezni magát.)
*
Csivike ehhez képest kókadtabb : most mintha ő viselné nehezebben a meleget.
Még a spárgákat se gyilkolja olyan lelkesen, mint szokta.
De azért remélem, más baja nincs, csak a hőség.
Enni eszik szépen mind a kettő : az étvágyukat nem tudja kikezdeni az időjárás.
Úgyhogy csak megvagyunk : kizárólag túlélésre játszunk a héten.
Kivéve Csuvikát, mert ő melegben is ugyanolyan cserfes és lelkes, mint máskor.
*
(2017)
Új kommentek