Akár örülhetnék is annak, hogy immáron két hónapot sikeresen abszolváltunk az évből -
de már örülni sincs kedvem meg erőm,
mert a szokatlanul korán jött, csalóka tavasz kiszippantott belőlem minden életet.
A február elvileg még téli hónap,
de épp úgy tönkretette az átkozott napsütés, mint tavaly a novembert.
Front hátán front, állandó verőfény - mi meg csak kóválygunk Csuvikával,
és próbáljuk valahogy túlélni az istenverte tavaszt,
ami még el se kezdődött, de máris a padlóra küldött mindkettőnket.
*
Szegény kicsikém a raboskodás, árválkodás és csalódások napjait élte :
háromszor is itt hagytam őt a héten,
mert muszáj volt már a hajamat is lekaszáltatni, ami plusz egy csavargós nap.
De akkor se járt jobban szegénykém, ha nem mentem sehova,
mert minden délután beleájultam az alvásba, ő meg megint csak magára maradt.
Nem mintha sokat veszített volna a raboskodással :
az önérzetének és lelki békéjének talán még jót is tesz a csukott ajtó.
Ugyanis mindennap jókedvűen és reménykedve ébred,
nagy hangon veszekszik velem, míg ki nem nyitom neki a kalitka ajtaját -
aztán ha kinyitom, onnantól fogva csönd van, és mozdulatlan elkeseredés.
Míg csukva van az ajtó, elhitetheti magával, hogy miattam raboskodik -
ám ha kinyitom, kénytelen szembesülni a szégyennel, hogy nem mer lemászni odáig.
Ilyenkor jön a keserű csönd és búslakodás ; csalódás és ücsörgés az egy szál boton.
Most is ez történik : ülünk a szombat délelőttben, én verem a klavit,
Csuvika meg nyitott ajtó mellett őrzi a kedvenc botját az emeleten,
és hozzá panaszosan sírdogál, hogy jobb lenne az ajtóban portáskodni.
*
Már a kilencedik napot éljük a csőrcsiszolás, karomvágás óta,
és Csuvika még mindig nem tért magához, nem javul az állapota.
Igaz, közben vedlik is szegénykém : az is megviseli, plusz a frontos időjárás.
Hogy ilyen kis szerencsétlen lett, abban valószínűleg én se vagyok ártatlan :
külön kértem a dokit, hogy ezúttal vágjon a "hátsó" karmaiból is,
azokról az ujjairól, amelyek hátrafelé állnak a boton, amikor ül.
Így is lett - csakhogy Csuvikának szokatlanok a rövidebb hátsó karmai,
nem támasztják meg őt a boton úgy, ahogy megszokta,
és folyton hanyatt fordul szegénykém, ha megfeledkezik erről az új helyzetről.
Most meg már persze fél, hisz okoztak pár lepottyanást ezek a rövid karmok.
Nincs kizárva, hogy még fájnak is neki :
vasárnap este sikerült végre a jobb lábát is lefényképeznem
(mivel ritkán ül a fal felé fordulva, a jobb lábacskája sosem esik gépre),
és láttam, hogy az egyik (nem hátsó) karmocskája túl rövidre sikeredett,
az bizony fájhat neki, talán még ennyi idő után is.
Rémlik, hogy volt már hasonló eset, amikor tizenegy napba telt,
míg összeszedte magát szegény madár a karomvágás után.
Hát nem tudom...
Nem tudom, mi most a legnagyobb baj : a karmok, a vedlés vagy a frontok.
Mindenesetre a három így együtt biztosan sok rozoga vitézemnek.
*
*
Még vasárnap este láttam véletlenül, hogyan közlekedik Csuvika a két bot között,
ha nagy nehezen rászánja magát, hogy átköltözzön a sötétebbről a világosra.
Átröppenni nem mert (a távolság talán tizenöt-húsz centi),
hanem a sárga etetőt használta hídnak, nagyon okosan :
azon sétált át kedvenc botjáról a szemben lévőre.
A világos botnak aztán az itató felőli végén ücsörgött egy darabig,
de ott nem jutott eszébe, mikor már ment volna vissza,
hogy át kéne totyognia a bot másik végére, a sárga etetőhöz -
az itató peremén pedig (szintén nagyon okosan) nem mert végigmenni.
Maradt az átröppenés - de azt látnotok kellett volna !
Előredőlt a boton, amennyire csak bírt,
kinyújtott nyakkal, célra szegezett tekintettel,
hátrafeszített szárnyakkal, mint valami szuperszonikus repülőgép -
és hosszú másodpercekig gyűjtötte a bátorságot,
hogy neki merjen vágni az arasznyi útnak.
Át is ért szerencsésen, de a szívem szakadt meg érte,
hogy ide jutott az én vagány és vakmerő, semmitől se félő kis ördögfiókám.
*
Hétfőn estefelé mindjárt lepottyanással kezdtük a hetet :
itt ültem a gépnél, Csuvika pedig feltehetően szunyókált az emeleten.
Fölijedt attól, hogy felálltam a székről, és zutty : máris lepottyant.
Nála jobban már csak én voltam elkeseredve, mert nem volt mitől megijednie.
Legalábbis szerintem... de lehet, hogy ő ezt másképp gondolja.
Egész héten az volt a benyomásom, hogy fél tőlem - amit idáig sose tapasztaltam.
Talán az orvoshoz cipelést és a befogást nem tudja megbocsájtani még mindig -
de hát ez is fura, mert eddig is jártunk orvoshoz, sose lett belőle tartós sértődés.
