Nincs mit dicsekednünk május utolsó hetével :
ez bizony a lepottyanások hete volt.
Már címet se tudtam adni kedvem szerint a mesének,
mert valamennyi potyogós cím foglalt :
van már "Potty", "Potyogós", "Pottyanós", sőt "Zuhanós" is,
annyit potyog szegény kicsikém.
Az viszont jó hír, hogy túléltük a rettegett májust,
és ha van egy kis szerencsénk, megérjük Csuvika hetedik szülinapját is,
ami mához egy hétre esedékes,
és idáig még egyik madárkámnak se sikerült megérnie.
*
*
Mindjárt lepottyanással indult a hét, mégpedig rémült lepottyanással :
becsöngetett az alattunk lakó srác hétfő délután, hogy hozott Csuvikának ágakat.
Épp vásárlásból érkeztem, nem számítottam vendégre, kicsit összezavarodtam :
elkövettem azt a hibát, hogy beengedtem a vendéget a szobába,
anélkül, hogy akár ő, akár Csuvika föl lett volna készítve a találkozásra.
Csuvika ízléséhez képest túl közel ment a kalitkához az ismeretlen vendég
(pedig nem is - és ráadásul mögöttem volt),
így rémülten, sőt kétségbeesetten lepottyant szegénykém.
Később gondoltam csak rá, hogy talán a srác méreteivel lehetett a probléma :
vékony gyerek, de legalább két méter magas, talán inkább több.
Ekkora szárnyatlant Csuvika még egész biztos nem látott (én se sokat),
így talán ez is közrejátszott abban, hogy halálra rémült.
Zavarban voltam, azt se tudtam, melyiküket vigasztaljam.
A vendéggel elszívtunk egy cigit a konyhában,
és nem győztem biztosítani róla, hogy a szerencsétlen találkozás az én hibám,
mert hamarjában nem mondtam el neki, hogyan is kell viselkednie a madárral.
(Gyerekkorában neki is volt papagája, de hát Csuvika más eset,
mert már rozoga szegénykém, és nincs vendégekhez szokva.)
*
*
Kaptunk egy bodzaágat (csak egyet és rövidkét, de az gyönyörű),
meg vékony kis fűzfaágakat, utóbbiakat levelestül.
Szegedről érkeztek, valami kis patak partjáról : olyan helyről,
ahova autóknak nem is szabad behajtani, tehát vélhetően nem mérgezőek.
Lekopasztottam, lezuhanyoztam őket,
aztán másnap fűztem be jó kis rágicsákat a kalitka rácsának drótjai közé :
talán mondanom se kell, hogy hős vitézem eddig még rájuk se nézett.
Pedig érdekelte a dolog, végig szemmel tartott, míg fűzögettem -
ám az új kincsei közelébe azóta se mert menni.
Tekertem-kötöztem egy kis karikát is, lifegőnek, mindjárt frissiben,
amíg még hajlékonyak voltak az ágak : ezt aztán pár napig szárogattam,
és csütörtök este szereltem föl a kis műanyag csillagra, ami a lifegőt tartja.
Csuvika izgatottan szemlélte az eseményeket,
és egész este meg volt sértve, amiért nem kapta meg azonnal az új lifegőjét -
ugyanis közben eszembe jutott, hogy másnap vásárolni megyek,
inkább majd utána adom neki oda, ne maradjon egyedül az új játékkal.
Ugyanis tartok tőle egy kicsit,
hogy a karmocskái esetleg beakadhatnak a karika ágacskái közé.
Hát eddig még nem akadtak be, mert két napja fönt van a lifegő,,
de azóta még a sarokbotokat is elkerüli a boldog tulajdonos,
nem hajlandó közelébe se menni annak az új valaminek.
Karika formájú lifegőnk még sose volt : úgy látszik, ez ijesztőbb, mint a szögletes.
*
*
Kedden egész nap esett, sőt egy kis vihar is megtalált minket :
Csuvika jókedvű volt, reggeltől estig be nem állt a kis csőre.
Mégis nagyon rossul végződött a nap - éspedig (megint) az én hülyeségem miatt.
Hiába fogadkoztam a múlt heti, szörnyű éjszaka után, hogy jobban figyelek
és nem főzöm meg Csuvikát a fölöslegesen meleg takarókkal :
úgy találtam, hogy éjszaka hűvös van, elkél még a kalitkára a flanel lepedő,
rá pedig a csipkefüggöny, hogy ne repülhessen be a madárkámhoz valami bogár.
