Ne higgyetek a mászókás képecskéknek : igaz ugyan, hogy Csuvika kirepült,
mégis annyira peches napunk volt, hogy nincs is kedvem elmesélni.
Megszakad a szívem tündér pici hercegemért, aki ma legalább háromszor lepottyant
(ennyit láttam), de alighanem volt egy negyedik pottyanás is, amiből kimaradtam.
(Nem a padlón való, minden baj nélküli landolást nevezem lepottyanásnak,
hanem a tényleges leeséseket, amikor valószínűleg meg is üti magát szegénykém.)
*
Ilyenből volt ma (legalább) három : egy az én hibámból,
egy Csivike miatt, egy meg csak úgy magától,
talán az izgalom vagy a fáradtság okán.
Mielőtt sírva fakadnátok, megnyugtatásul közlöm,
hogy a Nap Hőse már szerencsésen megérkezett a biztonságos kalitkába :
remélem, több kalandja ma nem lesz – de azért nincs szívem rácsukni az ajtót.
Úgy tűnik, őt nem viselték meg annyira az események, mint engem -
de azért biztos neki se mindegy szegénykémnek mindaz, amit ma ki kellett állnia.
Fél tizenegykor döntött úgy a kis drágám, hogy mégiscsak kirepül :
Csivi akkor már egy órája kint ült a mászókán, és szünet nélkül hívogatta őt.
Csuvika viszont tétovázott, nem mert nekivágni a kockázatos útnak.
Végül a legrosszabb pillanatot választotta a próbálkozáshoz :
én éppen kimentem a szobából, és mire visszajöttem,
Csuvikát hamarjában nem láttam sehol : nem volt se a mászókán, sem a kalitkában.
Nem ám – mert a kötéllétráján mászott éppen fölfelé – már majdnem célhoz is ért.
Ebből gondolom, hogy mindjárt az elején is lepottyanhatott szegénykém :
nem voltam kint két percnél tovább, ennyi idő alatt nem járhatta meg a mászókát,
csak az történhetett, hogy már a startnál lepottyant.
és ijedtében úgy döntött, hogy inkább visszamászik a kalitkába.
*
Én viszont nem akartam, hogy feladja, ha már egyszer nekidurálta magát :
most már azt mondom, hogy nagy marha voltam,
de hát tudtam, hogy vágyik a mászókára, és ha ott lesz, örülni fog neki.
Meg azt is tudtam (sejtettem), hogy ha most ijedtében hazamegy,
többször már nemigen fog próbálkozni, és megint nem mozdul ki egész nap.
(Pedig lehet, hogy ilyen hőségben ez egyáltalán nem lett volna baj.)
Nem tudom, mit képzeltem – mindenesetre nyújtottam neki a kezemet,
hogy “gyere Csuvika, segítek, megyünk a mászókára”.
Csakhogy Csuvika nem a kezemben óhajtott a mászókára érkezni :
megijedt szegénykém és lepottyant – valószínűleg másodszor.
Ezt egyértelműen nekem köszönhette – azóta is átkozom magam érte.
Ment volna újra a kötéllétrájához a boldogtalan,
én azonban a mászóka felé terelgettem, amire ügyesen föl is mászott,
egészen az utolsó lépcsőfokig - de csak addig, mert az utolsó lépést elvétette.
Nézzétek az ócska (fénnyel szemben készült, leginkább árnyképes) videót,
és fakadjatok sírva szegény kis hősöm madárfeletti erőfeszítésein !
*
Akármilyen szerencsétlenül, de végül mégis megérkezett a vágyott célba,
és nem látszott rajta, hogy bármi baja volna,
az izgalmakon meg a kifáradáson kívül.
Láthatóan örült neki, hogy végre ott ül Csivikéje mellett -
aki aztán persze faképnél hagyta szinte azonnal, alighogy megérkezett.
