Ez se lesz vidám krónika : milyen is lehetne, mikor az év hetedik hetéről szól
(és ránk a szerencseszámok mindig csak csak bajt hoznak, amint az köztudott),
továbbá most élte át szegény kis árvám az első magányos Valentin-napját.
Olyan is lett az egész hét, mint a magányos Valentin-nap : szomorú.
*
Úgy is mondhatnám, hogy a pottyanások hete volt :
rozoga kincsecském háromszor is lepottyant, ebből kétszer jó magasról.
Sajnos egyik balesetében se voltam ártatlan - vagy legalábbis benne volt a kezem.
A szerdai zuhanás volt a legszörnyűbb és legváratlanabb,
ugyanis az mindjárt reggel történt, közvetlenül ébredés után,
és a kakasülőről esett le Csuvika, még sötétben, a letakart kalitkában.
Épp rápakoltam a plusz takarókat a szellőztetéshez,
amikor hirtelen azt hallottam, hogy pörögnek a szárnyai.
Azon a csöpp helyen ! A kakasülőn ! Ahol mozdulatlanul is éppen csak elfér !
Nagyon megijedtem, hisz a kakasülő a kalitka legmagasabb pontja,
onnan hatalmasat lehet zuhanni, pláne sötétben, mikor azt se tudja, hol van.
Rakétasebességgel kezdtem lehámozni róla mindazt, amit addig fölpakoltam,
ugyanis a takarók alatt egyáltalán nem láttam, hol van a madár,
hiába díszeleg a kakasülő tíz centire az orromtól.
Igazában biztos voltam benne, hogy már a kalitka fenekén dekkol szegénykém.
De nem : sikerült időben leállítani a szárnyacskáit, ült szépen a hálóhelyén.
Jó, hát akkor mégis lehet szellőztetni - gondoltam a hülye fejemmel,
és kezdtem újra visszapakolni a millió takarót a kalitkára.
Ennyi rendbontás egymás után azonban már sok volt Csuvikának :
még az első takarót se tűztem a helyére, amikor valóban lepottyant.
A szellőztetés elmaradt, a napunk tönkrement, mielőtt elkezdődött volna.
Csuvika nagyon megüthette a lábacskáját, mert egész nap sántikált,
ha ugyan egyáltalán megmozdult azon az egy szál boton, amin a szerdát töltötte.
Hangját is alig hallottam, csöndes és rosszkedvű volt egész nap.
*
*
Csütörtökön muszáj volt már vásárolnom (keddi és pénteki csvaragás összevonva),
így szegény kicsikém hiába ébredt szokás szerint jókedvűen,
hamar megértette, hogy ez sem az ő napja, mert raboskodnia kell.
Ráadásul én se voltam jól, elég későn tudtam elindulni, épp csak hazaértem vacsoraidőre.
De odáig megúsztuk a napot pottyanás nélkül - vagy ha volt, én nem tudok róla.
Nem úsztuk meg viszont a vacsorát, illetve a vacsoraosztást.
Odáig rendben ment a dolog, hogy Csuvika zabot evett a kezemből,
ám a következő tálka kivételénél beütött a krach.
Csuvika valószínűleg arrébb akart lépni a boton a sántikáló kis lábával
(vagy megijedt a kezemtől, bár hat és fél éve ismeri és tűri ezeket a mozdulatokat),
és valamit elvétett közben, mert átfordult a boton,
hanyatt fekve kapaszkodott rémülten, és persze verdesett a kis szárnyaival.
Meg akartam menteni a lepottyanástól (volt már rá példa, hogy ez sikerült),
és benyúltam bal kézzel (a másikban ott volt a tálka), hogy elkapjam és visszafordítsam.
Sajnos azonban alighanem rossz helyre nyúltam
(az átkozott szemem nem lát el tisztességesen harminc centire),
így csak azt értem el, hogy szegény kicsikém tényleg lepottyant.
Akkor is ez lett volna az eredmény, ha semmit se csinálok - de azért nagyon bántott,
hogy már ennyire se vagyok jó, nem megy velem semmire rozoga hercegem.
Így az én napom megint csak el lett lőve, de Csuvikáé nem annyira :
ő ütötte meg magát, de a kedve nem romlott el különösebben.
Persze az ajtó ezek után hiába volt nyitva, meg se próbált lemászni a trónusára.
*
A pénteki nap még ennél is szörnyűbbre sikeredett, pedig nagyon jól indult.
Igyekeztem minél hamarabb szabadságot adni Csuvikának, ő pedig élt is az alkalommal :
én pötyögtem itt mellette a klavin, ő pedig szép csöndben lesompolygott az ajtóba.
Csak a szorgos ágcincálás hangjaira lettem figyelmes,
és (mivel egy méterre már végképp nem látok el) fölálltam a helyemről,
hogy megnézzem, tényleg az ajtóban ül-e Csuvika.
Na - ezt nem kellett volna.
Míg ott álltam előtte pár pillanatig, csak annyi történt, hogy hátat fordított nekem.
