Képzeljétek, hogy jártunk már megint :
épp úgy, mint a múlt hónapban, tegnapelőtt telefonált az EXO-PET,
hogy mégse jó a hat héttel előre lefoglalt időpontunk,
Tamás doktor munkarendje megváltozott, válasszunk másik napot.
*
*
Most erre mit mondjak ?
Mintha a plafon szakadt volna rám !
El sem akartam hinni, hogy velünk ez megtörténhet, kétszer egymás után.
Hisz ha csak rólam volna szó !
De nem én vagyok az áldozat, hanem az unokaöcsém (meg persze Csuvika),
mert most is úgy van megbeszélve, hogy ő viszi helyettem orvoshoz a madarat.
Nem voltam kint a lakásból ötvenkilenc napja, elszoktam a mászkálástól,
nagyon bizonytalanul mozgok a járdán, mikor hétfőnként leviszem a szemetet.
Ezen persze mindenképp változtatni kell majd (ha még lehet),
de nem pont Csuvika szállításával szeretném kezdeni a gyakorlást.
Meg nem is vagyok jól mostanában : ki van zárva,
hogy el tudjak indulni, ha tudom, hogy időre kell mennem és MUSZÁJ.
*
De akkor meg mi lesz most ?
Az öcskös nem rendelkezik szabadon az idejével,
rég elintézte magának a szabadnapot jövő csütörtökre –
hát hogy mondjam meg neki, hogy bocsi, mégsem akkor ?
Megöl a szégyen, mert kényes vagyok a szavamra,
utálok változtatni megbeszélt dolgokon.
És már nem is először…
Mit gondolnak az öcskösről is a munkahelyén, hogy össze-vissza beszél ?
Biztos nem az én bosszantásomra változtatgatja Tamás doktor a munkarendjét,
nyilván van hozzá alapos oka – de akkor is iszonyú kínos ez az egész.
Minek egyáltalán időpontot foglalni, ha később úgyis változik ?
Egymás után kétszer… azért ez már kicsit durva.
Bár persze hálás lehetek, hogy egyáltalán működik az EXO-PET…
*
Szóval itt álltam pénteken dél körül, mint akibe belecsapott a villám.
Különösebben nem is csodálkoztam, mert anyám halálának volt az évfordulója,
és ő majdnem minden évben gondoskodik róla,
hogy hasonló kis meglepetésekkel tegye emlékezetessé számomra ezt a napot.
Első zavaromban és rémületemben elfogadtam a recepciós kisasszony ajánlatát,
beleegyeztem, hogy a most következő hétfő legyen a cserenap :
maradhatott a délutáni időpont,
gondoltam, végszükségben elviszem Csuvikát én, ha az öcskös nem ér rá.
Viszont mihelyst letettük a telefont, máris rám tört a pánik :
mi lesz, ha nem tudok majd elindulni ?
Van rá esély, mert mostanában kötelezettségek nélkül is elég ramaty vagyok.
Mégiscsak az öcskösre kéne lőcsölni szegény kicsikémet –
de hogy föl kell hívnom és közölnöm kell vele a műsorváltozást,
az annyira nehezemre esett, hogy szabályosan rosszul lettem tőle.
A fejem lüktetett, a beszédhez nem volt levegőm, a lábam remegett,
a kezem pedig annyira ugrált, hogy nem találtam el a telefonon a számokat.
(Beszéltem is egy nagyon kedves, idegen férfiúval, akit véletlenül tárcsáztam.)
Csuvika közben vagy hatszor lepottyant,
hanyatt fekve ordított keservesen a kalitka fenekén,
és akárhányszor visszamászott, mindig kezdte elölről.
Biztos neki is remegtek a lábai, átragadt rá a feszültségem, nagyon sírt.
*
*
Az öcskös nem küldött el melegebb éghajlatra (nyilván csak magában, szegény),
viszont nem volt jó neki a hétfő, meg egyetlen más napja sem a hétnek.
Egyedül csak csütörtökön ért volna rá, amit ugye pont miattunk tett szabaddá.
Viszont a következő héten vállalni tudta bármelyik napot.
Újabb telefon az EXO-PET-nek : nagyon sokáig nem vette föl senki,
ekkor jött az, hogy mire mégis, már hangom se volt a beszélgetéshez.
Megállapodtunk a huszonhetedikében, szerda délután.
Utána megint az öcskös (ekkor meg ő volt foglalt),
és úgy egy órányi telefonálgatás, szervezkedés árán meg is lett az új időpont.
*
A nap további része aztán kevés volt ahhoz, hogy mindezt kiheverjem.
Iszonyúan szégyellem magam az öcskös meg a párja előtt,
pedig hát nem tehetek semmiről, nem én találtam ki, hogy nem jó a csütörtök.
Nagy kérdés, hogy szegény gyerek tényleg szabad lesz-e huszonhetedikén,
mert az ő munkája olyan, hogy bármikor berendelhetik váratlanul.
További nagy kérdés, hogy Csuvika kibírja-e addig a hosszú csőrével,
hisz majdnem egy héttel később kerül most orvoshoz.
Én már nem látom őt magát se, szegénykémet, nemhogy a csőrét.
Mindig készülök fényképezni evés közben,
de sose visz rá a lélek, mert úgyis olyan keveset eszik, nem akarom zavarni.
Meg hát úgyis mindegy : ez most már így lesz, aztán vagy túléljük, vagy nem.
Majd csak elmúlik ez az átkozott május, aztán talán jobb idők jönnek.
Júniusban nyolcéves lesz az én kicsikém – drukkoljatok, hogy megérjük !
*
*
*
*
20.05.17.
Új kommentek