Mindig ezt csinálja rusnya banyája : míg egyedül van kint,
addig csalogatja Csuvikát, aztán ha odavergődik hozzá szegény kis lovagja,
Őnagyságának rögtön eszébe jut, hogy neki most a kalitkában van sürgős dolga.
Csuvika meg persze keservesen sír, hogy nem ezért küszködött annyit,
nem úgy képzelte, hogy a mászókán is egyedül kell majd lennie.
Első körben még valahogy rábeszéltem Csivikét, hogy menjen vissza Csuvihoz,
de nem sokáig tartott az idill, Csivikére hamar rájött megint a honvágy.
Még egy órája sem volt kint Csuvika, mikor a banyagáj ismét hazarepült,
és úgy tűnt, hogy egyhamar nem is óhajt újra visszamenni sírdogáló lovagjához.
Ezt Csuvika is így érezhette, mert gondolt egy merészet és hazarepült.
Egész jól sikerült a dolog, a fotel előtt landolt, és ment szépen a létrájához,
hogy fölmásszon rajta Csivikéhez, aki bizonyára szintén unatkozik nélküle.
Drága kicsi kincsem !
A csalódásért szinte még jobban sajnáltam, mint az újabb lepottyanásért...
Ami történt, azt el sem akartam hinni (még jó, hogy itt a dokument),
mert ennyi gonoszságot nem néztem volna ki szeszélyes Banyácskámból.
Ne is mondjátok, hogy nem direkt csinálta !
(A film végét, ahol ugrál a kezemben a kamera, szándékosan hagyom benne.
Nem teszem nyilvánossá ezeket a filmeket, csak innen, a blogból érhetők el.)
*
Ugye, hogy szóhoz se tudtok jutni ?
Nem tudtam én sem, mert ennyi csapás már kicsit sok egy napra.
Szerettem volna, ha agyongyötört vitézem végre biztonságba kerül,
ő azonban másképp döntött : talán félt most már a létrájától is,
így inkább visszagyalogolt a mászókához,
és újra fölmászott érdemtelenül imádott arája mellé – ezúttal baj nélkül.
Nem győztem vizslatni szegénykémet, hogy megvan-e minden alkatrésze,
de nem láttam rajta semmi gyanúsat, talán csak csöndesebb volt a szokásosnál.
Meg az egyik lábacskáját rágcsálta elég sokáig,
de ez lehetett a napi toalett része, talán csak én láttam hozzá rémeket.
Később már nem vettem észre, hogy baj lenne a lábával – de majd még figyelem.
Ez a Csivis horror úgy fél tizenkettő körül esett meg,
és utána még bő három órát kint ücsörögtek a mászókán a picinyeim,
ezúttal már újabb kalandok nélkül, békében és biztonságban.
Csak nekem lett kalandos a reggelim : kettőig őriztem Csuvikát,
nem mertem hosszabb időre kimenni a szobából -
ám kettőkor már úgy éreztem, hogy beesem a gép alá, ha nem eszem,
így mégiscsak megkockáztattam a kissé megkésett reggelit – de hogyan ?
Imádok enni, de ma szinte azt se tudtam, mi van a számban,
ugyanis (szó szerint) ötpercenként rohangáltam be a szobába,
hogy megvan-e még Csuvika, nem kell-e valahonnan megmentenem őt.
(Bár szegény madár vélhetően nem kért volna a segítségemből.)
De nem kellett.
Már pár perce olvastam a rekamién,
amikor Csuvika nekidurálta magát és hazarepült,
elsőként, hogy Csivike ne tudjon megint ráijeszteni.
Újra sikerült egészen a fotel lábáig repülnie,
és onnan gyönyörűen odatalált a létrájához, meg föl is mászott rajta sikeresen.
Azóta pihenjük a fáradalmakat.
Nem tudom, Csuvika hogy van vele :
én úgy érzem magam. mint aki egész nap kapált a napon.
*
(2017)
Új kommentek