Déli egy óra van, és Csuvika ma még egy falatot nem evett.
Inni ivott egy kortyot az imént, annak örömére, hogy végre hazaért.
Eddig is majdnem otthon volt, órák óta, csak ült az ajtóban, régi kedves trónusán.
Azaz hogy nem a régin – és éppen ebből lett a baj.
*
*
A hónapok óta nem használt, korábban imádott trónus sajnos tönkrement :
a sok áztatástól már szinte elrohadt a bodzába bújtatott tiplirúd,
ami az egész ülőkét (az ajtó három lépcsője közül a legbelsőt) tartja.
Nem állt már stabilan a kis bodza, a tiplirúd kiálló vége puha lett és hajlítható :
muszáj volt másikra cserélnem, mert így nem találtam biztonságosnak.
Pedig a biztonság fontos, mert nem igaz, hogy nincs használatban :
ücsörögni tényleg nem mer már rajta Csuvika, mióta bizonytalanok a lábacskái,
de ha valamiért átkerül a kis ketrecbe, és onnan haza kell mennie,
lépcsőként muszáj használnia ezt a kis bodzadarabot.
*
*
Hogy hogyan tudott elrohadni ?
Hát úgy, hogy minden használat előtt be kellett áztatnom, hogy dagadjon,
mert szárazon a tiplirúd nem illeszkedett elég szorosan és stabilan a helyére.
Valami több részes műanyag létrának az összekötő eleme tartja,
más megoldást nem bírtam találni arra, hogy nagyjából 45 fokos szögben álljon.
*
*
Nekiálltam tehát tegnapelőtt, hogy új trónust vagy lépcsőfokot kreáljak.
Szerencsém volt : találtam egy olyan bodzaágat, amiben már benne volt a tiplirúd.
Azt ugyan nem tudtam, hogy meddig ér a bodzában, de stabilnak tűnt,
reméltem, hogy nem lesz baj, megtartja Csuvika négy és fél dekás fenekét.
Metszőollóval nem bírtam megfelelő méretre vágni, fűrészelni kellett,
ám az eredménnyel nagyon meg voltam elégedve.
Láttam, hogy vastagabb, mint a régi ág, de még örültem is neki,
gondolván, hogy az ücsörgéshez így sokkal kényelmesebb és biztonságosabb.
*
*
Igen ám – csakhogy ezt az ágacskát ücsörgésre már nem használja senki.
Lépcsőnek pedig nem vált be : jó nagy pottyanás lett belőle.
Szegény kicsikém megint a kis ketrecben ébredt tegnap reggel,
aztán nagy örömmel, lelkesen vágott neki a hazafelé vezető három lépcsőnek,
de a középsőnél döbbenten megtorpant, látva az ismeretlen harmadikat.
Nagyon bátran és okosan megvizsgálta, piszkálta-nyalogatta a kis csőrével,
és nyilván használhatónak ítélte, mert igenis ráugrott.
Vagy legalábbis megpróbálta….
Sajnos a manőver nem sikerült, szegény kicsikém a kalitka fenekén találta magát.
A bodza vastagsága miatt talán magasabbra kellett volna ugrania a szokásosnál,
vagy a lábacskái nem bírták stabilan átfogni a kövér ágat – nem tudom.
Csak azt tudom, hogy a napunk el lett rontva mindjárt reggel :
Csuvikánál csak én voltam jobban elkeseredve amiatt, hogy nem vált be az új ág.
*
*
Mit volt mit tenni : állhattam neki még újabbat kreálni,
hisz ezen a ponton muszáj lépcsőnek lennie, másképp nem tud hazamenni Csuvi.
Megint szerencsém volt : találtam vékonyabb bodzaágat,
talán egy icipicit vékonyabbat is, mint a régi, de nagyjából ugyanolyat.
Megkínlódtam vele rendesen, mert bár ezt elharapta a metszőolló,
csak a fűrészelést úsztam meg, és a lyukasztás a nagyobb munka.
Játszadoztam vele vagy egy órát, de meg lett csinálva rendesen :
végig ér benne a tiplirúd, ugyanolyan stabil, mint a régi volt új korában.
Sőt még jobb is, mert ez a tiplirúd kövérebb (noha ugyanúgy hat milliméteres),
nem kell áztatgatni ahhoz, hogy szorosan illeszkedjen a lukjába.
*
*
Azt ugye már mondanom se kell, hogy hogyan zajlott a ma reggeli hazamenetel ?
Szegény kicsikém megint a kis ketrecben ébredt, tegnap szörnyű napja volt,
rengeteget potyogott, semmiképp se hagyhattam a kalitkában éjszakára,
hisz már délután volt egy olyan esése (a huszonöt másik között),
amitől halálra rémültem, mert azt hittem, vége Csuvikának.
A hátára esett szegénykém, és ott is maradt a kalitka fenekén,
hang nélkül, mozdulatlanul, kiterjesztett szárnyakkal, félrebillent fejjel.
El tudjátok képzelni ?
Sose felejtem el a látványt – azt hittem, mellé pusztulok én is.
Órákig remegett utána kezem-lábam, de Csuvika lassacskán magához tért.
Nem adta fel kicsi kincsem, nem adta fel most sem – ő nem adja fel soha.