Ám amint visszaültem a helyemre, hogy boldogan beírjam az "A" betűt a naplójába,
már hallottam is valami gyanúsat, amit puffanásnak véltem.
Nem álltam föl rögtön (előbb beírtam az "A" betűt), de mire mégis,
sajnos már az emeletem láttam búslakodni Csuvikát.
Vagyis jól hallottam, hogy lepottyant - másképp ki van zárva,
hogy öt perc után elhagyja kedvenc trónusát, mikor már végre ott van.
A péntek további része aztán annyira szörnyű volt,
hogy ha el mertem volna indulni, sürgősséggel orvoshoz vittem volna Csuvikát.
De nem vittem, mert én is olyan ramaty voltam, hogy nem tudtam vállalni az utat.
Csuvika nagyon megüthette a kis lábát (pedig most igazán nem magasról esett),
mert nézni is siralom volt, mennyit szenvedett péntek délután.
Mozdulni alig bírt már azon az egyetlen boton is, amin ült :
ha mégis megmozdult, alig vonszolta magát.
Estefelé panaszosan sírdogált is sokáig : próbáltam videóra venni,
de persze nem akart nyilvánosan jajongani, a kamerának nemigen mondott semmit.
Késő estére valamennyire magához tért, de összességében a péntek szörnyű nap volt.
*
*
Szombaton nem történt semmi különös (áldott eseménytelenség !),
a pénteki rosszkedvnek és ijesztő állapotnak nyoma se maradt.
Vagy legalábbis sokkal jobb kedvében ébredt szegény kicsikém,
mint amilyenben előző este elaludt.
Ámulva csodálom ezt a képességét a megújulásra :
hogy sosem adja fel, és minden új napnak teljes bizalommal, derűsen vág neki.
Megúsztuk a szombatot lepottyanás nélkül - igaz, nem volt ajtóban ücsörgés sem.
*
Ma megint jókedvűen ébredt az én romos vitézem,
és a jókedve ki is tartott nagyjából addig, míg én végeztem a reggeli szertartásaimmal.
De csak addig, és nem tovább - pedig ma hosszabbra nyúlt a reggeli rabság a szokottnál,
mert muszáj volt plusz egy órácskára kiköltöznöm a fürdőszobába, lábápolás végett.
Ez már sok volt Csuvikának :
mire előkerültem, a cserfes és vidám madárkám helyén egy kókadt romhalmazt találtam.
Próbálok alkalmazkodni szegénykémhez, de annyira nehéz ez az egymadaras élet !
Ahogy Csuvika egyre rozogább, én úgy leszek egyre ápolatlanabb.
Fodrászhoz menni nincs szívem, mert az neki egy órányi plusz raboskodás
(ha nem vásárlás közben, hanem külön megyek, úgy még rosszabb),
és itthon sincs lelkem tisztességesen ellátni magamat,
mert Csuvika előbb ordítva sír, aztán meg mély letargiába süpped,
ha én hosszabb időre eltűnök a fürdőszobában.
Adódna a megoldás, hogy éjjel intézzem ezeket az ügyeket, mikor ő már alszik -
de nem lehet, mert világéletében félt a csobogó víz hangjától,
ma is veszekszik még egy kézmosásért is,
pedig a fürdőszoba a lakás legtávolabbi helyisége a kalitkától.
Isten ments kockáztatni, hogy letakarva, már sötétben hallja a vízcsobogást,
mert ijedtében rögtön lepottyanna a kakasülőről, én meg észre se venném.
Muszáj a fürdőszoba-ügyeket nappal intézni, világosban - még így se veszélytelen.
*
Ki tudja, mi történt ma is szegénykémmel, míg én magammal voltam elfoglalva ?
Kifejezetten jókedvűen hagytam itt,
egy darabig még akkor is járt a kis csőre, mikor már egyedül volt -
mire meg bejöttem, komolyan azt hittem, hogy vége a madaramnak.
A zöld etető fölé görnyedve találtam, de nem evett,
és az se volt egyértelmű, hogy a fejecskéjét vakarná az etető fölötti csipeszen.
Csak állt ott mozdulatlanul, bús és riadt képpel, derékszögben maga alá húzott farokkal.
Ez utóbbi nagyon rossz jel, még a rossznál is rosszabb :
fogalmam se volt, hogy miért, de tudomásul vettem, hogy alighanem vége Csuvikának.
Vasárnap még orvoshoz se vihetem - de mit is tudna csinálni vele az orvos ?
Bár annyi gyanús volt, hogy később, mikor már otthagyta a zöld etetőt,
idegesen kapkodott a kis fenekéhez.
De erre se vennék mérget, lehet, hogy csak ijedtemben láttam így,
mert igazság szerint rendezgette a tollait máshol is, nem csak a popója körül.
Nekem mindenesetre az volt a kényszerképzetem, hogy megint nem tud kakilni.
Reggel ugyan ellenőriztem az éjszakai pottyantmányait, és azok rendben voltak -
mégis meg voltam rémülve, hogy talán megmérgeztem a tegnapi almás tojással.