*
Kedden végre baj nélkül lemászott az ajtóba szegénykém, tíz nap szünet után :
volt nagy boldogság, de nem tartott sokáig,
mert két-három órányi portáskodás után visszament a helyére.
Ekkor nem voltam a szobában, nem tudom, miért hagyta el imádott őrhelyét -
de gyanítom, hogy lepottyanás lehetett a dologban, mert szinte ki van zárva,
hogy ha végre lejutott kedvenc trónusára, két óra múlva önszántából otthagyja.
Az is a lepottyanás mellett szól, hogy később már meg se próbált visszaülni az ajtóba,
pedig még korán volt, a délután elején jártunk, lett volna alkalma rá bőven.
*
Szerdán fodrászhoz mentem, de azért délelőtt kinyitottam Csuvinak az ajtót.
Megint itt ültem a gépnél, így hallottam, hogy valami készül, valaki útra kelt :
mire odanéztem a kalitkára, Csuvikát mintha nem is a trónusáról,
de az ajtóba tűzködött műanyag rudakról láttam volna befelé iszkolni.
Mert sajnos rögtön rükvercbe kapcsolt szegénykém, amint észlelte, hogy nézem.
El nem tudom képzelni, miért gondolja rólam, hogy haragszom a kiruccanásaiért.
Vagy csak egyszerűen fél tőlem - ahogy már az előbb is mondtam.
A fodrásznál hamar végeztem, kettőre már itthon is voltam, előttünk állt a délután.
De hiába, mert Csuvika vérig sértődött : borzasztóan el volt keseredve,
amikor rácsuktam az ajtót indulás elátt, és nem is bocsájtott meg nekem estig.
Csöndes mozdulatlanságban telt a napja, ami pedig olyan jókedvűen indult.
Átkoztam magam, hogy nem ért ennyit a fodrász,
de hát muszáj néha magamra is időt szakítanom,
így is teljesen Csuvika függvényében élek.
*
Csütörtök-pénteken (meg eddig még ma is) a szokásos menetrend :
nagy rikács és veszekedés, míg ki nem nyílik a kalitka ajtaja -
aztán ha kinyílik, elkeseredett, mozdulatlan csönd.
Enni sem eszik már úgy az én hajdani kis evőgépem, mint ahogy szokott :
ezt aztán végképp nem tudom, mire magyarázzam.
Esők előtt nemigen éhes máskor se, most meg folyton ígérik az esőt, de sosem ér ide.
Ha csak ennyi a baj, az nagyjából rendben van - de ki tudja, hogy tényleg ennyi-e ?
Nincs kizárva, hogy a csőröcskéje is túl rövidre sikeredett,
és azért nem eszi a zabot újabban egyáltalán.
Evés közben még nem fényképeztem mostanában, mert úgyis olyan ritkán eszik,
hogy nincs szívem a vakuval megzavarni, vaku nélkül meg nem elég tiszták a képek.
Szabad szemmel nem látom a csőrét, így nem tudom eldönteni, mi is vele a helyzet.
(Valószínűleg akkor se tudnám, ha látnám.)
*
A zabot csütörtökön már ki is cseréltem a tálkájában soron kívül,
annyira feltűnő volt, hogy napok óta nem eszi.
Hisz máskor imádja - most meg csak vizsgálgatja egy darabig, aztán otthagyja.
Le is fényképeztem a zabocskát, hogy hátha valami bogarak mászkálnak benne,
de nekem erős nagyításban is hibátlannak tűnik, a szagával sincs semmi baj.
Csuvika meg mégsem kéri. Ki érti ezt ?
Igaz, nem kéri a PREMIUM-ot sem, pedig világéletében sz volt a kedvence.
Szinte kizárólag a "sárgát" ette a héten : a PRESTIGE alapeleséget,
ami a sárga tálban lakik, és csak Csivike imádta, Csuvi sose rajongott érte.
*
Az is furcsa és szokatlan, hogy nem akar a kezemből enni, megoldja önállóan.
Fogalmam sincs, mit követtem el, hogy ennyire tart tőlem vagy haragszik rám.
Mondanám a fodrászt, hogy nem tetszik neki a megkopasztott fejem -
de korábban sose rémült meg tőle, és nem evett a kezemből már a hét elején se.
Ellenben sikeresen visszaszoktattam a kisujjamról való ivásra.
A régi szép időkben boldogan nyaldosták a vízcsöppeket Csivikével az ujjamról,
meg a kakasülő fölé kötözött, vékony kis rágicsa-ágról.
Pár nap alatt sikerült Csuvikának eszébe hoznom, hogy nem is volt ez rossz móka :
annyira édes, most már kocogtatja az ágacskát a kis csőrével esténként,
amint bevackolja magát a hálóhelyére, hogy oda kéri a vizecskét, de gyorsan.
Borzasztóan örülök, hogy ezt sikerült újra bevezetnem, mert inni is alig iszik,
így meg játéknak fogja fel, és boldogan vadássza a vízcsöppeket.
*
Hát ennyi volt a kilencedik hét... meg a február.
Happy end nincs, mert megint csak nagy a csönd, nyitott ajtó mellett.
De legalább potyogás sincs, már ötödik napja.
Csak el ne kiabáljam !
(Sajnos elkiabáltam. Szombat délután Csuvika megint lepottyant.)
19.03.02.
Új kommentek