Nem az ágakat akarom mesélni,
de ha már itt vagyok, ezt is elmondom :
aggódva bár és némi lelkiismeret-furdalással,
de visszakötöztem pár vékony kis ágat ma Csuvikának az ajtó fölé.
Azaz nem visszakötöztem, hisz a gyanús példányokat azonnal kidobtam,
hanem igyekeztem régebbi ágakat keresni a csekély készletből,
amelyek biztos nem mérgezettek, hisz sose okoztak semmi bajt.
*
*
Csuvika kifejezetten kérte a rágcsálni valót :
mivel eltűntek az evégett felkötözött kis ágai,
kínjában az ülőbotok csőrre eső végeit cincálta, ahogy tudta.
De hát azok aztán végképp nem rágni való, ezeréves darabok !
Akkor már inkább legyenek a kis fűzfaágak -
annál is inkább, mert a mérgezett mivoltukban én se lehetek biztos,
és pénteken úgy tűnt, Péter doktor se hisz ebben a feltételezésben.
Csak azért kezdtem a szegény kis ágakra gyanakodni,
mert semmi más nem volt, ami újdonságként került volna Csuvika elé.
*
*
Délután tehát nekiálltam újabb ágacskákat vadászni és kötözgetni,
Csuvika pedig úgy reagált az ötletemre, ahogy eddig soha :
még kész se voltam a kötözgetéssel, csak az első ágacska volt a helyén,
és ő már rávetette magát, mit sem törődve azzal,
hogy még ott állok az orra előtt, ollóval, spárgával, ágakkal fölszerelve.
Ilyesmit tőle még sose láttam :
Csivike szokása volt rögtön birtokba venni a dolgokat,
ha meg volt elégedve azzal, amit csináltam,
de Csuvika nem szokott ennyire hálás és lelkes lenni.
*
*
Nagyon koptatni akarja azt a boldogtalan kis csőrét – nem tudom, miért.
Csak a múlt csütörtöki csőrcsiszolás hozta ezt ki belőle,
idáig nem volt annyira oda a rágcsálni valókért.
Vagy csak nem vettem észre ? Ki tudja... de hát észrevettem most is.
*
*
Egy biztos (vagy legalábbis annak látszik) : a csőrkoptatókat nem szereti.
Van a kalitkában több helyen szépia is, meszecske is fölszerelve, de hiába.
Nem is látom, hogy fogynának, meg a kaparászás hangját se hallom soha.
Pedig borzasztó fontos lenne, hogy koptassa a csőrét (és úgy tűnik, ezt ő is tudja),
de hát mit adjak neki, ha nem kéri sem a szépiát. sem a meszes csőrkoptatókat ?
Ágak kellenének, ágak, ágak, ágak – na de honnan ?
Honnan szerezhetnék én fűzfaágakat, mikor megvenni azt nem lehet sehol ?
*
*
Mindegy : egyelőre pár napra biztosítva van a rágnivaló – csak baj ne legyen belőle !
Sose bocsájtanám meg magamnak, ha ártanék szegény madárnak,
és nemigen vigasztalna, hogy legalább tudjuk a baj okát.
De talán nem lesz baj – Csuvi pajtás meg annyira örül az ágaknak !
Végre találtam valamit, aminek örülni tud szegénykém.
*
*
De nem ezt akarom ám mesélni, hanem azt,
hogy Csivike híján újabban Csuvika végzi a banyaképzőt,
és igen szépen, sikeresen halad a Csivike által már kitaposott úton.
Óriási élvezettel csinál hülyét belőlem – szerintem Banyácskám súg neki.
*
*
Legújabb gaztettét csak úgy tudjátok teljes pompájában értékelni,
ha megint idézek a vendégkönyvből egy vasárnap esti szöveget,
mert abban lett megörökítve a történet eleje :
*
Mire hazaértem a vásárlásból /jó későn indultam/,
meg ki is pakolásztam a szatyrokból a millió cuccot,
már nagyjából vacsoraosztás ideje volt.
Mikor behoztam az eleségek dobozát, Csuvika kint ült az ajtóban,
azon a szép kövér bodza-ülőkén, amiről az utolsó bejegyzés szól.
Hogy ott ücsörög /legalább odáig kijön/,
az mindig nagy öröm - kivéve vacsoraosztáskor.
Mivel ugye ha ő ott ül, én nem tudok benyúlni a kalitkába.