*
*
Ez a rémületes csak egy volt a rengeteg pottyanása között,
hát azt hiszem, érthető,
hogy egy késő esti zuhanás után nem engedtem visszamászni a kakasülőre.
Hisz addigra már az is csoda volt, hogy egyáltalán van még ép alkatrésze !
Tudtam, hogy ő is nyugodtabban fog aludni a biztonságos kis kuckójában –
én meg pláne, abban a tudatban, hogy ő nem törheti össze magát éjjel.
Csak hát ugye a reggel…. Sejtettem, hogy az nem lesz egyszerű.
*
*
Nem is lett – ezt kiválóan eltaláltam.
Csuvika nem felejtette el a tegnapi kudarcot (hogy is felejthette volna),
így nem mert nekivágni a hazafelé vezető útnak,
hiába látta az este, és hiába magyaráztam is neki folyamatosan,
hogy új lépcsőt csináltam, ez már nem olyan kövér, nem fog róla lepottyanni.
Csuvika ült a kötelén és nézett rám szép nyugodtan, hogy tudja ő, amit tud,
elvégre tegnap is azt mondtam, hogy menjen csak bátran, aztán mi lett belőle.
Mára nem akart újabb kudarcot és pottyanást szegénykém –
én viszont azt nem akartam, hogy éhen haljon, hisz tegnap is alig evett.
De a markomban sem akartam hazaszállítani (bár nagy volt a kísértés),
mert akkor megerősítem abban, hogy hazamenni veszélyes, jobb meg se próbálni.
*
*
Így aztán vártunk.
Vártunk és vártunk – vagy másfél órán keresztül.
Csuvika szép nyugodtan és türelmesen – én egy kicsit kevésbé.
Már abszolváltam minden reggeli feladatot, bevégeztem minden szertartásomat,
hosszútűrő madárkám pedig még mindig nem vágyott vissza a lakosztályába.
Viszont megmakacsoltam magam én is, mert tudtam, hogy nem tehetek mást,
és reméltem, hogy nem lesz belőle baj, ha sikerül következetesnek maradnom.
(Vannak már ide vágó tapasztalataim, azért mertem kockáztatni Csuvi éhezését.)
*
*
A fűtés eleve alig működött, mert azt már megtanultam,
hogy Csuvika csak hidegben közlekedik biztonságosan, melegben potyog –
de még abból a kevésből is levettem, mikor már nagyon türelmetlen voltam :
nullára tekertem a konvektort, és kinyitottam a kisszoba ajtaját (ott nincs fűtés),
hogy jegesmaci-madárkámnak kedve szottyanjon megmozdulni végre.
Úgy is lett, ahogy gondoltam : a következő próbálkozás sikerrel járt,
Csuvika hajlandó volt átugrani a köteléről a kalitka ajtajának első lépcsójére.
Meg a másodikra is.
Sőt a harmadikra, az új bodzára is – de ott megállt.
Nem akart beljebb és följebb menni, azt hittem, valamit rossz helyre tettem,
azért nem tud ráugrani az első emeleti botra az ajtó fölött.
*
De nem erről volt szó.
Csuvika egy darabig fészkelődött, gusztálgatta az új ülőkét –
aztán elhelyezkedett rajta kényelmesen, mint a régi szép időkben.
Hisz ez a botocska (illetve az elődje) volt az ő imádott trónusa,
ezen portáskodott hosszú évekig, sokszor akár reggeltől estig,
míg cserben nem hagyták a lábacskái meg az ujjai.
De most úgy találta, hogy eléggé meg tud kapaszkodni a régi törzshelyén,
és ennek annyira örült, hogy elüldögélt ott vagy két-három órát.
Étlen-szomjan, hisz az etetőkig nem jutott el tegnap este óta.
*
*
Nála jobban csak én örültem ennek a sikernek.
Annyira jó volt látni kicsi kincsecskémet a régi helyén !
Mintha nem is lenne beteg, mintha még a régi Csuvika lenne…
Tudom, hogy nem az, sőt azt is tudom (amit ő talán még nem),
hogy föntről továbbra sem fog tudni lemászni a trónusára –
de az is valami, hogy legalább olyankor elücsörög majd kicsit rajta,
amikor hazafelé tart a kis ketrecből a nagy kalitkába.
*
*
Sikerült aztán a felugrás is az első emeleti botra,
mikor végre rászánta magát (már jóval dél után), hogy tényleg hazamenjen.
Nem is potyogott egész nap, csak most, az előbb, de közben már ránk esteledett.
Pedig elég szörnyű nap van : eső készül, de nem bír ideérni, hideg van, fúj a szél.
Csuvika hallgat reggel óta, még az imádott trónusának is csak némán örült.
Így telt már a tegnapunk is, akkor is csak egyszer szólalt meg.
Ma meg egyszer se.
Rumlis és nehéz hét áll mögöttünk – majd talán pótlólag elmesélem azt is.
Csuvika sokat volt egyedül, és pontosan érzi, hogy valami baj van körülötte.
Megszenvedi ő is ezt a vírusos őrületet, szegénykém,
pedig igyekszem nem sokat hisztizni ez ügyben, hisz úgyse tehetünk semmit.
*
*
*
*
20.03.21.
Új kommentek