Nem akarok gyászolni, nem akarok emlékezni
(nem a fenét... hisz nincs nap, hogy eszembe ne jutna Csivike értelmetlen halála) ;
nem akarok két imádott kis tündéremre gondolni,
akik mindketten május 17-én hagyták itt ezt a bánatos világot.
Mindenesetre kicsit sem örültem,
hogy Csuvika hathetenként esedékes csőrcsiszolása éppen 16.-ára esik,
hisz Csipikével és Csivikével is orvosnál voltunk 16-án délután,
és másnap már nem éltek.
Rettegtem, hogy Csuvikával is így járunk,
de nem engedtem meg magamnak, hogy a fóbiáim felborítsák a szokott rendet.
Ezt a döntésemet bántam aztán erősen, de mégse lett belőle végzetes hiba.
*
*
A beszámolót kezdjük talán azzal, hogy SAPKÁBAN vittem Csuvikát orvoshoz,
ugyanúgy öltözve, ahogy télen járok, csak a cipő meg a dzseki volt más.
Május közepéhez képest iszonyú hidegben baktattunk a hosszú úton,
és csak remélni mertem, hogy nem fázik meg közben az én kicsikém.
*
Sehogy sem akarta szegénykém ezt a tegnapi kirándulást :
őt már nem nehéz befogni, mióta nem tud repülni, de most derekasan harcolt :
percekig kergettem a kalitka fenekén, mire végül a markomban kötött ki.
Viszont a kis ketrecből már nem akart menekülni (mint legutóbb) :
szép nyugodtan ült a botján, sőt útközben is ott maradt, ami szinte példátlan eset.
A váróban persze már nem ült meg a boton,
szíve szerint a világból is kimenekült volna, mert a szép új rendelőtől nagyon fél.
Félig-meddig letakarva azért elviselte szegénykém a várakozást,
ami most jó hosszúra nyúlt, Tamás doktor hatalmas forgalmat bonyolított.
Pedig nem voltunk sokan, de az a kevés valahogy mind Tamásra várt.
Nekünk tegnapra a várakozás volt megírva :
mikor már készen volt Csuvika, és Tamás jelezte is, hogy mindjárt mehetek érte,
betoppant egy ifjú pár egy haldokló tengerimalaccal,
akit futólépésben vitt be azonnal Tamáshoz az egyik recepciós hölgy.
Később kérdeztem Tamást : van rá remény, hogy sikerült megmenteni.
*
*
Várakozás közben nagy örömmel vettem,
hogy érkezett három tündér kis kolléga Csuvikához :
három jókedvű, nagyszájú hullámos, akik a közvetlen közelünkben parkoltak le.
Később ennek a (kábé másfél méteres) közelségnek már nem annyira örültem,
mert kiderült, hogy a madárkák a látszat ellenére alighanem nagyon betegek :
a kvartett negyedik tagját már elvitte egy begyben élősködő parazita,
ami csakis eleséggel kerülhetett szegény madárka szervezetébe.
(Pedig kizárólag PRESTIGE PREMIUM-on élnek, ami Csuvikának is nagy kedvence,
és a legjobb, legmegbízhatóbb keverékek egyikeként szerepel a köztudatban.)
Péter doktor próbálja megmenteni a még élő kis triót,
de (ha jól értettem a gazdi szavait) nem nagyon bízik a sikerben.
Szegény kicsikék egyáltalán nem tűntek betegnek,
ám a körülmények ismeretében már nem örültem annyira a közelségüknek.
De nyugtatgattam magam, hogy ha veszélyt jelentenének Csuvikára (vagy bárkire),
biztos nem engedné őket Péter a többi beteg között várakozni.
*
*
Tamás doktor azzal fogadott, amikor behívott minket,
hogy elnézést kér, amiért nem hozott Csuvikának bodzaágakat,
de elkésett volna, ha jöttében megáll még vagdosni.
Viszont nem feledkezett meg rólunk, már kinézte, hogy hol vannak jó ágak,
majd a legközelebbi alkalomra hozza őket.
Csak ámultam és nem akartam hinni a fülemnek.
Még februárban esett szó róla, hogy a doktor úr merre is lakik,
és én úgy gondoltam, hogy azon a környéken biztos akad fűzfa vagy bodza.
Áprilisban kértem, nagy zavarban, hogy alkalomadtán hozzon nekünk,
ha tényleg van, és ha nem túl tolakodó egy ilyen kérés.
Igazában nem hittem még azt se, hogy emlékszik a kívánságomra,
azon meg főleg elámultam, hogy ezek szerint utána is nézett,
mikor jövünk legközelebb, és pont aznapra tervezte az ágszállítást.
Hamarjában nem is tudtam, mit gondoljak minderről, de rém boldog voltam,
és legalább annyira örültem, mintha meg is jöttek volna azok az ágak.
*
Csuvika kezelése most nagyjából addig tartott, mint máskor,
nem lett kész olyan hamar, mint a múlt hónapban.
Ezt én egyáltalán nem bántam, sőt külön kértem Tamást,
hogy bódítsa el rendesen, nehogy a biztonság rovására legyünk meg gyorsan.