A konvektor még be volt kapcsolva : csak a gyújtóláng égett,
de azért valamicskét az is melegít, mikor már nincs igazán hideg.
Szegény kicsikémnek ez sok volt (a levegő meg nyilván kevés) :
alig vackoltam be magam a kuckómba az ő ellátása után, máris lepottyant.
Aztán még vagy kétszer-háromszor, mert nem sikerült fölmásznia a létráin.
Jött megint a kis ketrec és a nagy fogadkozás, hogy több ilyen eset nem lesz -
de hát ilyen agyatlan vagyok, a megfázástól jobban féltem Csuvikát,
mint a levegőtlen melegben való elájulástól.
Mindenesetre szerda este már a nyári lepedőjével takarózott szegénykém,
és a függönyt is levettem róla a szellőztetés után,
mert mégiscsak közröhej, hogy saját kezűleg ölöm meg imádott madárkámat.
Tegnap pedig végre a konvektort is kikapcsoltam
(pedig alighanem hűvösebb volt az éjszaka, mint a napokban bármikor),
és csodálatosképpen nem fagytunk meg, bár szerintem hideg van a szobában.
Azóta nem volt éjszakai lepottyanás - ha lesz, esetleg poloska miatt lehet.
Csuvika láthatóan élvezi a hűvösebb lakást, amiben én (majdnem) fázom.
*
*
Viszont a nyári takaró debütálása nem volt egy sikertörténet :
Csuvika elfelejtette már, hogy ilyen is van, nem csak a fehér flanel,
és halálra rémült, amikor ráterítettem.
Pedig előtte hosszasan magyaráztam, mutogattam neki,
hogy most zöld takarót kap (egy vászon lepedőt), ez nem olyan meleg, mint a fehér.
Hát persze, hogy lepottyant megint - abban a pillanatban,
amikor megkapta az ősz óta elfelejtett, vékonyabb takaróját.
Aznap ez már a második zuhanása volt
(a kis ketrecben töltött, potyogós éjszaka után),
mert délután is leesett szegénykém, amikor bejöttem a szobába a kis ketreccel,
hogy itt, előtte cseréljem ki benne a lepedőt, addig se legyen egyedül.
Értetlenül álltam az eset előtt,
mert se nagyobb hanggal, se nagyobb sebességgel nem jöttem, mint máskor :
fogalmam sincs, mitől ijedhetett meg.
Talán rossz pillanatban nyitottam a szobaajtót...
Látni nem láttam odáig, de mintha alacsonyabbról esett volna,
nem a második emeletről :
lehet, hogy épp a kalitkaajtó melletti trónusára igyekezett,
és ebben zavarta meg a bejövetelem.
Úgyhogy a szerda megint elég szörnyűre sikeredett, épp úgy, mint a múlt heti.
*
*
Csütörtökön cserfesen. jókedvűen ébredt Csuvika,
egész délelőtt járt a kis csőre, nagy hangon szónokolt a világnak.
Délutánra elcsöndesedett, morcosabb lett (ki tudja, miért),
estefelé pedig megint csak lepottyant.
Itt ültem mellette - el se tudom képzelni, mi lökte le a botjáról.
Annyira édes volt : pillanatok alatt visszamászott az emeletre,
és már útközben is magyarázta nekem, kifejezetten vidáman,
hogy nem kell megijedni, nincsen semmi baj - lám csak, már fönt is van a helyén.
Mintha maga sem értette volna, hogyan került megint a kalitka fenekére.
*
Aztán a hét további részében nem történt semmi különös.
(Remélem, nem kiabálom el, mert a vasárnapnak még hátra van a fele.)
Sokat raboskodott, sokat veszekedett-búslakodott szegény kicsikém,
mert én megint nem vagyok a topon, és ha rossz napom van,
nem merem kinyitni neki az ajtót addig, míg a saját bajommal rendbe nem jövök.
A mai sem az én napom : szegény kis csöppségem nem érti,
hogy miért kell raboskodnia, ha egyszer itt ülök mellette, és verem a klavit.
Az erkélyajtót kinyitottam bukóra (először az idén), így élvezi a friss levegőt -
de hát úgy lenne az igazi, ha a kalitka ajtaja is kinyílna mellé.
*
*
*
*
19.06.02.
Új kommentek