Örült neki, jó sokat evett belőle : talán a tojás eltömte a kis bélését.
Bár tudtommal a madárnak nagyon gyors az anyagcseréje,
ha a tojással lett volna baj, annak hamarabb kellett volna jelentkeznie.
De hátha rosszul gondolom.... hisz biztos már nem vagyok semmiben, ami madár.
Vagy az eleségekben talált volna valamit, ami nem oda való ?
Olyan gondosan ellenőrzöm a magocskákat, mielőtt a tálkákba szórom !
De hát ki tudja, észreveszek-e mindent a pocsék látásommal ?
Vagy ha nem mérgezte meg magát Csuvika, akkor mi történt vele ?
Mitől tartja úgy a farkát, mint aki halni készül ?
*
*
A kérdésekre válasz persze nincs, de Csuvi lassacskán magához tért.
Hogy mitől lett jobban, azt épp úgy nem tudom, mint azt, hogy mitől lett rosszul.
Mindenesetre nem győztem biztatgatni, becézgetni,
és engedtem be neki soron kívül friss levegőt is.
Ám úgy tűnt, a legfontosabb az volt, hogy előkerültem és itt ültem mellette.
Ez nagyon szép és nagyon megható -
de hát ennél jobban már nem tudok rabja lenni a madaramnak.
Vásárláson kívül nem járok sehova (még azt is gyakran elbliccelem),
vendéget nemigen fogadok, mert hátha megijed tőle ;
a telefonok megint némák, mióta ilyen sokat potyog, nehogy a csörgéstől rémüljön meg ;
a mosakodást részletekben intézem, hogy ne legyen sokáig egyedül -
és ez mind kevés, Csuvika így sem elégedett, így is boldogtalan.
Csak akkor érzi jól magát (vagy legalábbis jobban), ha itt vagyok az orra előtt.
Én igazán nem vagyok egy mozgékony banya - de hát így nem lehet élni.
Nem tudok mindig a kedvére tenni szegénykémnek,
de megszakad a szíven érte, ha csak kiteszem a lábam a szobából.
*
Nem könnyű ez egyikünknek sem - de hát mit csináljunk, nekünk ez jutott.
Bár mostanában sokszor eszembe jut, hogy ha élne még arany pici tündérem,
valószínűleg nem élne már Csuvika.
Hisz magától is folyton potyog, Csivike pedig ebben igencsak segítette.
Meg amúgy se tűrte meg maga mellett betegen Csuvikát -
mint ahogy Csipike se Csupikát, ha valami baja volt.
Ez biztos valami evolúciós praktika, hogy a tojó üti-vágja, elüldözi a beteg hímet.
*
Beteg hímecském mindenesetre magához tért :
már este van, mindjárt megyünk aludni, és ő szorgosan csiporog nekem.
Az ajtóba nem jött le ma sem, de le se pottyant - csak el ne kiabáljam !
(Vagy legalábbis én nem láttam, ha netán mégis puffant egyet.)
Lehet, hogy tényleg volt egy kis székrekedése, amivel valahogy megbirkózott.
Tojástól függetlenül se volna csoda, mert gyakorlatilag nem ivott egész héten.
Kalciumos hetünk volt : minden reggel boldogan vetette rá magát az itatóra,
aztán az első korty után csalódottan ott is hagyta, és nem ivott a másnapi egy kortyig.
Ez is egy rejtély : múlt hónapban vedelte a kalciumot, most meg utálta.
Vagy nem tudom, mi volt a baj.
Lehet, hogy nem is a kalcium, mert a hét közepén már annyira sajnáltam,
hogy ajándékoztam neki egy tiszta vizes napot, hadd igyon végre kedvére.
Hát nem ivott : a tiszta vizet éppen úgy nem kérte, mint a kalciumost.
Nem tudom, ez mitől függ, de az ivás hiánya biztos nem tesz jót,
bár a hullámosok általában nagyon keveset isznak, sokáig bírják víz nélkül.
Csuvika viszont ezt nem tudja, mert ő mindig is jóban volt a vízzel.
(De csak ivásra, mert a hangját nem szereti, fürödni meg még sose fürdött.)
*
Csütörtökön esedékes a legközelebbi csőr- és karomvágás :
nem tudom, kibírjuk-e addig.
Úgy látom, enni még tud a kis csőrével.
A lábaival baj van, az biztos, de nem tudom, hogy a karmok-e a bűnösök.
Inkább azt gondolom, hogy a rengeteg potyogás tette tönkre a lábacskáit.
Hát majd meglátjuk....
Legalább a holnapi napot még túl kell élnünk valahogy,
aztán kedden mehetünk Péter doktorhoz sürgősséggel, ha netán muszáj lesz.
De reménykedem, hogy nem lesz muszáj -
meg abban is, hogy csütörtökön viszont sikerül elindulnunk.
Én is nagyon romos vagyok, félek, hogy miattam nem tudunk majd elmenni.
*
*
19.02.17
Új kommentek