Egy darabig győzködtem őt, hogy talán beljebb kéne mennie,
mutogattam, hogy ott vannak már az asztalon az eleségek,
de nem tudom szervírozni őket, ha ő nem engedi be a kezemet.
Csuvika válaszolgatott, tekintgetett ide-oda, békésen tollászkodott -
és az volt a véleménye, hogy ráér még az a vacsora,
ő most olyan jól elhelyezkedett, legyek szíves nem zavarni.
Én viszont haladni akartam : levettem az ajtóról a két műanyag lépcsőt,
gondolván, hogy ettől majd megriad és beljebb fárad végre.
gondolván, hogy ettől majd megriad és beljebb fárad végre.
Hát nem riadt meg : maradt a helyén, portásnak
*
Később persze mégiscsak beljebb zavartam szegénykémet,
de akárhányszor kivettem egy tálat, hogy cseréljem benne a magot,
az én makacs madaram azonnal visszaült az ajtóba.
Ilyet eddig sose csinált,
hisz tudja, mit jelent és mivel jár a vacsoraosztás - de most igen.
Ahogy kihúztam a kezemet, máris visszapattant a helyére,
mint valami kis gumilabda.
Csak akkor nem jött vissza soha többé, amikor már lehetett volna.
Hiába mondogattam neki, hogy most már övé a pálya :
hosszú órákra vérig sértődött.
*
*
Eddig az idézet.
Hétfőn az én picinyke főnököm megint odatelepedett az ajtóba,
mire behoztam a vacsorát. (Előbb nem, csak pont addigra.)
Mivel nem akartam ismét a lelkébe gyalogolni,
csak szép szóval győzködtem, hogy talán beljebb kéne mennie,
illetve különféle cselekhez folyamodtam,
mert azt hittem, hogy sikerül túljárnom az eszén.
Nem sikerült, természetesen.
Először odaültem alá, a fotelba : ezt nem nagyon szereti,
mert nem ott szoktam ücsörögni : gondoltam, majd megriad és bemegy.
Eszében se volt : nézett rám szép nyugodtan, hogy mit keresek ott.
*
*
Na jó.... ha ez sem elég, jöjjön a fényképezőgép !
A vaku majd csak elzavarja az ajtóból, mert arra nagyon haragszik.
Hát most nem haragudott : szinte még pózolt is nekem.
*
*
Több ötletem nem volt, erőszakoskodni nem akartam :
kicsit még próbáltam a lelkére beszélni,
mutogattam az eleséges dobozokat az asztalon -
de mivel Ő Urasága meg se moccant, feladtam a harcot :
huzakodik a fene szegénykével, üljön csak békében, ha így érzi jól magát -
a vacsorát majd megkapja később, amikor önszántából bemegy.
*
Akkor találtam ki, hogy a szörnyű hétvégénkről szóló meséket megpróbálom képekként belerakosgatni a blogba, mert szövegnek túl hosszú lenne :
izgatott a feladat, szerettem volna kipróbálni, működik-e az ötletem,
hát leültem a géphez, hogy rendben van : Csuvika csak őrizze a házát kedvére,
én meg addig nekiállok kifényképezni egy vendégkönyves bejegyzést.
*
Léleklátó madárkám csak ezt várta !
Alig helyezkedtem el kényelmesen, alig nyitottam meg a programot,
amiben képekké tudom alakítani a vendégkönyvből kilopott szövegeket,
ellentmondást nem tűrő, követelőző csiporgás harsant a fülembe.
Mit csiporgás ?! Vakkantás ! Parancs !
Ugrottam is föl a székről azonnal – igazában azt hittem, valami baj van.
Ötdekás zsarnokom pedig a legfölső emeleten, az etetős botján méltatlankodott,
hogy mi ez az új módi, hogyhogy ő nem kap időben vacsorát.
Mi az, hogy a blog fontosabb, mint ő ???
*
Büntetésből legalább negyedórára beleköltözött a kezemben tartott etetőbe :
úgy tömte magába kedvenc eleségét, mint aki sosem akarja abbahagyni.
És még örülnöm is kellett, hisz ez volt az első alkalom a szörnyű hétvége után,
amikor igazán rendesen, jó étvággyal, sokat és hosszú ideig evett.
(Ezt sajnos nem ismételte azóta sem :
zalán mert többször nem érezte bennem,
hogy mást szeretnék csinálni az ő etetése helyett.)
*
*
*
*
(2018)
Új kommentek