Le is lett mérve Ő Urasága : 48 gramm, vagyis valamicskét hízott.
Mint kiderült, már a múlt hónapban is 47 volt, csak akkor nem kérdeztem rá.
Nagy kérdés persze, hogy ő hízik-e, szegénykém,
vagy csak a zsírdaganatok nőnek a pocakján meg a kis fenekén.
Tartok tőle, hogy inkább erről van szó, és nagyon aggódom,
hogy sikerül-e majd őt megmenteni a szörnyű kínoktól, ha itt lesz az ideje,
mert a halálát alighanem a fenekén növekvő daganat fogja okozni,
ha addig el nem viszi valami baleset vagy más baj szegénykémet.
Tegnap a daganatokról szó sem esett :
Csuvika nagyjából úgy viselkedett a kis ketrecben, ahogy máskor is szokott -
elbúcsúztunk, köszöntünk mindenkinek mindent, és indultunk haza.
*
*
Ez se volt éppen egyszerű : már odafelé is döbbenten vettem tudomásul,
mennyit romlott hat hét alatt a látásom - vagy csak pont rossz napom volt, ki tudja.
Mindenesetre átkísért mind a három zebrán egy kedves hölgy,
aki szerencsénkre épp arra tartott, amerre mi,
így délután nem okoztunk se forgalmi dugót, sem ingyencirkuszt az úri közönségnek.
Este viszont annál inkább....
A metróig eljutottunk önerőből, segítség nélkül,
ám a lefelé tartó mozgólépcső előtt döbbenten tapasztaltam,
hogy nem merek rálépni, ugyanis nem látom a lépcsőket elválasztó csíkokat.
Próbáltam fókuszálni, meresztgettem azt a csodás szememet, de hiába.
Csak azt értem el, hogy mögöttünk igencsak feltorlódott a tömeg.
Senki se szentségelt, senki se küldött el melegebb éghajlatra,
de beláttam magamtól is, hogy így nem lehet viselkedni,
sürgősen kihátráltam a lefelé igyekvők közül, és fogalmam se volt,
mi lesz itt a megoldás, hogyan jutunk haza.
Megint egy hölgy sietett a segítségünkre : karon fogott,
hogy van itt valahol egy lift, majd ő megmutatja, és az levisz minket az alagútba.
A liftet meg is találtuk : a hölgy betessékelt,
megmutatta, melyik gombot nyomjam meg, aztán elbúcsúzott és ott hagyott.
Az ajtó meg ránk csukódott, amikor megnyomtam a mondott gombot,
ám a lift nem indult semerre.
Álltunk ott Csuvikával édes kettesben, dobozba zárva a város közepén,
és (bár nem vagyok klausztrofóbiás) egyáltalán nem esett jól rájönni,
hogy fogságba estünk, mert a gombokon a jelöléseket nem látom,
várhatunk itt ki tudja, meddig, míg majd valaki elhívja valahova a liftet,
és megment minket, ha addig kibírjuk valahogyan.
Azért persze olyan nagyon nem voltam megrémülve,
mert a középső gombon sárgán világított egy csengő képe :
azt láttam, és reménykedtem, hogy működik is, szükség esetén.
De nem volt rá szükség, mert elkezdtem nyomkodni a gombokat,
egy életem-egy halálom alapon, és egyszer csak kinyílt az ajtó.
Természetesen ugyanott álltunk, ahol beszálltunk,
és ahogy kiléptünk, beleütköztünk egy fiatal srácba.
Nem működik a lift - panaszoltam neki, mert nézett ránk, hogy mi van.
Hát persze, hogy nem működik - mondta ő -, hisz én a mínusz egyet nyomtam,
de most vagyunk a mínusz egyen, mert ez a lift nem az alagútba visz,
hanem az utcaszintről jön le az aluljáróba.
Olyan lift nincs, ami levinne az alagútba - legalábbis ő nem tud róla.
Akkor most mi lesz ? Nem merek rálépni a mozgólépcsőre...
Hát majd ő lekísér minket, nagyon szívesen, ha megfelel.
Hogy ne felelt volna meg !
Vékony kis srác volt, olyan húsz év körüli, nem is igen magasabb nálam -
mégis biztonságban éreztem magam mellette.
Kezébe nyomtam a szatyrot Csuvikával (Vigyázzon rá - legnagyobb kincsem !),
és így, hogy belé karolhattam és ő vezényelt, gond nélkül eltaláltam a lépcsőt.
Két lépcső is van lefelé, a kettő között kanyarral és gyaloglással :
kísért a srác hűségesen, pedig nem is volt a metróban semmi dolga,
ment rögtön vissza, föl, ahogy minket biztonságba helyezett.
Persze nem győztem egész úton hálálkodni : búcsúzásnál azt kívántam neki,
hogy kapja vissza a jóságát és kedvességét attól, akitől a legjobban szeretné.
Olyan édes volt : elpirult.
Nyilván nagyon is tudta, kitől szeretné megkapni a segítsége jutalmát.
*
*
(Túl hosszúra sikeredett a mese,
nem nyelné be a blog egyszerre a több mint 13 000 karaktert.
A folytatást keressétek a következő bejegyzésben !)
*
*
19.05.17.
Új kommentek