Tegnap kellett volna megírnom ezt a bejegyzést,
mert tegnap volt a jeles nap :
tizenkét évvel ezelőtt, október 20-án hoztam haza Csipikét és Csupikát,
akkor kezdődött új korszak az életemben, a madarazás.
*
*
Ha tudtam volna, mit vállalok !
De nem tudtam, pedig heteket töltöttem azzal, hogy utánanéztem mindennek.
Megbánni nem bántam meg, hogy szárnyasok öreganyja lettem,
de így visszatekintve úgy látom,
több volt a rettegés és aggodalom ebben a tizenkét évben, mint az öröm.
Imádott Csipikém halála volt az igazi sorsforduló :
ő elvitt magával mindent, ami szép és jó volt az életünkben.
Az utóbbi hat és fél év már csak valami szerencsétlen pótlék vagy ráadás ;
Csivike értelmetlen halálát meg végképp nem lehet se felfogni, se megemészteni.
Vagyis nincs nagyon mit ünnepelni ezen a bánatos évfordulón :
négy madárkám közül három már itt hagyott,
noha elvileg alakulhatott volna úgy is, szerencsés esetben,
hogy még mindig Csipike és Csupika csivitelne itt körülöttem.
Nagyon öregek lennének már, de előfordul, hogy megéri a hullámos a tizenkét évet.
*
*
Mindegy – ami történt, megtörtént, azon már változtatni nem lehet.
Valahogy tovább kell élni, még ha nincs is hozzá kedvem,
hisz itt van még az én rozoga kis árvám,
akinek százötvenhét napja nincs más társasága, csak én.
*
*
Ő meg is ülte a tegnapi ünnepet a maga módján,
mintha csak tudta volna, hogy különleges nap van.
*
Még tegnapelőtt kötöztem föl neki újabb rágni való ágacskákat,
olyan helyre, ahol eddig ilyesmi nem volt,
de újabban észrevettem, hogy abban a sarokban is szívesen időzik :
ül a homokos edényhez levezető, ferde botocskán,
és cincálja a csőrével az egyik zöld kis ülőrúd spárgáját,
amivel rögzítve van, mert az erre szolgáló fülei már letörtek.
Spárga helyett mégiscsak jobb ágakat rágcsálni :
ha oda kéri Csuvika az újabb rágicsákat, hát legyen meg az öröme.
Pénteken tudtam, hogy sokáig lesz egyedül szegénykém,
mert sok mindent kell intéznem, sokfelé kell mennem :
mielőtt elindultam volna, gyorsan kerestem még neki megfelelő ágacskákat,
hogy legalább ennyi öröme legyen a magányos délutánban : az új játék.
Nem hittem ugyan, hogy azonnal birtokba vesz majd valami újdonságot,
de hát ez már az ő dolga : én a lehetőséget megadtam.
*
*
Alighanem tévedtem, mert bizony már akkor este hallottam a csiszatolást -
de megnézni, hogy tényleg az új ágakat rágja-e, eszembe se jutott,
hisz pontosan tudom, hogy úgyis elugrik a sarokból,
ha én csak fölállok a helyemről, ahol éppen ülök.
Csak a kezemmel próbáltam időnként kitapogatni a rágásnyomokat,
de nem volt egyértelmű a dolog, bár gyanakodtam, hogy érzek valamit.
*
*
*
Tegnap aztán belehúzott az én szorgos madárkám !
Továbbra se tudtam biztosan, hogy mit rág (vannak több helyen is ágak),
de hogy vadul dolgozott egész nap, ahhoz kétség nem fért.
Szinte állandóan hallottam a rágcsálás hangjait,
este pedig olyan szerencsém volt (el sem akartam hinni),
hogy az orrom előtt vonult le ágakat cincálni, az esti szertartásaink közben -
sőt úgy belemerült a munkába, hogy még fényképezni is engedte magát.
Vagyis megint sikerült kitalálnom valamit szegénykémnek, aminek örül.
*
*
*
És persze nem csak Csuvika örül, hanem én is :
annak a boldogtalan megacsőrnek nagyon is jót tesz az ágrágás.
Legalábbis remélem...
Remélem, hogy még egy ilyen hatalmas csőrnek is számít valamit a koptatás.
*
Amúgy is Csuvika csőre körül forog az életünk -
én meg persze megint nem tudok dönteni, szokás szerint.
Sajnos az ide vonatkozó részeket a vendégkönyvbe írtam (szintén szokás szerint),
de most beteszem ide nektek a szerdai és pénteki szövegemet,
hogy megmaradjon, és olvashassa az is, aki még nem találkozott vele.
*
SZERDA (október 17.)
*
*
PÉNTEK (október 19.)
*
*
*A képeket még nem szedtem ki a gépből, mikor a szöveget írom,
de nagyon remélem, hogy némelyiken látszik majd a csőröcske hossza.
Bár ki tudja, arról is el tudom-e dönteni, mennyire sürgető a helyzet.
Volt már, hogy általam tragikusnak ítélt csőrhosszra
Tamás doktor azt mondta, hogy határeset, nem olyan vészes -
máskor meg ő találta túl hosszúnak, mikor én nem is voltam megrémülve.
Mindenesetre enni eszik Csuvika szépen,
és mióta lelkesen rágja az ágakat, nem is feni a csőrét evés közben a bothoz.
Talán végre rájött, hogy az ágcincálás jót tesz a csőrének.
Mert hiszen rágicsái eddig is voltak, mindig, csak nemigen használta őket.
Csivikével még csak-csak (mert őt utánozta), de mióta egyedül van, szinte soha.
Csak mostanában kapott rá a rágcsálásra, alig pár hete.
De ilyen lelkesen, ahogy most csinálja, őt még sose láttam rágcsálni.
*
*
*
Hát így vagyunk...
Továbbra is félek a csütörtöktől,
mert továbbra se tudom eldönteni, mi lenne a helyes lépés.
De nem hinném, hogy föl merem vállalni azt az egy hetet,
amikor nem lesz madaras rendelés a Hernád utcában.
*
*
*
*
*
(2018)
Új kommentek