Egyelőre érjétek be egy részlettel az unokaöcsinek írt levélből :
ami nincs benne, azt majd elmondom holnap vagy holnapután.
*
*
Köszönöm, köszönöm, köszönöm – hányszor írjam le ?
Mert ha estig írnám, az se lenne elég !
Szétvet a hála, ami nem talál magának kiutat,
mert hát mit tehetnék én értetek,
ami fölérne azzal, amit ti tettetek ma értem.
*
Legdrágább kincsecskémet bíztam rátok,
legdrágább kincsecskémet mentettétek meg,
hisz a jelenlegi helyzetben én nem,
vagy csak nagyon nehezen tudtam volna megoldani az orvoshoz juttatását.
Hogy mi lesz tovább, túléljük-e végül ezt a koronás őrületet, azt nem tudja senki –
de most hat hetet nyertünk, hat hétre meg van mentve Csuvika élete.
Hogyan lehet ezt megköszönni ? Sehogy. ☹
Minden szó kevés hozzá, hogy elmondjam, mennyire hálás vagyok nektek
*.
*
Meséljetek – majd ha lesz időtök, kedvetek meg türelmetek !
Meséljetek el mindent, ki ne maradjak semmiből ! 
Hogy viselkedett Csuvika a kocsiban, oda találtatok-e könnyen, volt-e parkoló,
hogyan fogadtak a recepciós kislányok,
milyennek találtátok a dokit, hogy tetszett a rendelő ?
Voltatok-e bent Tamás szobájában, vagy csak kikapták a kezetekből Csuvikát,
és már el is tűntek vele ?
*
*
Borzasztóan sajnálom, hogy el kellett mennetek máshova várakozni :
erre nem gondoltam, pedig logikus és rendjén való.
Csak így még pénzetekbe is került (a benzin mellett),
hogy valahol el kellett tölteni az időt.
El se tudom képzelni, én mit csináltam, hova mentem volna,
mikor már azt se tudom megállapítani egy ismeretlen üzletről, hogy mit árul,
mert nem látom a kirakatát.
Vagyis nagy valószínűséggel csak ácsorogtam volna a rendelő ajtaja előtt. ***
**
Tündér pici hősömet azért megviselték az izgalmak :
teljesen meg volt zavarodva, amikor hazaért.
Ment volna vissza a kis ketrecből a nagy kalitkába
(biztos nagyon éhes volt, hisz nem reggelizett),
de elfelejtette nagy igyekezetében a szokásos koreográfiát,
csak pillanatokra ült meg a kis ketrec kötél-ülőkéjén,
és amint kézbe fogtam a ketreckét, hogy odavigyem a kalitkához,
ő leugrott a kötélről, mászott a rácsokon, borzasztó nyugtalan volt.
Így pedig nem engedhettem haza,
mert abból hatalmas zuhanás lett volna, jó eséllyel a padlóra.
Csak úgy tud biztonságosan hazamenni, ha szép nyugodtan ül a kötélen,
és onnan átugrik a nagy kalitka első lépcsőjére,
ami a nyitott ajtó rácsába tűzött ülőrúd, és hazamenetelnél belóg a kis ketrecbe.
*
Kísérleteztünk vagy félórát (inkább többet),
de a dolog reménytelen volt, Csuvika meg éhes.
Bármennyire is helytelen és nem jó egyikünknek sem,
végül kénytelen voltam kimarkolni őt a szállító ketrecből,
és sajátkezűleg hazasegíteni a kalitka fenekébe.
(Botra nem ültethetem, mert azonnal leesik, ez ki lett már párszor próbálva.)
Jól tettem, hogy így tettem, mert nagyon nehezen,
sokadik nekifutásra sikerült csak fölmásznia a második emeletre,
közben volt néhány lepottyanása.
Vagyis jól gondoltam,
hogy nem lett volna képes saját lábán átugrálni egyik ketrecből a másikba.
*
*
Közvetlenül a hazaérkezés után
(mármint nem a kalitkába, hanem a lakásba való hazaérkezés után)
sokáig meg se moccant, és nem is a kötelén ült,
csak hasalt az egyik sarokban, a kis ketrec fenekén.
Ez teljesen szokatlan viselkedés ebben a helyzetben,
de hát sok minden összejött szegénykémnek mára :
korai ébresztő, a reggeli menetrend változása,
az éhgyomorra való csavargás (kínáltam őt eleséggel a kis ketrecben,
de persze nem fogadta el, mert csak a saját helyén eszik) ;
a szokatlan kézben, nélkülem való utazás,
ami vélhetően felborította az ő kis világképét, mert ilyen még sose volt –
és ehhez jött még a szokásos tortúra,
ami máskor se tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé.
Ki tudja, mi járhatott a csöpp kis fejében,
hogy így elhagyta, másnak adta őt a hűtlen Mami ?
Magyaráztam szegénykémnek tegnap és ma is, hogy mi fog történni és miért –
de közös nyelv híján nem sokat érthetett a szövegemből, hiába értelmes madárka.
*
*
Most pedig piheni a fáradalmait, illetve inkább az izgalmakat.
Mióta hazajött, kétszer szólalt meg, épp csak egy-egy pillanatra.
Máskor is előfordul (sőt ez a gyakoribb),
hogy földhöz vágja őt a csőrcsiszolás (gondolom, inkább az altatás) :
néha az egész hétvégénk rámegy a csütörtöki élmények kiheverésére.
Az meg szinte törvényszerű,
hogy a csiszolás napja meg a következő még nagy csöndben,
mozdulatlanságban, elesetten telik.
De lassacskán majd magához tér szegény kis hősöm.
Azt hiszem, most főleg a lelke sérült,
csalódott bennem, hogy sorsára hagytam egy nehéz helyzetben.
De valahogy majd csak megbékél ezzel is, hisz nincs más választása.
Én meg majd nagyon igyekszem, hogy elnyerjem a bocsánatát.
*
És a válaszból egy részlet :
*
Minden nagyon simán ment, szinte már furcsa módon.
Egyből megtaláltuk a címet, és rögtön a rendelő előtt találtunk is parkolóhelyet.
Képzeld, a helyzetre való tekintettel ingyenes a parkolás a városban.
Az asszisztensek nagyon kedvesek és segítőkészek voltak.
Rögtön kikapták a kezemből Csuvikát,
így nem kellett azon gondolkoznom, hogy mit is kéne tennem.
Mindenről tájékoztattak, nagyon profik voltak.
Elkérték a telefonszámomat és mondták, majd csörögnek, ha végeztek.
Csuvikának egy hangja sem volt egész úton és visszafelé sem.
E-t kémlelte folyamatosan.
Gondolom, próbálta kitalálni, hogy mit is akarnak ezek az emberek tőle. :)
Elmentünk reggelizni, vásárolni ezt-azt,
visszamentünk a rendelő elé, és már csörögtek is, hogy végeztek.
Bementem, újfent mindenről tájékoztattak, sima volt.
Minden úgy volt, ahogy mondtad.
A hazaút dettó ugyanúgy telt, de ezt talán már említettem is.
A többit már tudod. :)
Vigyázzatok magatokra, és a következő vizsgálat miatt se fájjon a fejed,
azt is megoldjuk valahogy majd!
*
*
*
*
20.04.06.
Új kommentek